'mi a fontosabb? ezer vágyat kielégíteni, vagy egyen teljesen úrrá lenni?'
kérdezik az egyik kedvenc filmemben, a szamszarában (ami nem ez a szamszara, de ez se rossz), és bár alig hiszem, hogy a legtöbb díszdzsoké komolyan elfilozofálgatna ezen a kérdésen, az biztos, hogy én mindig zavarba jövök ha megkérdezik, hogy 'ésmiastílusod?', de már attól is ha 'temilyenzenétszeretsz?', stb stb. a minden az olyan túl sok, a semmi meg biztosan kevés, de mégsem tudnék stílust mondani, ahhoz túl sok van, és amúgy is meg kell tanulni az egyszavas válaszokat a mai világban, hiszen ezt a posztot is többen olvasnák végig ha itt vége lenne.
egy darabig bevett jófejkedésem erre az volt hogy 'elektroakusztikust', de aztán túl sokat kellett magyarázkodni utána, mostanában néha csak azt mondom, hogy mit nem, azaz a metált, az r'n'b-t, meg a nagyon bendzsós - bajszos countrykat, de még ez sem igaz, mindhárom stílusban van olyan, amit kedvelek, sőt. a szar zenét persze nem szeretem, dehát ez is mi pontosan - eddig például zsigerből emlegettem az avicii-t, ha meg kellett magyarázni hogy mi a szar zene, erre tessék itt van ez a szám, ez már majdnem jó, de legalábbis mindenképpen fasza.
djként nem tudom, hogy mi a fontosabb: egyetlen stílust megismerni, és a végére járni maximálisan, vagy vegyíteni mindent, amit találsz - alighanem mindkettő, bár ez utóbbit nehezebb jól csinálni, azt hiszem, hiszen könnyebb a végtelenben eltévelyedni, arról nem is beszélve, hogy kell valami elképesztő szelekciós és technikai tudás ahhoz, hogy ebből a bizonyos végtelenből ne legyen káosz. nyilván az is művészet ha egy hasonló hangulaton keresztül végig tudja kalauzolni a mixer a hallgatót, és egy bpm sebességen pörögve felviszi őket a mennybe, de az határozottan nehezebb ha hatalmas bakugrásokkal és éles kanyarokkal elviszi őket a hegyekbe, a völgyekbe, a víz alá, meg az űrbe. mivel a hülye példáimat már úgyse fogom kinőni ebben az életben (de majd a szamszára!), míg az előbbi inkább a forma egyre hasonlít, az utóbbi inkább a párizs - dakar rallyhoz. mindkettőhöz kell tudni vezetni, épp ezért nem ártana ha hallanának egy igazi dj mixet azok, aki például azt állítják, hogy az ilyen sűrűn átöltözős, kezeket a magasba djk (az a vicc megvan hogy mi történik ha ne adj isten belecsap a villám dj bárány frizurájába? hát hozzák a hamvait, háááhá, oké oké) milyen ügyesek - azokról nem is beszélve akik mondjuk tijesztőt tartják a világ legjobb dj-jének.
ha még emlékeztek a mixünkre, mi is közel jártunk ehhez, ide nekem még egy mixet, ahol snétberger után pachanga boys következik, igaz ehhez már expert szinten nyitott fül kell, hogy ne csak a tracklist legyen élvezetes, hanem az is, amit hall. ennek a jegyében lovagoljunk be a mai egyzenébe, és emeljük kalapunkat a dán den sorte skole előtt:
volt már a blogon olyan előadóról szó, akik más zenéit összekukázzák, aztán összeragasztják és ebből gyúrnak a saját képükre újat, ennek legismertebb képviselője a mára már szinte teljes érdektelenségbe fulladó dj shadow, aki szó szerint csak árnyéka önmagának, volt szó a svéd mojibról, aki az ígéretes kezdetek ellenére nagyon kezd eltűnni a süllyesztőben, és bár ez utóbbinál azért emlegettem, de valamilyen elképesztő félreértés keretében külön nem volt még az ausztrál avalanches csapat (pedig ez a videó önmagában megérne egy bejegyzést mindenféle szöveg nélkül, talán ezért is nem én írtam még róluk), akik pedig arról híresek, hogy ők csinálták az első olyan önálló zenei albumot (azaz nem dj mixet!) ami csak hangmintákból lett összehegesztve. a den sorte skole ugyanezt csinálja, immár harmadszorra, a lektion nevű sorozatukkal. míg az első egyértelműen inkább dj mix, méghozzá az egész vidám vonaltól a zseniálisan elborult pillanatokig, alapvetően a hiphopos megoldásokra támaszkodva, a második már egy kicsivel többet tud egy szimpla mixnél - a végére például ilyen megpróbáltatásokon megy keresztül a hallgató mint mondjuk ez itt:
a harmadik pedig egész egyszerűen mestermű, és mindenképpen album, koncept album, nem pedig dj mix, nem véletlenül kaptak külön címet itt már a 'számok'. képzeld el, amikor egy amerikai repper együtt jammel egy iraki buzukissal, alájuk egy dán dubber rakja az alapot, majd beszáll a buliba egy indiai énekesnő is, aztán valami tibeti kolostorban mantrázásba torkollik az egész - és ez csak három perc a majdnem két órából. érdemes egy pillantást vetni erre a tracklistre: elképesztő utazás ez (több mint 250 lemez 51 különböző országból - bár magyar speciel nincs köztük) keresztül kasul stílusokon, korokon, kultúrákon, az egyik legjobb dolog, ami történhet veled az interneten. talán a legnagyobb kedvencem az alvin című álomszép kortárs komolyzenéje, ki mondja meg, hogy itt 11 különböző zene van összepakolva?:
ezek után már csak a szokásos ingyenzene rovat következik, ami az ő esetükben nem is olyan nehéz elvileg, lévén mind a három 'lemezük' ingyenes, más kérdés, hogy főleg az elsőt nem is olyan könnyű már megtalálni.
íme a lektion 1 mp3ban, és flacban, a lektion 2 mp3 - torrent megoldással és flacban, a lektion 3-at pedig a honlapjukról lehet letölteni, egy email címért cserébe, bármilyen formátumban, gyönyörű és részletes kiskönyvvel - az egész poszt arról szólt, hogy megéri, így ezt nem bizonygatom újra, viszont az újdonságaikra is érdemes odafigyelni, valamikor júniusban egy közös koncertet terveznek a dán filharmonikusokkal - baromi jól hangzik, remélem megjelenik majd az is.
a soundcloudjukon megtalálod ezt a gyönyörű remixet, amit egy dán jazz gitáros tavalyi albumához készítettek, elvileg egy komplett remixlemez is van, trentemoller és hasonló nagy dán nevek tolmácsolásában, ahhoz képest én tökre nem találtam sehol - ha valaki tud róla valamit, ide vele. megjegyzem ez a bizonyos jakob nevű dán gitáros gitározik ebben a számban is - nem mondom, hogy ez a világ egyik legjobb száma, mert már tulajdonképpen mondtam.
és végezetül egy baromi jó remix a lektion kettő egyik legjobb pillanatából - vajon hol hallottad már ezt az alapot?:
Szóval ezt a port és hamut valahogy össze kell tartani. Folyadékot kell bevinni a szervezetbe. Utána el lehet kezdeni ünnepelni a semmit.
S hogy a szövegértés se maradjon ki ebből a megkésett irodalom érettségi feladatsorból a klip megnézése után kérem mindenki fejtse ki a komment funkciót használva kinek-kinek mit jelent az alábbi pár klasszikus sor.
ÁDÁM Ismét csalódtam, azt hivém, elég Ledönteni a múltnak rémeit, S szabad versenyt szerezni az erőknek. - Kilöktem a gépből egy főcsavart, Mely összetartá, a kegyeletet, S pótolni elmulasztám más erősbbel. Mi verseny ez, hol egyik kardosan Áll a mezetlen ellennek szemében, Mi függetlenség, száz hol éhezik, Ha az egyes jármába nem hajol. Kutyáknak harca ez egy konc felett. Én társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, Közös erővel összeműködik, Minőt a tudomány eszmél magának, És melynek rendén értelem viraszt. - Ez el fog jőni, érzem jól, tudom, Vezess, vezess, Lucifer, e világba. - -
LUCIFER Hiú ember, s mert korlátolt szemed Zilált csoportot lát csak odalent, Már azt hiszed, nincs összeműködés, Nincs rendszer az életnek műhelyében? Nézz hát egy percre szellemi szemekkel, És lásd a munkát, mellyet létrehoznak, Csakhogy nekünk ám, s nem kicsiny magoknak.
(Besötétül. Az egész vásár csoportozattá alakul, mely a szín közepén tátongó síron ás, azt körültáncolja, míg egymás után mind beléje ugornak, részint némán, részint, amint egymás után szólottak.)
Részlet Madách Imre: Az ember tragédiájából. Tizenegyedik szín.
A zenét hallgatva aztán persze érvelni is lehet. Okokat adni életben maradásunknak. Ünnepeljük meg ezt is.
Hogy jön Gazelle Twin a Modeselektorhoz? Az összekötő kapocs a brit feltörekvő producer, Alex Banks, akinek múlt héten, a Modeselektor kiadóján megjelent EP-jét Elizabeth Bernholz koronázza meg hangjával. Az ének mellett természetesen a zene sem kispályázik!
A Monkeytown-nál általában biztos kézzel válogatják a megjelentetni valót. Banks debütáló négyszámos anyaga – rajta az All You Could Do három változata, illetve a Phosphorus – azt hiszem méltán került egy tablóra például a Moderat-tal, vagy a Mouse on Mars-szal. Nehéz választani: mindegyik All You Could Do verzióban közös a félelmetesen eltalált nyers ütem, és a közötte áradó hipnotikus, túlvilági vokál, amitől libabőrös lesz az ember. Phon.O remixe mintha nagyon távolról, "hunyorítva" a 2 stepet/garage-t és a dubot idézné meg, abba pedig bele sem merek gondolni, hogy az Alternate Version mit okozna a hajnali órákban egy buliban felcsendülve.
Az EP-t május végén követi az Illuminate című album is, amiből itt lehet ízelítőt kapni. Alex Banks bátyjának pedig nem tudok elég hálás lenni, amiért az anekdota szerint annak idején Metallica-val és Ozric Tentacles-szel a zene világa felé terelte fivérét.
a mai nap éppen megfelelő arra hogy peter gabriel budapestre szálljon, és emiatt mentegetőzhetnénk is e késői poszt miatt, hogy azért nem tudtunk írni, mert az egész egyzene stáb kint csápol a papp lászló sportarénában.
bár nem így történt, és elvileg én sem vagyok egy akkora jóga és progresszív rock rajongó, hogy ott vigyorogjak az első sorban, de azért remélem hogy az olvasók között volt, aki olyan okos dolgokra költötte el a minimum tizenkétezer forintját (!), mint hogy élőben meghallgassa a coelho hasonmásverseny egyértelmű győztesét.
van annak némi bája, amikor egy kétség kívül jelentős, és karizmatikus előadó nem éppen ereje teljében újra előadja a régi nagy dolgait (lásd mondjuk nem olyan régen roger waters), viszont péterre és gáborra nem feltétlen igaz ez a rosszindulatú megjegyzés; még mindig nem hülyült meg, sőt, ha annyira nem is tudott állandóan szexin megújulni, mint mondjuk most legutóbb david bowie, azért semmiképpen nem panaszkodhat. a legutóbbi scratch my back meg a kissé megtépázva érkező i'll scratch yours lemezek pontosan megmutatták hogy van még bőven miért odafigyelni rá, az egyéb dolgai mellett is, és tud úgy naprakész lenni, hogy közben egyszerre mutat a múltba meg a jövőbe, lásd mondjuk bon iver és lou reed egy lemezen való szerepeltetését.
ha az egyéb dolgai címszó alatt csak a real world kiadót értjük, már akkor is túl késő van mélyebben boncolgatni az érdemeit, a jobbnál jobb előadók és lemezek mellett olyan zenei csodáknak is adott lehetőséget, mint például ez a felvétel, amin sebestyén márta együtt improvizál karl wallingerrel és vernon reiddel:
de ha csak a krisztus utolsó megkísértésének a filmzenéjét tette volna le az asztalra, már egy életre bérelt helye lenne a részemről nagy arcok polcán. ehhez képest a kedvenc peter gabriel számom pont azon a lemezen van (so), amit most előad a szerencsés közönségnek, ez a dal pedig (nem a don't give up, az egy kicsit még nekem is sok, bár az ane brun változata egész jó, hanem) a mercy street, ami egyszerűen gyönyörű:
a már emlegetett oda-vissza feldolgozó lemezen az elbow kapta ezt a számot, ami ha lehet, még jobb is mint az eredeti, főleg azért, mert guy garvey hangja majdnem annyira hasonlít gabirelére, mint amennyire peter coelhóra (azaz nézőpont kérdése: vagy nagyon, vagy semennyire).
ha mindez nem lenne elég, még annak idején william orbit is remixelte ezt a számot, akiről akkoriban talán még madonna sem tudta, hogy egyszer mekkora arc lesz, ráadásul ez az egyik legjobb orbit remix, pedig akkoriban még nem hibázott sokat:
hogy mennyire jó ez a dal, azt a feldolgozások száma és a feldolgozó nevek is mutatják, többek között herbie hancock vagy al di meola, (vagy kishazánkból kardos dániel) de újabb kislemezt csak a svéd hidegzuhany szépségtől, fever raytól kapott:
én mondjuk nem ájultam el annyira ettől az utóbbitól, de ez legyen az én bajom, épp úgy, mint az, hogy most ezeket a sorokat írom ahelyett, hogy arra hivatkozva nem írnám most meg, mert bocsi, de épp egy peter gabriel koncerten vagyok. eddig úgy tűnik, ezt a nyomós indokot nagyjából tíz évenként lehet felhozni, remélem nem kell várjak tíz évet a következőre.
Az elektronikus zenében jártas hallgatóknak feltehetően nem kell bemutatni a Drexciyát, a többiek számára viszont épp itt az idő, hogy megismerjék James Stinson és Gerald Donald mitikus formációját. Emlékszem, még nagyon fiatalon láttam ezt a nevet először a Freee magazinban, a legtitokzatosabb előadók listájának igen előkelő helyén. Lehet azon vitatkozni, hogy manapság a maszk mögé bújás mennyire marketing és mennyire valami magasabb célt szolgáló eszköz, de a detroiti srácok a '90-es években aligha azért léptek fel arcukat kendővel eltakarva, hogy minél több újság írjon róluk. Interjúkat csak ritkán és nagyon röviden adtak, képek szinte nem is készültek róluk, zenéiket rengeteg alteregó alatt jelentették meg, és azt hiszem viszonylag objektíven megállapíthatja mindenki, aki valaha is vett tőlük egy lemezt, hogy nem túl sok köze volt ehhez a körülöttük kialakuló mítosznak. Nekem először a késői Hydro Doorwayshez volt szerencsém, és bár ez aligha tartozik a legkiemelkedőbb megjelenéseik közé, rögtön meggyőzött. Ahhoz azonban, hogy megértsem a páros valódi jelentőségét az elektronikus zene berkein belül, a Neptune's Lair kellett: azt hiszem ekkor szerettem bele igazán az electróba, melyről addig nem igazán gondoltam, hogy azon túl, hogy mennyire izgalmas meg minden, érzelmek kifejezésének/előhívásának ilyen széles spektrumára képes. De valószínűleg a legtalálóbb a Drexciya befutását nagyban segítő (nem mellesleg Underground Resistance alapító) "Mad" Mike Banks visszaemlékezése: it was some of the weirdest space shit I ever heard. Bár a nyolcvanas évek legvégén alakult, igazán csak néhány évvel később beinduló duónak még nagyban jelen kéne lennie a szcénában, sajnos már egy lezárt pályafutásról beszélhetünk csak, ugyanis James Stinson 2002-ben elhunyt. Bár Gerald Donald különböző neveken/formációkban jelentetett meg lemezeket azóta (Arpanet, Der Zyklus, Dopplereffekt), az elmúlt években róla is csak elvétve lehet hallani. Zenét választani egy ilyen hibátlan diszkográfiából nem valami könnyű, de megvan az a remek előnye is, hogy hibázni sem igazán lehet.
Gótikus erotika, hah, avagy snájdig francia coldwave, némi kapósság növelő post-punkkal, Peste Noire-os és miegymásos kötődéssel. Optimális szélviharhoz (is).
Ez elég nagy cucc volt anno, na jó, nem, de. Viszont a zene tényleg közepesen nem rossz. Lehetne róla jó sokat és főleg szépet mondani, mert elég ügyes a körítés és valóban nagyon csinosak a., ellenben ezt most nem erőltetem. Cserébe viszont alkalomhoz illően, szabadon felhasználhatóak a dalok, ja igen, pont úgy, mint bármelyik másik.
A fent nevezett művészek hosszadalmas kutakodással súlyosbított kérdőíves felmérések után elkészítették a világ (na jó Amerika) leginkább utált dalát. Belezsúfoltak ebbe a 25 percbe mindent, amit a tömegek hallgathatatlannak ítéltek: váratlan ütemváltások, szoprán reppelés(!!!), duda, tuba, hárfa, tangóharmoika, gyermekkórus, operaária és természetesen disszonáncia minden mennyiségben. Fucsa dolog, de ez a zengemény mégis messze jobb lett mint a párja, az amúgy csak kicsit több mint 5 perces The Most Wanted song - bár meglehet, csak én vagyok ennyire beteg.
Ugyanők ugyenzt a közvéleménykutatást megcsinálták festményekkel is, immár nemzetek szerinti leosztásban. Itt lehet a csodás remekműveket megcsodálni.
Ez például Dánia leginkább gyűlölt festménye lenne, ha létezne:
Utolsó kommentek