minden napra egy zene

Amikor két esemény négy fellépőjét kéne egy posztba sűríteni csalás nélkül, akkor nincsen könnyű helyzetben az ember. Szerencsére azért egy felezést gyorsan össze tudtam hozni, hiszen Blockhead és Dj Cam neve nagyon helyesen előkerült már az egyzenén, így már csak annyit kell hozzátennem a dologhoz, hogy hetedikén Pécsen lépnek fel, a hip-hop/downtempo-orgia garantált. 
A másik remek programhoz eggyel kevesebbet kell aludni, amikor is a szeretett hajónk színpadán végre fellép a Fingathing (ha jól emlékszem, akkor eddig még csak a dj, Peter Parker járt itt a bandából), akik bár nem lettek olyan széles körben elismertek, mint az előbbi két zenész, a műfaj rajongói számára mégis csak egy emlékezetes szeletét képezik a kétezres éveknek. Ennek ellenére mégsem őket, hanem azt a Jon Kennedyt emelném ki, akit ha havonta nem is, de elég sűrűn el lehet csípni valamelyik hazai klubban minden évben. Hiába hallja az ember már tizedszerre, mindig meg tud lepni és mindig egy rakás mosolygó arcot varázsol maga köré (akár húsz, akár kétszáz ember van jelen). Ez van, ha az ember fanatikus lemezgyűjtő, aki rendszerint egy dugig pakolt táskával érkezik a pulthoz, amelyben a gyökerektől kezdve a hip-hop és downtempo teljes skáláján át a drum and bass és bass music címkékkel ellátott lemezekig minden van, és ezeket olyan pofátlanul variálja órákon keresztül, amilyet ma már tényleg ritkán hallani. Egyébként könnyű elképzelni milyen ízlése van annak, aki bristoliként már 12 évesen dobolt (ennek megfelelően zenekarral is fellép rendszeresen), a legjobban pedig Hendrix inspirálta. Szóval hiába jön ezredszerre is, minden egyes alkalommal megérdemelne egy ajánlót - szerencsére ennyi jó megjelenéssel nem lenne nehéz tartani a lépést. 

Ha definiálnom kellene a giccset, szavak helyett az alábbi videót használnám, de nem érdekel, mert az első pillanattól kezdve imádom a gusztustalanul túláradó érzelgősségével és hatásvadász szenvelgésével együtt. Mesés.

Ilyen szép színű idill nincs másik és nem is lesz soha, ezt már akkor is tudtam, amikor titokban néztem lefekvés helyett. Ahogy most is.

...és amikor Chino Moreno éppen nem sikítja le a fejét nyakáról, akkor gyerekkori pajtása(i)val ilyen gyöngyszemeket csiszolnak, mint ez itt.

Ni!

Jöhet egy kis vidám lalalázás reggaeritmusokra?

A mai alkalommal a visszafogottságról lesz szó. Egész pontosan a jól időzített visszafogottságról/önmegtartózásról.

Ki tudna példát mondani ilyenre? Igen, itt az első sorokban látom már többen is jelentkeznek, tessék Sarolta, te jelentkeztél először, neked milyen példa jutott eszedbe? - én sokszor csöndben maradok, akkor is ha tudom igazam van, és szerintem a többiek hülyeségeket hordanak össze, igen Sarolta nem rossz példa ez, de attól tartok ma nem pontosan erről lenne szó. Ezt nevezhetjük visszafogottságnak, de jól időzített-e? Nekem ez inkább önzőségnek tűnik, magadnak tartogatsz valamit, amit meg is oszthatnál - én tegnap este nem ettem meg az utolsó Toffifee-t a dobozból, így ma reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, még vár rám egy utolsó Toffifee, ne nevessétek ki Tivadart, ezúttal nem is mondott akkora butaságot. De ez megint valamilyen célból történő visszafogottság volt, nemde?

Anti, kérlek, összeszerelnéd a lemezjátszót meg a projektort? A mélyládát se hagyd ki, ezúttal különösen fontos lesz. Már odakészítettem mindent. Amíg Anti végez, kérlek húzzátok el a függönyöket, és a hátsó sarokban unatkozók is megtisztelhetnének bennünket figyelmükkel, igen arra gondoltam, hogy vegyétek ki a jól álcázott fülhallgatót a fületekből. Anti, indíthatod, először csak a zenét, aztán megnézzük a kiválasztott jelenetet. Mire végzünk valószínűleg kicsengetnek, úgyhogy már most mondom, hogy házi feladatként mindenkitől példát várok a jól időzített visszafogottságra.

(A szóban forgó jelenetet, kizárólag oktatási célokra lehet szabadon felhasználni, így sajnos jogi okok miatt, a blogon való bemutatás enyhén problémás. Annyit azért elárulhatunk, hogy Breaking Bad, 3. évad, 2. rész)

Azt hiszed bájos, kedves és megértő vagyok. Egy fodros kis sütibaba, egy eperillatú romantikus entitás, egy mályvaszín lélektornász. – Hát, rosszul hiszed. Tévedtél! Bár...tulajdonképpen ez nagyon cuki tőled, köszi, tényleg, csak nekem túl édes. Diabéteszes vagyok.

Azt hiszed, szívom a szavaidat, gondolataidat? – Frászt! A véredet szívom. Te pedig az enyémet. Nem tudtál róla? Akkor most mondom. De nem kell aggódnod, tök paleo! Szívd csak! 

Elárulom viszont, hogy mim van nekem, ami neked nincs és amire a legvadabb álmodban sem gondoltál volna! Egy egész termoszférám, annak minden kegyetlenségével és gyönyörűségével együtt.  És a legjobb hír, hogy te nem vagy benne. Senki sincs benne, csak az enyém! Tulajdonképpen az egész én vagyok, kivetülve, hatalmasan. Ahol a szépség könnyedén szárnyra szökken és ahol a sötétség súlyos bársonyként öleli át ezt a tudatállapotot. Itt, a távolban egyensúlyozok a saját belső késélemen, nap nap és éj éj után. Öntörvényű, kíméletlen világ ez. Édesítőszer- és színezékmentes. Szépnek sem mondanám. Csak úgy, van, neutrális. Se báj, se vér. – Megnyugtatásodra írom, hogy még mindig egyes szám első személyt használok, tehát nem vagyok skizó.

Már napok óta itt vagyok. A vágy hozott ide, hogy távol legyek, hogy tisztán lássak, hogy érezzek, hogy megvívjam a harcaimat, magammal. – Itt ragadtam. A ridegség molekulái belém fagytak. Nem érzek. Semmit. Nincsenek gondolataim, nincsenek érzéseim, csupán észleletekből létrejött tudatállapot van: a testes magány, a lebegő feszültség, a határtalan szabadság. A minden ez vagy a semmi? Jégszilánkok süvítenek el mellettem, az egész végtelen tér, az egész énem áthatolhatatlan, sűrű, fényes fekete. Én, csupaszon, jelmez nélkül.  

Ami van csupán, az az egész univerzumot átszövő leheletfinom, kristálytiszta hangfátyol: a szívdobbanások fájdalmas és ütemes robbanása.

Broz, ha a lap ALAP, akkor ez is. Mese nincs. (Három gyerek, meg három szoba helyett) két függő, négy csapágy, meg négy kerék van.

A '90-es évek nem derogál, dirigál.

Az állatforma kekszből a rinocérosz és a krokodil a kedvencem...

...Pedig tényleg tudom, hogy a finomított cukor és a búzaliszt pont annyira öli meg a világ egyensúlyát, mint egy Junior Boys poszt.

De hát, na.

Így van rendjén.

Pedig nincs.

Igazából kb. soha nem fordult velem elő, hogy ne tudtam volna időben egy koncertről, ami érdekelt volna. Szóval, elég nagy szívás, amikor munka közben, úgy nagyjából 5 órányira a vég előtt és kb. 1 órányira a koncert kezdésétől értesülök egy magazinból, hogy heló, ma este esemény.

Na, ennek pont semmi köze a mai zenéhez, de legalább mindenki megtudja, hogy bebuktam. Egyébként meg, na, ugye ehhez nem is nagyon kellene magyarázat.

Viszont.