minden napra egy zene

Vannak azok a lemezek, amiket számtalanszor meg lehet hallgatni, egymás után többször is, amikor csak eszünkbe jut, és minden alkalommal ugyanazt az élményt nyújtják. Ezekre az albumokra nem egy, vagy két jobb szám miatt emlékszünk, kulisszaként vannak a tudatunkban ami előtt vagy mögött egy-másfél órára szívesen elveszünk. Olyan reakciók megbízható katalizátorai, amik különböző szerek és segédeszközök nélkül alig beindíthatók, amiktől józanul is léggitárt ragadsz, vagy láthatatlan dobokat püfölsz.

Az egyik lemez, ami ilyen hatással van rám, már lassan egy éve őrzi ezt az előkelő pozíciót, kisebb-nagyobb darabokra oszlott személyiségem sztónerrockos különítményében. Az igazat megvalva nem is egy lemezről van szó, hanem kettőről.

Fogadjátok szeretettel a Farkasembereket.

Csend

függöny

torz gitár

népdalok

Tavaly nyáron hallottam először az akkor friss, most is ropogós Fain-t. Rátalálva ezzel a Wolf People-ra, akik sokkal inkább emlékeztetnek egy vidéki iskola dráma szakkörére, mint egy rock bandára. Zene-evolúciós besorolását tekintve progressive psychedelic folk rock-ot játszó négyes éppen ezzel a színházias játékkal éri el, hogy a 60-as 70-es évek hangzását nem reprodukálja, hanem életben tartja. Gerjedő hangszerek, mint színészek derűs és sötét emlékekkel hánytorgatják fel a múltat, miközben ego nélküli dalszövegek misztikus történeteket mesélnek.

A Fain fél perces kilépője fennakadás nélkül passzol a három évvel idősebb Steeple album nyitóhangjaihoz, és az ezt követő Tiny Circle furulyája és tüp türürüp-je pedig maradék méltóságunkat is elveszi mielőtt a szökédécselni küld a pszichedelia mezejére. Ezzel az átkötéssel egy olyan második felvonás kezdődik, ami nemcsak duplázza az élvezetet, de szükséges levezetése is az eddigiek által okozott eufóriának. Így lesz két album 17 számából megannyi kellemes délután.

A Klaus Johann Grobe visszaszerezte a becsületét a popzene tetszhalott, már csak megszokásból létező fogalmának: a megjelenési dátumnak. Nekem legalábbis biztosan. Már szinte furcsának hat, ha valamit csak a megjelenés napján hallgathatunk meg, már rég elfelejtettem milyen is az, amikor visszaszámolom a napokat. A leakek, kiszivárgott, nyers verziók, hiányzó számok, losless flacek korában kissé nevetségesnek hat, ha magával az előadóval együtt, egy napon ugyanolyan izgatottak vagytok.

Mondjuk a Klaus Johann Grobe lemez, az Im Sinne Der Zeit megjelenése miatt nem fog felrobbanni a világháló, pedig ebben az eddig (zenei szempontból) meglepően langyosan csordogáló évben ez a kilenc szám kissebbfajta forradalom. Már volt szó róluk a blogon, de akkor csak a csodás Trouble In Mind kiadó egyéb megjelenéseivel összeeresztve; most már igazán kijárt nekik egy saját bejegyzés is. A becsapós név mögött igazából két svájci fiatalember, Sevi Landolt és Daniel Bachmann áll, a kettős akik a lehető legjobb kézzel nyúltak a mágikus szentháromsághoz, a dob-orgona-basszusgitár törékeny harmóniájához. Az egész ráadásul nagyon svájci: finom és óramű pontosságú, vagy hogy tovább fokozzam az izgalmakat omlós, mint a Lindt csoki és olyan stílusos mint egy Rolex óra. De most már elég a kínhasonlatokból, inkább hallgassátok az egy napja elérhető albumot, vagy ha már leszoktatok a lemezekről, akkor legalább olvassatok a gombok között:

Orosz ismerősöm elmondása alapján mostanság a hidegháború idején tapasztalt fullasztó, fojtogató érzés telepszik rá megint, pusztán oroszsága okán, illetve egészen pontosan amiatt, hogy aggódva figyeli, mit művelnek már megint a nevében honfitársai, illetve megint csak pontosabban azoknak egy része (mégpedig azon része, amelyik műveli, de minimum támogatja az agressziót). Persze jól tudjuk, hogy emberek milliói is megvezethetők, átverhetők némi furfanggal, ebben nincs újdonság, széles körben alkalmazott technikák vannak rá - ez olyan dolog, ami nem változik. A támogatók tehát nem feltétlenül A gonosz szolgálói.

De van-e mindenhol ilyen jóérzésű ember, aki ha nem is tud tenni semmit ez ellen, legalább - jobb híján - szarul érzi magát miatta? Vajon létezik-e például Észak-Koreában ellenállás? A más nézőpontot sugárzó kommunikációs eszközöktől teljesen elzárva, viszont besúgókkal alaposan körbevéve, egy olyan országban, ahol már csecsemőkorban megkezdődik az agymosás, ráadásul olyan emberek által, akiknek már csecsemőkorukban megkezdték az agymosását (magyarán az agymosók  sem tudják, hogy ők most agyat mosnak),  fel tud-e nőni valaki, aki átlát a szitán, és még esetleg merészel is valamit tenni ellene? Félek, hogy nincs ilyen. Persze én sem lennék ilyen. Nagyon szélsőséges esetben is legfeljebb morognék magamban. Meg hát nem akarnám magamat olyan szabad gondolkodónak láttatni, aki aztán mindig tudja az abszolút igazságot - alighanem én is gyakorta meg vagyok vezetve, még ha ez nem is tűnik fel.

De most nem érzem szarul magam emiatt, mert itt van nekem ez a moszkvai illetőségű post punk banda. I wanna be free, skandálják, és még ha nem is pont úgy értik, én azért veszem a bátorságot, hogy belemagyarázzak: igen, talán ők éppen olyan fentebb említett jóérzésű oroszok, akik szabadok akarnak lenni, szabadok a rajtuk tespedő "uraiktól", s szabadok azoktól az előítéletektől, amik ezen tespedők miatt sújtják őket. Ha így van, ha nem, szeretem ezt a számot.

Vasárnap helyett most a hétfőm lett a másnap az egészhétvégés rendezvény megszervezésének örömére, úgyhogy agyalás és szövegelés helyett szóljon egy kis pihentető zeneszó és indulhat a lazulás és a bambulás kifelé.

 Ül a gyerek a sarokban, megállás nélkül zokog és közben keservesen szorongatja a régi játékát. A törődő szülő elveszi azt tőle, majd ad neki egy készlet színes ceruzát és egy tiszta lapot. A kis hülye pedig szépen, gondosan lerajzolja, amit elvettek tőle.

Vasárnapi Coelho(m).

Nincs jógamatracom és nem hajlok eléggé a lótuszüléshez, nem figyelek a légzésre és nem próbálom a gondolataimat összpontosítani. Ha zúg a fejem, nem kikapcsolni igyekszem, hanem rákapcsolódni a zúgásra. Zenével meditálok. De nem hallgatom lengatyában négy fal között a természet hangjait, a tenger hullámzását vagy távoli erdők zajait. Én downtempo-ra kántálok.

ooooooooṃ

bhūr bhuvaḥ svaḥ

A fúziós világzene veteránjának számító Adham Shaikh Fusion albuma tradicionális, főként indiai elemeket ötvöz megnyugtató elektronikával, feltehetően azoknak, aiknek a kikpacsolódás nem egyenő a semmittevéssel.  A Gayatri Mantra Shuffle a földi, az égi és a kettő közötti világokat összekötő ima újragondolása. Egy szimbólikus utazás a tudatosból a tudatalattin át a tudattalanba.

Kecses jóga helyett frottír köntösben mormogva dőlöngélek, átélem az ősi dallamok széthullását és a darabok új formába rendeződését, majd rájövök:

szemeink nem arra vannak, hogy lássuk az igazságot,

füleink nem arra vannak, hogy halljuk a szavakat,

érzékszervek és rezonancia csak útba igazítanak,

ha a szellemek hívnak

Biztos veletek is előfordult már, hogy amikor egyszerre x+1 (és x általában a végtelennel egyenlő) tab van megnyitva a böngészőtökben, akkor az a pár oldal, amin épp zene töltődik, egyszerre szólal meg. Ilyenkor én hangosan felordítva kapok a fülhallgatómhoz és pánikszerűen kezdek klikkelgetni addig, amíg végre csak az egyik oldalon hallható szám marad. Nem kenyerem a  disszonancia. Vagy mégis?

Aztán olvasgatva az interjút ezzel a dallasi sráccal más, a disszonanciánál is fájdalmasabb emlékek törtek fel belőlem. Eszembe jutott, amikor én 1-1 ponttal maradtam le egymás utáni 2 évben először a spanyol-kulturális antropológus szakról, majd a pszichológiáról. De ahogy ő fogalmazott "I thought I was going to be a super-sick Architecture major, until I didn’t get into the architecture school (apparently you need to know how to draw), and American Studies kindly accepted all of my credits.", én is teljesen máshol kötöttem ki, mint ahogy terveztem. Az esztétika tanszék kegyesen elfogadta addig kuporgatott pontjaimat, és talán véletlenül (de mivel azok nincsenek) valószínűleg valami magasabb erő elrendelésére elindulhattam azon az úton, amin mindig is akartam. Akkor is, amikor erről nem tudtam. 

Már megint idült dallamtapadásom van. A helyzet komolyságát jól érzékelteti, hogy eredetileg valami teljesen mást akartam ma közreadni itt, de a Jealous addig-addig szólt a fejemben, míg egyszerűen kitúrta a másik jelöltemet. Mondjuk mi tagadás, nagyon bírom is őket, a kettős előző, Business Casual című albuma például  elég sokáig tanyázott a playlistemben. A recept itt sem sokban különbözik a Night By Night –étól vagy mondjuk a When The Night Falls-étól. Egyszerű dallam, pop-funk-elektro-diszkó, David Macklovitch éneke - és nincs visszaút. Általában mindig a számomra legidegesítőbb dalok kísértenek napokon keresztül, ritka együttállás és igazi felüdülés, hogy hosszú idő óta végre olyan szám ragad meg, amit tényleg szeretek és mindig jobb kedvre derít. Ideális soundtrack a jól megérdemelt szabadsághoz! A White Women album egyébként május 12.-én jelenik meg.

na, ha erre nem mostam fel 666-szor a művész mozi előterének fekete csíkjait, meg legalább ugyanennyiszer nem küldtem a halálba a maréknyi népszabimmal, a bejárati üvegmaszatok millióit, akkor a róka vigye el a családom, meg magamat is. illetve engem.

(rockpaperscissors)

Nem tudom, hogy ez szezonális jelenség-e, de újabban, mikor jártamban-keltemben összefutok idős emberekkel, automatikusan felötlik bennem a kérdés: "Vajon én (m)ilyen leszek 65-70 évesen?" Erre különböző alternatíváim vannak a depresszióba zuhanó, szenilis, a lépcsőházi kószálást magaslati túrázásnak megélő magányos pletykafészektől az örök lázadó, szétvarrt bohémen át a sokat tapasztalt, megbékélt, jószívű bölcsig. Még nem döntöttem el, meg majd alakul úgy is...

Aztán ott az érme másik oldala, az eggyel közelibb gondolat, hogy mi van, ha pont olyan vagyok most, ebben a pillanatban, mint ő volt teszem azt 40 éve. Ez azért már ijesztőbb. Tétje van. A jelen(em). A személyiségem.

Úgyhogy védekezésképp általában marad a múlton való dicső merengés és a szubjektívre színezett fikció, hogy akár anyukám is szökdécselhetett volna ilyen bájosan, huszonévesen hóbortos kedélyében az EMKE-ben.