Frank Wiedemann - Ame néven futó élő produkciója - a napokban megkaparintotta a rangosnak számító (DJ MAG-hez képest mindenképp) Resident Advisor live act "versenyének" második helyezését. Őt csak az első helyen szereplő Nicolas Jaar tudta "megszorongatni", kinek neve mostanság a DARKSIDE projektből lehet ismerős.
De térjünk csak vissza Ame-ra, kinek új EP-je a Tatischeff nem is olyan régen jött ki az Innervisions-ön, mely label számomra már csak "amolyan" vallásként funkcionál az Apple mellett (kövezzetek meg). Erről szeretném ma "a kettes" számot ajánlani, mert tudjátok, a címadó dal helyett "mindig a másik" az izgalmasabb : )
Vannak olyan zenekarok amikhez fel kell nőni. Vagy inkább bele kell nőni, mint egy idősebb testvér által levetett, vagy csak szimplán még túl nagy göncbe. Áhítozunk rá, hogy de jó is lesz, amikor megkaparinthatjuk, és felvehetjük, de közben félünk is, nehogy elhasználódjon, vagy színét veszítse, neadjisten kimenjen a divatból, addig míg végre birtokba vehetjük.
Ha létezik furcsa és művészieskedő, olykor a szó inkább pozitív értelmében beteg zenekar a mai palettán, az a Dirty Projectors. Mindig előtérbe tolakodó ének, szinte mindig valami aprócska trükkel megbolondított ritmus, és így tovább, és a végén tényleg nehéz megmondani, hogy ez progresszív rock vagy r'n'b.
Én végre belenőttem ebbe a ruhába, legalábbis úgy hordom mintha, nem zavarna, hogy kicsit még mindig hosszú az ujja, de ezt jól leplezem. Meg amúgy is, ha én egyszer levetem, másnak lehet pont így lesz jó.
Mondják, hogy aki visszatérő jelleggel szabadesést mível az álmaiban, annak praktikus elkezdenie ébren töltött óráit némi önreflektálással is feldobnia. Bár jómagam sosem voltam híve a tudatalatti lefelé irányuló mozgásainak, az ellenkezőjének viszont annál inkább! Rendszerint úgy csináltam, hogy addig futottam (többnyire őszies/télies settinggel szerettem csinálni, amikor kellően kihaltnak és a csupasz fáktól barátságtalannak tűntek az utcák), míg el nem érkezett a várva várt pillanat, ami miatt az egészhez hozzákezdtem, és ami már gyermeki énemet is valamiféle kéjes mámorral töltötte el: az a negyed másodperc, amikor a földhöz ragadtságot magam mögött hagyva átcsúszok a lebegésbe, az otthonosba, a biztonságba.Ha hinnék a reinkarnációban, biztos azt gondolnám, hogy valami szárnyas lehettem előző életemben – de ha már lehet választani, akkor nem ám amolyan profán háztáji pre-eledel baromfi, hanem akkor már valami sokkal patetikusabb, mondjuk dicsőségesen szárnyaló tengeri albatrosz –, mert mind a levitálás mind az apró irányváltoztató mozdulatok mélyen belém égtek. Kár, hogy nem tudok hinni benne. De akkor még ezt nem tudtam. Mindenesetre jobb napjaimon szent meggyőződéssel adtam másodikas osztálytársaim tudatára: „Márpedig én tudok repülni, ha kell, meg is mutatom”- mondtam. Így kötöttünk ki rendszeresen a padtársamék tízemeletesének tetején, ahol, ha nem is prezentáltam aviátori képességeimet, de délutánokat töltöttünk el a titkon meglesett iskola és a magát rejtettnek hitt rajzszertár köré kerített dekameroni történetek gyártásával...
mígnem valamikor, úgy 11 éves korom körül, egy kirándulás alkalmával kialakult bennem az (egészséges?) tériszony. Azóta kevesebbet repkedek. Azóta nincsenek ártatlan történetek se. Pedig néha jobb volna.
Munkából hazavánszorogva feltettem a Kontrolalter zenekar november 22-én napvilágot látott második nagylemezét, a MOST VAN SOHA-t, és azon vettem észre magam, hogy pillanatok alatt ledobtam a zakómat, majd kisvártatva ingemből is kiszabadítottam nyakam alsó- mellkasom felső felét, sőt egy jókora adag fröccsöt is összekotyvasztottam, és egyre csak fiatalodtam, fiatalodtam (odabent)...tíz-tizenöt évet simán ezalatt a harminchét és fél perc alatt.
Komolyan nem áll szándékomban sportot űzni abból, hogy a blogra nem illő zenéket pakoljak fel állandóan. (Na, jó. Mi való ide, ugye.) De egy ideje már tervezem ezt a posztot, és sehogy sem tudtam, hogyan. Hát így, folytatva a tegnapit, és gyorsan be is fejezve.
Nem vagyok nagy rajongója az egyszemélyes (/) hálószoba zenekaroknak, de mikor először hallottam Leirut, az elismerő meglepődésem mellé társult egy a körülmények (azért kicsit létező) romantikájából adódó pozitív felhang, valami plusz jó érzés. Ez azért érdekfeszítő, mert ez a nyers, barátságtalanul zúgó zene, alapvetően nem kifejezetten "kellemes".
A masszív, megterhelő gonoszság (az említett, állandóan zúduló kása) nem válik monotonná, a káoszból előtűnő, magukkal ragadó részletek, a felszabadító dallamok és a meglepően szép ének, illetve a harmóniák és hangulatuk; sőt, az egészében vett HANGULAT, a maga teljességében segít elhitetni velem, hogy nem csak a világ fáj nekem, én is fájok neki. Nem. De valami ilyesmi. Nem.
Viszont, ez a zalaegerszegi zajfolyam elég ritka dolog, ezért és sok másért is, de mindenkinek őszintén ajánlanék egy jó abisszuszi felderítést. Hátha.
Ja, hogy The XX feldolgozás? Á, olyan jó úgysincs, mint az eredeti– gondolhatod most. Pedig éppen írtunk is már egyről, ami nekem is nagy kedvencem. Na és erre tessék, most meg itt van a londoni Dark Sky hármas, akik még 2010- ben csuklóból letettek az asztalra egy olyan átértelmezést, ami simán egy ligában játszik az eredetivel. Ugyanaz, de mégis más, kevesebb gitár és ének, kicsit több garage/2step hatás. Mindhármat szeretem!
Te nyertél?, kérdezte meglepetten a Mikulás, miközben a tapsviharban átadta nekem az aranyérmet. Hát én, mondtam neki szerényen, szemlesütve, mert mégsem akartam megsérteni az öreg Joulupukki tahitótfalubéli haverját egy hozzátoldott bazmeggel (mondjuk alighanem akkoriban még nem is képezte aktív szókincsem részét ez a szó), csak azért, mert történetesen kis lurkóként, térdig érő pulóverben vertem el a mezőnyt (valami országos verseny lehetett ez a Pest megyei településen, azt hiszem, 22 évvel ezelőtt). Aztán pályafutásomat nem sokkal később gyakorlatilag befejezettnek nyilvánítottam, mert az én 8 éves lelkemet az edzéseken való játékkal és a versenyekkel még remekül meg tudták ragadni, azzal viszont már nem, hogy öregemberek között ücsörögve kell egy mágnestáblát nézegetni okosan - márpedig ez volt az új idők elvárása, amikor komolyra fordultak a dolgok. Edzőim még évekkel később is győzködték a szüleimet, illetve engem is a vonalas telefonunkon, hogy ugye ne, hanem de, otthon azonban s szerencsére az álláspont mégiscsak az maradt, hogy talán legyen úgy, ahogy én szeretném. És ha nem, akkor nem de.
A mágnestábla-nézegetés hatásainak egyébként a csúcs-, avagy mélypontja akkor jött el, mikor egyszer az edzésről hazafele jövet, másodmagammal látni véltem egy, a Kőbánya-Kispest metróvégállomás felett lebegő ufót. Igen. Egy klasszikus repülő csészealjzatnak tűnt, az egyenlítőjén körbe-körbe szaladó, villogó, színes csíkokkal. Ketten is láttuk. Igaz, mindketten erről a gyermekek számára igen kimerítő edzésről jöttünk. Nem is nagyon hittek nekünk, mi viszont (minthogy azóta is jó barátok vagyunk), a mai napig újra meg újra biztosítjuk egymást arról, hogy ez tényleg megtörtént, igen, én is láttam, te is láttad. Ott volt. Az ufó, Kőbányán.
Hogy mi a szép a sakkban? Hát, biztos olcsó és közhelyszagú volna azt állítani, hogy minden. Pedig. A vezéráldozat, a királyindiai védelem, a futópár, a huszár menő manőverezése, a kötések, a felfedett sakk, a lépéskényszer, az alapsori vagy a fojtott matt, az en passant, a szabadgyalog. A harmónia, az összetettség, a sokoldalúság, a kétdimenziós tér. Aki valaha talált szépséget a zenében, kell, hogy találjon valamit a sakkban is.
Az egyik sakk-készletemet a nagyapám faragta, a másikon pedig a másik nagyapám tanította meg, hogy kell bástyával és királlyal mattot adni. Ha úgy alakul az állás, mindig eszembe jut róla. Apám minden versenyen ott állt az ellenfél háta mögött, és az arcán láttam, hogy jót léptem-e vagy nem. Ha tajtékozva elvonult, tudtam, hogy ideje feladni a játszmát. Aligha létezik sok szebb és kifinomultabb játék a sakknál, egyedül arra kell vigyázni, hogy érezzük a határt, vegyük észre, mikor telepszik rá az életünkre (lsd. Nabokov Luzsin-védelmét), mikor látunk már sakktáblát a billentyűzeten vagy a Blahán, illetve mikor vezet mindez ufóészlelésekhez.
Egy ideig, röpke karrierem hibernálása után, ennek érdekében a teljes elutasítást választottam, rá sem pillantottam a hatvannégy négyzetre, így a sakknak sokáig várnia kellett rám, mire - de immár nagyon okosan, ufók nélkül - visszataláltam hozzá. Most már tudom ám (ugye?), hol van ez a határ, nem szippant csak úgy magába a királycsel vagy a spanyol megnyitás, és nem kell mágnestáblákat sem nézegetnem (pedig lassan én lennék ott az öregember). Úgyhogy akkor kezdek: 1.d4.
Utolsó kommentek