minden napra egy zene

Kedves nőtársaim,

szó se essék szexizmusról, ugye,

de ha szerencsésen megünnepeltük a tegnapot,

itt az ideje visszatérni a mosogató mellé. 

új Trust, mi?

borító alól végighallgatható mielőtt megveszed.

ezt megelőző

Ismét egy szépreményű kísérlet arra, hogy bekerüljünk a popzene világatlaszába.

Az 'rnb" kifejezést látva kéretik nem azonnal elkapcsolni. A Night Slugs kiadónál nagyon érzik, hogyan lehet úgy elegyíteni ezt a műfajt másfajta hangzásokkal, hogy valami egyedi, azonnal felismerhető és újszerű végeredmény szülessen. A Melba's Call ilyen szempontból a Ride remix illetve a Bank Head által kikövezett úton halad, de a kiadófőnök Bok Bok és a Night Slugs testvérlabel Fade To Mind-hoz köthető, feltörekvő énekesnő Kelela még csavartak egyet a dolgon. 

Eleinte az egész egy zenei kollázsnak tűnik: hiperaktív funk-elektronika, széttört ritmusokkal. Aztán jön az éteri hangú Kelela és rendet vág a káoszban, vokáljával mintegy "betörve" a zabolátlan zenei alapot. Ha az éneket és a zenét külön-külön hallanám, valószínűleg eszembe sem jutna egymáshoz társítani őket, de mégis -talán épp ezért - nálam tökéletesen működik és a track 4 perce szinte észrevétlenül elrepül. Már nyomom is a replay gombot. Függőséget okoz!

Lehet-e szeretni egy bajuszos nőt? Fiútársaságban a női arcszőrzetre tett megjegyzéseknél kevés dolog vált ki nagyobb kárörömöt/undort, de mint oly sok minden mást, ezt is ideje átértékelnünk. Ahogy a savanyúság, vagy majd egyszer a kocsonya (de az lehet soha) is elnyeri értelmét az asztalon, úgy tűnik egyre természetesebbnek Merrill Garbus (mert hogy ő amúgy a tUnE-yArDs)  apró szépséghibája/szexepile (kinek gusztusa szerint). Egyébként is kit érdekel ez, és hülyeség ezen lovagolni, mert a válasz arra az első kérdésre persze hogy igen, legalábbis a zenét, amit Merrill Garbus csinál, azt nehéz nem megszeretni.

Olyan mintha egy nagyra nőtt lány zajongana minden útjába kerülő játékszerrel, csak hogy ebből nem káosz, hanem valami furán fülbemászó dolog kerekedik.Úgy tekerőznek ezek a dalok, mint a direkt hullámzóan írt zenekarnév (igen, szándékos a kis és nagybetűk különös sorrendje), úgy hogy a hír, miszerint a művésznő újabb lemezzel tér vissza májusban, egyenesen a tavasz ígérete.

Már korábban áradoztam a lengyel muzikális szcéna virágba borulásáról, és bevallom, ezen jó szokásommal a mai napig nem hagytam fel, s végképp nem elhanyagolható módon: nem is töröm rajta a fejem, sőt! Talán még a mássalhangzótorlódást is vállalnám, hogy közelebb kerüljek a darázsfészekhez!

Mai napi polák nyertesünk Baasch, aki a sárfeszesz miatt lehetne akár német is, ám történetesen nem az.

A sejthetően varsói rezidenciájú Bartek Schmidt kicsit még az inkognitóság óvó ölelését élvezi (reméljük azért nem sokáig), és  RÁJ-hoz hasonlóan kimért munkatempóval csúszik bele a zenei aktivizmusba (már ami a nagyérdeművel való megosztásokat illeti).  A zene és dalszövegíró ifjonc producer-zenész két éve tűnt fel a zenei hadszíntéren az analóg hangokből építkező, sötét, karakteres énekhangot hol lágyító hol mélyítő elektronikával elegyítő Simple Dark Romantic Songs c. EP-jével.

Egy év után végre megjelentetett a Don't burst it-hez egy klipet, sőt a Tomasza Wasilewskiego rendezte Lebegő felhőkarcolók soundtrackjét is megírta. Aki metropoliszok elidegenenítő és elszemélytelenítő, óriási kontrasztjait felvonultató mechanizmusain kívánna merengeni, az ne nézze meg. Aki viszont nyitott a "hogyan fogadtassuk el magunkkal és környezetünkkel mindennapi szinten homoszexuális érzéseinket" témára, az bátran vállalkozék rá!

Két hónapon belül megjelent egy újabb EP, a Siamnese Sister is, amiről valójában nagyon nehéz megállnom, hogy ne egy HVG-s kép jusson eszembe partravetett, összenőtt cetekről, genetikai torzulásokról és az ember globálisan elgányoló tevékenységéről, de mondjuk nekem ez egészen összhangba hozható a hangélménnyel, kicsit kurtán-furcsán torz lesz tőle, de talán Basch is épp ezt az árnyalatot szerette volna behozni.

Itt meghallgathatjátok az eredetit és néhány mixet is hozzá. Alapjában véve megmaradt egyfajta erős rockos beütés a sötét szintipop mellett, amik néha zavarba ejtően a Depeche Mode-os rezignált vokálra emlékeztetnek. Pleq feldolgozásából ez például elmarad, és marad a kellemes floatingolás.

Nagyon remélem, hogy az idei Tauron Nowa Muzykán lehet majd hallani élőben!

A bandatáborukra klikkelve ellenértékmentesen bekebelezhető az anyag.

Egyáltalán nem kérdés, hogy van-e miért imádkozni mostanában, az pedig talán kevéssé lényeges itt és most, hogy kihez intézzük. David Eugene Edwardsnak utóbbi nem téma, de ez ebben a pillanatban és helyen nekem sem.

Az viszont inkább, hogy a Woven Hand műfaján belül az egyik legzseniálisabb és legkevésbé irritáló, minden nyáj-as manírtól mentes formáció. (!)

és

most

mi

lesz

?

Ez is csak egy szürke esős napnak indult. Későn keltem mert hetek óta valami megmagyarázhatatlan fáradtsággal küzdök. Elindulni sem volt kedvem, igazából nem is volt sehova sem elindulni valóm. Szokásom beragadni a startnál és a nap hátralévő részében hiába futom a csúcsköridőket a rajtnál precízen elindultakat sosem tudom befogni.

Azonban valaki rámírt, hogy beszélni akar velem itt meg itt. Beszélni és nem csak chatt üzenetekben megvitatni a témát. Micsoda felfrissülés valaki élőben akar velem beszélni!

Szakadt az eső, de nem érdekelt. Elindultam. Már a második biciklimet vesztettem el rövid időn belül, így gyalogoltam. Pocsolyák erre pocsolyák arra, mikor az egyiket kikerülöm egy másikba lépek.

Ez sem zavart. Végre frissítettem a lejátszóm kínálatát így az új zenék bizsergető érzésével a szívemben sétáltam. A város is másképp nézett ki, a sarok ahol az elmúlt félévben mindig ugyanaz a szám szólt most másképp fordult utánam.

Kora délután az utcákon szinte csak kutyákat sétáltató embereket látni. Egyszer, még régebben szembejött velem egy pónit sétáltató nő. Nem is lepődtem meg, annyira természetesen lépdelt ez a pici ló a gazdája mellett.