minden napra egy zene

"So it goes?! Gőzöm sincs, így jött ki a szöveg, de tök jó lenne, ha azt hinnék Vonnegut. Hihi." mondja a Girls Say Yes énekese egy koncert után. Avagy, bajban az ember, ha be akarja skatulyázni a zenéjüket: Catpowernicobeachhousenickdrakescoutnibbletdaughterasdajdfgvashdfgv, agyal a sznob, csak mintha valahogy finomabban szólna. Meg ártatlanabbul, például mert hálaég nem djzik rá valami baseball sapkás srác. Meg lassabban, meg gyorsabban, meg popposabban, meg punkosabban, meg rockosabban, meg giccsesebben, meg szárazabban, meg szexisebben, meg ... 

Egy szó mint száz,  a Girls Say Yes nemsokára studióba megy, a Girls Say Yes nemsokára híres lesz.  

Nem mintha korábban nem dolgozott volna meg érte Dan Snaith, de a 2010-es Swim óta a Caribou név végképp olyan meghatározó jelenség lett, mint mondjuk a Four Tet, amikor egyes előadókat/zenekarokat próbál az ember behatárolni azok számára, akik eddig nem ismerték őket. A Swimről zenét megosztani persze annyira triviális, hogy mi sem tettük; inkább mutattunk egy remek Jamelia feldolgozást, egy Daphni nevű alteregóján készült house-bombát, meg egy Radiohead remixet, úgyhogy megtartva jó szokásunkat, igyekeztem olyat választani, amit még nem hallott mindenki kétszázszor. 
Ez a feldolgozás nem azért izgalmas, mert - ahogy azt egyébként joggal elvárjuk ilyenkor - az adott zenét egy teljes más világba helyezi át, hiszen kis híján ugyanaz a végeredmény, mint amit a lemezen hallhatunk, hanem az előadás módja. Ha valakinek már elege van azokból, akik egyedül eljátszanak sok hangszeren/kütyün mindenféle muzsikát, azok most nem fognak örülni, a többiek viszont annál inkább, mert ahogy ez a holland srác előadja a kedvenc zenéit, az valami egészen bámulatos. Túl sokat egyébként nem tudni róla azon kívül, hogy időközönként van egy ehhez hasonló performansza a Boiler Room Beats Unraveled című sorozatában, egyelőre azonban ez is elég meggyőző, érdemes végignézni őket (többek között Flying Lotus, J Dilla, Amon Tobin és Aphex Twin darabokkal). Nagyon remélem, hogy egy ilyen tehetség mielőbb saját szerzeményekkel is előrukkol. 

Kedves mi, elég nagy szerencsénkre megint kénytelen vagyok leírni, hogy szupergrupp, ami önmagában nyilván szart se ér/dekel, de a zenekar, aminek okán teszem, na az. Tehát, hogy kivételesen némi informatív tartalommal is bírjon a posztom; elég aranyos emberek, az Einstürzende Neubauten, a Nick Cave & The Bad Seeds és a Firewater korábbi tagjai álltak össze, hogy egy színházi darabhoz, a Grimm testvérek meséiből összepakolt, A farkasok köztársaságához írjanak zenét szépen. Na és egyrészt milyen jól tették, mert a vége minden értelemben mesés (blöe), másrészt, ilyen körülmények között majdnem kötelező a hepiend, így hát végül itt az egész lemezen, meg a dátum, amikor élőben. Fuss el véle.

valami jön. a videó szerint a fagy, a kedvem szerint az ősz, az időjósok szerint a jóidő, gyakorlatilag a vihar, de lehet hogy egyikse, vagy mind, egyszerre. akárhogyis, akármi lesz, már most van erről egy zene:

Ez a poszt valójában egészen új írónk, Szkítör tollából való, csak még egy kis technikai akadály merült föl nevének tudományos megjelenítése kapcsán.

Május 16-án pénteken az idei év harmadik Dansmusiq eseményére kerül sor az A38-on, ahol a sokak által már várt Mano Le Tough lesz a vendégfellépő. Az eseményt jó előre meghirdették a szervezők, ami nem is meglepő, hiszen az ír „srác” az elmúlt 1-2 évben egyre nagyobb népszerűségre tett szert külföldön és itthon is, producerként is igencsak keresett és a fellépései is a legjobb helyekhez/ fesztiválokhoz köthetők. Mielőtt ejtenénk néhány dicsérő szót a pénteki éjszaka „hőséről”, illik kicsit bővebben kitérni a szervezőkre is (és korábbi rendezvényeikre is), akik ismét remek fellépő választással hívták fel magukra a figyelmet, remélhetőleg nem csak az őket rendre hűen követők körében.

Dansmusiq, avagy „Stimulus az agynak, ritmus a lábnak.”: A koncepció alapvetően a house orientált, azonban azt a megszokottnál szabadabban és tágabban értelmező, más stílusokkal (techno, disco,…) vegyítő, egyszerre klasszikus és újító, az agynak és a lábnak egyaránt szóló friss és aktuális fellépők prezentálását ígérte, az ehhez illő körítéssel a hazai dj-k részéről is. A sorozat (akkor még Kiosk néven) 2013. februárban indult egy meglehetősen ütős és sikeres Âme partival, ahol a korai, azóta borzalmassá lett Rej című dalukról elhíresült, azt követően azonban számtalan kiváló dalt és remixet készítő és méltán elhíresült párost nem teljes egészében élvezhettük (Frank egyedül jött). Azonban az így is nagyszerű hangulatú „live” szett, a remek zenék (kiváltképp Crimson máig emlékezetes warm upja) bíztató folytatást ígért. És jöttek is sorban nagyjából havonta az egyre érdekesebb és izgalmasabb fellépők, nem csak hírnévben, hanem a zenéik színvonalában is elhozva az ilyesfajta house élvonalat. A szervezők viszonylag sztenderdnek mondható kompromisszummentessége és kitartása, izgalmas és bevállalós elkalandozásaik, egy lelkes és elégedett mag kialakulását eredményezte, akik nagyjából a meghívott vendég dj-k személyétől függetlenül, szinte az összes partin ott vannak lehetőség szerint, bizalmat szavazva neki, és támogatva a sorozat fennmaradását.

Azonban jó pár alkalommal a fellépők személye ellenére is méltatlanul alullátogatott maradt a hajó, és a jó zenék ellenére sem alakult ki olyan hangulat amit előzetesen vártunk, vagy hamarabb le kellett húzni a bulit mert korán ürülni kezdett a tánctér (bezzeg a feledhetetlen Pachanga Boys végén, ahol még a hajó biztonsági szolgálata is tehetetlen volt a zárórai hangulat megfékezésében). Az elmúlt hónapokban zeneileg is kicsit jobban távolodott a sorozat a kezdeti hangzásvilágtól, ami nem igazán járt akkora érdeklődéssel, hogy ezen irányvonalak iránt alapvetően jobban érdeklődő célközönség is nagyobb számban megjelenjen a Dansmusiqon. Az idei első alkalommal, Legoweltre szép számú közönség gyűlt össze (a producerként zseniális és megunhatatlan, hihetetlen jó arc Danny Wolfers csalódást keltő szettje maradt meg utólag inkább), viszont a meglehetősen későn bedobott, és egy erős particunamival súlyosbított hétvégére eső Joy O-n viszont már bántóan kevés fizető vendég tette tiszteletét, ami az egyébként kissé hullámzó, ám nagyrészt izgalmas és jó szettet is elhomályosította igazi „buli” hiányában. A hajó hangulatát és közönségét sajnos tavaly már jól láthatóan negatív irányba sodorta az a bizonyos nemzetközi díj, aminek következtében egy-két parti első sorait olyan arcok adták, akiket a Corvintetőnél tovább nagyon nem kéne engedni (a már-már szokásos, „1 előtt minek lemenni” beidegződést már meg sem említve, ami szinte majd minden partin jelen volt).

Ezért is reménykedünk abban, hogy a mostani esemény már minden tekintetben méltó lesz a korábbiakhoz és visszatalál a jól bevált útra. Bizakodásra ad okot egyrészt, hogy egy olyan ismert nevet sikerült megnyerni, aki más szervezőcsapatok törzsközönsége körében is nagy népszerűségnek örvend, ezáltal megnyerve jópár új arcot, valamint Mano Le Tough személyében valóban egy olyan aktuális nevet láthatunk ma, aki tökéletesen illik az alapkoncepcióba, és remekül vegyíti egymással a house több válfaját is. Niall Mannion ír származású, napjainkban már Berlinben alkotó dj/producer, 2009-től kezdődően jelennek meg EP-i, többek közt olyan kiadóknál, mint az Internasjonal, Mirau, és a Permanent Vacation. Ez utóbbinál jött ki tavaly bemutatkozó albuma is, a Changing Days. Hangzásvilága mély, érzelmes, sok szállós és utazós momentummal, ugyanakkor dallamos, az imént felsorolt kiadók repertoárjába illeszkedően a lassabb diszkós, és a visszafogottan napsütötte baleári hangulat is megjelenik zenéjében. Az egyik kedvenc:

Mindezt remekül vegyíti táncparkettorientáltabb oldalával, így a zajosabb, techesebb house zenék is legalább ilyen mértékben részét képezik egy –egy szettjének, akárcsak az Innervisions kiadó leghangulatosabb darabjai. Ezt jól mutatja be legfrissebb Boiler Room-os szettje is.

Agynak és lábnak egyaránt, ahogy kell. Ezek alapján izgalmas este elé nézünk, ahol egy hiánypótló és értékes parti-sorozat egy izgalmas szelektorral hív minket egy rájuk jellemző változatos utazásra, amire ezen a héten leginkább érdemes és erősen ajánlott jegyet váltani. A line up a szokásos Crimson & Chrom & Grasshop házigazda-trió mellett most kiegészül Tolo (Lavalava) és Bios (Loud! Society) személyével is, kezdés 23:00-kor, érdemes időben leérkezni és a jó kis felvezetésről nem lemaradni

Ez az első bejegyzésem itt az Egyzene blogon, és sokat gondolkodtam, mi is legyen az, amivel bemutatkozom. Legyen a régből táplálkozó, számomra nagyon meghatározó csapat bemutatása?
Esetleg boncolgassam a zene és a hozzá kapcsolódó érzelmek, megélését?
Meg még ott van a műfajok dzsungele is...de úgy gondoltam, inkább legyen személyes egy picit, meg persze mai, mert mégis először előre nézzünk és utána turkáljunk a múltban: miért és hogyan került ez elénk.

Tehát mai kedvenc a 21 éves német előadó, Frederic Robinson.
Hirtelen robbant be a zenei életbe a Blu Mar Ten d&b öregapák saját kiadóján. Egy remek albummal jelentkezett 2013 októberében Mixed Signals címmel. Előtte már feltűnt itt-ott a Hospital és a Med School kiadóknál, meg persze egyéb válogatásokon. A legérdekesebb, hogy emberünk mindent maga játszik fel és ad is elő élőben...kalimba, hegedű,kütyük, bármi.

No, innen jön az igazi aktualitás, miszerint most április 28-án jelent meg a fentebb említett albumának élő felvétele Live Signals címmel, melyben persze minden szám egy picit más mint az albumon megszokott. Tovább nem is csipkézném a témát...inkább nézzétek meg ezt a két videót.

                                         színpadon, közönség előtt:

otthon a szobában:

http://www.fredericrobinsonmusic.com/

Feldolgozásokkal szemben általában szigorúbb a közönség. Egy régi élmény felidézésén túl, magyarázaztot is követelünk, hogy miért az aki, miért most és miért pont így piszkál bele egy megkövült alkotásba. Egy félresikerült, de új zenei kisérlet kevésbé lesz keserű, mint egy elismert darab cover-je, ami semmit nem ad hozzá az eredetihez, csak annak népszerűségét használja. Érthető tehát az izgalom, amikor kortárs zenészek egy olyan előadó munkáihoz nyúlnak, mint a Doors.

Idén tavaszra időzítette a Cleopatra Records azt a 13 számot tartalmazó tribute albumot, amin az “új psych rock mozgalom vezetői” adják tiszteletüket a már ötven éves 60-as éveknek. Ezzel a megnevezéssel a kiadó vállalta azt a kurátori felelőséget, hogy a műfaj képviselői közül kiemelje azokat, akiket erre érdemesnek tart. A jól összeválogatott bagázs valóban a mai acid-rock krémjének mondható. Mindegyik előadó hozzáadta magából azt, amitől még savasabb lett a dalok kémhatása.

Féltem, hogy egy olyan kötelező hanganyag született, ami körül azért ott lebeg az erőltetett koncepció elviselhető bűze is. De úgy tűnik nem erről van szó. Tudtommal a kiadás dátumához (március 4.) nem kötődik semmilyen jelentős esemény a Doors történetében, ami egy ilyen neves gyűjtemény sikeres piacra dobásához fontos lenne. A zenekarok - közülük több is rendszeres vendége az egyzenének - már megalapozták előkelő helyüket saját köreikben és kétlem, hogy ezektől a feldolgozásoktól várják a nagy áttörést. Ehhez még hozzá tartozik, hogy Brian Perera, a kiadó tulaja, a pólógyártásból úgy szállt be lemezbizniszbe, hogy egy forgalomból kivont Motorhead albumot szeretett volna újra kiadni, ami szintén nem az elvakult sikerorientáltságra utal. Így lehet, hogy nincs többről szó, mint a régi kedvencek kiadása, új kedvencek előadásában. Miért? Miért ne?

Mivel a gyűjtemény előadói egyenként kerültek már, vagy kerülnek majd bemutatásra, én itt most csak két számot szerettem volna kiemelni. 

A nyitó track, L.A. Women az Elephant Stone előadásában, az eredeti inkább blues rock-os pattogást egy olyan, kissé nyúlós-melankólikus hangzásra cseréli, ami miatt annak idején elkezdtem hallgatni a Black Angels-t. (akik mostanra már másképp hangzanak sajnos)

A másik a német krautrocker, Camera, People Are Strange instrumentális újragondolása:

A teljes tracklist:

Elephant Stone, ‘L.A. Woman’

The Black Angels, ‘Soul Kitchen’

Psychic Ills, ‘Love Me Two Times’

Dark Horses, ‘Hello, I Love You’

Camera, ‘People Are Strange’

Dead Meadow, ‘The Crystal Ship’

Sons of Hippies, ‘The Soft Parade’

Dead Skeletons, ‘Riders on the Storm’

Wall of Death, ‘Light My Fire’

Clinic, ‘Touch Me’

VietNam, ‘Roadhouse Blues’

Geri X, ‘Love Her Madly’

The Raveonettes – The End

Elment az ember, aki a kertjében is saját biomechanikus kreálmányai közt sétálgatott legszívesebben. Ehhez a rövid nekrológhoz bizonyára jobban illene a "kései szürrealista" Debbie Harrynek rendezett - kordokumentumnak sem utolsó - videóklipje, de egy véletlen egybeesés miatt nekem az Alien látványvilágának megalkotója valószínűleg örökre összefonódott a The Antlers-zel. Az ok prózai: 2011-ben mind a művész, mind a zenekar vízióiból nagy dózist kaptam, egy 24 óra alatt lezavart kiállítás+koncert, azaz a szokásos bécsi kultúrprogram alkalmával.

Most, 3 év elteltével az események furcsa egybeesése megint összeterelte a két látszólag teljesen össze nem passzoló dolgot a fejemben. De ahogy a - még néhány nappal megtekintése után is libabőrt előidéző  - 20,000 nap a Földön-ben Nick Cave fogalmaz: a legjobb dolgok akkor születnek, amikor két teljesen ellentétes dolgot párosítasz, majd kivárod mit eredményez ez a furcsa házasság.

A The Antlers épp most készül új albuma megjelentetésére, előrebocsátom, talán ez lesz a legkevésbé sikeres munkájuk, de attól én még kitartok mellettük. Nem kegyelemből, (mi szükségük lenne rá? az eddigi lemezeik miatt amúgy is bőven megérdemlik a szimpátiát) hanem azért, mert ugyanazt a konok, külső behatásoknak makacsul ellenálló alkotói hozzáállást képviselik, mint akiért ezek között a sorok között "a harang szól".

"And when I check out, it won't matter how my name is spelled"

Ezt a Hotel szövegéből kölcsönzött sort nem tudom nem rád érteni, kedves Hansreudi vagy Hans Rudolf. Mindenki egyformán írta mégis  - nyelvtől függően - teljesen máshogy ejtette azt a bizonyos két betűt. Te most cselesen kicsekkoltál, HR, de elég nagy rumlit hagytál a szobádban. Elég lesz összetakarítani utánad.

Nagyapámmal beszélgettem a minap. Ő elég durva arc, van sztorija bőven (nem csoda, hisz 1926-ban született, s azóta történt egy s más). Meg a zenéhez is eléggé ért. Mármint ahhoz a zenéhez, amit ő zenének tart (ti. a komolyzenéhez, operához, ilyenekhez). De ahhoz így annyira, hogy meghallja, hol szorítja az opera-énekesnőt a ruhája, meg pontosan tudja, mikor fog valamelyik külföldön befutott sztár jobb híján hazatérni, mert az öregnek már feltűnik, hogy valami nem stimmel az illető hangjával. Olyasmi ő zenében, mint Ace Rodstein sportban. Mindent betéve tud, minden kis apróságot észrevesz - már-már illúzióromboló, ha egy hangverseny után elbeszélget vele az ember, mert első dolga, hogy felsorolja, mi minden hibádzott.

Ezzel együtt feltett szándéka, hogy megszerettesse velem a komolyzenét (amivel szemben nincs is igazából ellenvetésem), csak ezt közben úgy teszi, hogy kifejti igencsak lesújtó véleményét mindarról a többi zenéről, ami kívül esik az ő ízlésvilágán, és amelynek egy része mellesleg az én életem szerves alkotóeleme. És mivel ebben az esetben egy olyan ember szapulja szeretteimet, aki nagyságrendekkel jobban ért nálam a muzsikához (persze azért bőven akad efféle ember), illetve van például hallása, ilyenkor mindig zavarba jövök, hogy a zenék, amikről szeretek okoskodni, de legalábbis megosztogatni őket, valóban csak zajok volnának? Hogy ezek az általam csodált dallamok, riffek, szövegek kultúrtörténeti szempontból lényegében csak szemétként definiálhatók? És nemhogy a ma posztolt szám, de még a Doors vagy a Pink Floyd sem lesz sehol 2-300 év múlva, miközben Bach még akkor is él és virul majd?

Szerencsére azért van pár ellenvetésem. Egyrészt nem érdekel, hol lesznek ezek akkor - én most élek, és most kell tetszeniük. Ha egy zenekar életében egy jó számot tud összekutyulni, ami mondjuk összesen 25 perc örömet szerez nekem életemben, már simán megérte. Másrészt a nagyfater még mindig beatként hivatkozik a könnyűzenére (sugallva, hogy itt lehet némi generációs hézag), és amiket megvetendő példaként hoz fel nekem, azt a tévében látja (pl. Eurovízió, Megasztár és társaik), ilyenformán nem is tudom komolyan venni szavait, hiszen - minden tisztelettel, de - valószínűleg fogalma nincs arról, hogy mi minden történik manapság a zenével, ahogy arról sem, hogy én miket hallgatok. Nem azt akarom mondani, hogy ha tudna létezéséről, biztosan odalenne mondjuk a dark wave-ért vagy a pszichedelikus rockért, de tény: így esélye nincs észrevenni azt a rengeteg értéket és élményt, ami az ember fülére s sejtjeire vár. Mert élmény akkor is vár ránk, ha az imádott előadók kottát még életükben nem láttak, kedvenc számainkban pedig összesen két-három téma szólal meg, és a csávóknak egyébként sincs semmi hangja. Harmadrészt pedig még igazán vájt fülűeknek is (sőt, főleg nekik) illik meghallani a különbséget könnyűnek mondott zene és könnyűzene között, s nem egyenlőségjelet tenni mondjuk Matt Elliott és valami szakmunkás dubstep közé (noha egyébként utóbbinak is megvan a maga helye s ideje).

Úgyhogy ennek szellemében küldenék most egy kis egyszerű zenét (vagy ha úgy jobban tetszik, zajt) neked, papa, mert ez sem a tévé gagyijában, sem az Erkel Színház színpadán nem fog soha felcsendülni, és ha igaz (mert még ez se biztos), ez a banda már nem is létezik e néven (300 év múlva meg pláne nem fog), így valószínűleg nem is találkoznál vele. Pedig én szépészeti és kultúrpolitikai szempontból is azt mondanám e zenére, hogy

fasza.

Csak adj rá hangot bőven!

(amúgy elég Psychic Ills-es ez a muzsika, vagy hát a Psychic Ills Holly Roller-es, sose nem tudom, hogy van ez)

Mostanában azt vettem észre, hogy egyre jobban vonzódom a diszharmonikus hangzásokhoz, annyira szép és tökéletesen tökéletlen. Még jobb, amikor nyúzzák a hangokat, hallani ahogy ég és szikrázik a villany az elektronikában, vagy ahogy szétszakad a hegedű vonója miközben az utolsókig feszülnek a húrok.

Tegnap a Nick Cave életének húszezer napját bemutató filmben is a mester minden lírai mélységein túl valahogy sokkal inkább élveztem Warren Ellis minden őrült és jófej pillanatát, ahogy beleéli magát és tényleg nem ismer határokat. A film zárójelenetének hangulata igazán maradandó nyomokat hagyott, ahogy a Jubilee Street levezetőjében Warren perceken keresztül kitartja és húzza a szebbnél szebb és fájóbb hangokat, és közben a hatalmas művészünk beleolvad a nagyvilágba. Erről sajnos nem tudok felvételt mutatni, de egészen hasonló hangulatot kelt a legutóbbi Jim Jarmusch filmnek a zenéje, a SQÜRL formációnak köszönhetően - amiben egyébként maga a rendező is játszik. A filmbe nem bonyolódnék most bele, de a zenéje annál emlékezetesebb, szinte az összes száma. Bár az albumot egybehallgatva eléggé összefolynak, de az egész leglényege ugyanez a szikrázó kiégés, miközben megpendülnek a lélek húrjai is - szinte a végtelenségig húzhatók a szenvedély és a szenvedés hangjai. A legfelüdítőbb szám pedig pont az, amelyik arra emlékeztet, hogy nem lehet állandóan érezni, és mindent benntartani, nem árt néha kiengedni és üríteni, hogy aztán újra erőre kapjunk: please feel free to piss in the garden.