Különösebb kapcsolatom soha nem volt az Aerosmith-el, még jó nyilván, de úgy értem, hogy azon túl a gyerekkori kötődésen, hogy a nővérem a Guns-os csaj, a barátnője meg az Aerosmith-es, együtt meg olyanok, mint a zenekar videóiban a lányok, - a gyerekszobából elgondolva pedig még - úgy is buliznak, hát, nem sok volt.
Aztán azért de, bár a RUN-DMC-s magasságokon túlra nem sikerült jutnom, ez tény. Eminemről se feltételezem, hogy neki igen, viszont cserébe legalább beleültette a világ fülébe az alábbit, ami bizony ez. És ha máshonnan nem, akkor onnan.
Szóval, akármennyire akármik ők, ebbe a számba azért kicsit bele lehet hal(lgat)ni.
Erre a hétre is jut az általam állandóan ajnározott portlandi dzsuvából... aranyosan.
Ma a világ legboszorkányosabb házaspárja vonítja a világba a bűbájos és fülhasítóan éles kínkeservet, egy lazán zajos és a sivítást jótékonyan tompító garázsból.
Éppen egy szokásos enyhén depressziós fejtegetésbe kezdtem bele a megnyitott dokumentumban, aztán hirtelen elment a kedvem szomorúnak lenni.
Annyira elment a kedvem szomorúnak lenni, hogy elkezdtem valami vicceset nézni. Meg hallgatni is. Aztán kombináltam a kettőt és Reggie Watts-nál lyukadtam ki youtube barangolásom során. Már a tény hogy ez az afrofrizurás arc Stuttgartban született egy francia anyától és egy amerikai apától mosolyt csalt az arcomra.
Természetesen nem ott nőtt fel, pedig megnézném ahogy sváb népvisletben breakbox-olja szét a színpadot, de valljuk be ez valószínűleg már túlzás lenne.
Ez egy zene blog és ő viszonylag sokat beszél azonban a vicceken kívül muzikálisan is odateszi magát. Egyszemélyes zenegép, emelett jazz tanszakon fejlesztgette különleges tehetségét. Belekóstolt az Art Academy-k kesze-kusza világába is (vajon milyen tanszakon?) szóval élt és ezt valószínűleg élvezte is. És élvezi manapság is, szerencsére a technikának köszönhetően mi is vele együtt nevethetünk, ha éppen ahhoz sincs már kedvünk hogy éppen szomorúak legyünk.
Sasha Perera most tényleg máshol van. Nem a Jahcoozi kötelékében, hanem szólóban mutatja meg egy másik oldalát október 28-án megjelenő albumán, amiről ízelítőt adott már korábban a társadalomkritikus „Bizarre”, most pedig a „Giddy”. A Jahcoozi elektronikában feloldott dubja után úgy tűnik az énekesnő most az akusztikusabb, minimalistább hangzások felé fordult. Szinte csak egy szál, néhol egészen latinos ízt adó gitár és a dob kíséri az énekesnő légies-túlvilági vokálját egy ködbe vesző, lassan araszoló melankolikus és egyben borzongató „balladában”, ami egyből beszippant.
A dalban Perera-n kívül Gonjasufi is hallható, aki például 3 Warp-os albuma mellett többek között közreműködött Flying Lotus és maga Jay Z lemezein is.
A minap azon kaptam magam, hogy az aktuális akciótól megrészegülve hosszasan hezitálok a vécépapírokkal tömött polcrendszer előtt. Összevetek tekercsdarabszámot, rétegződést, hosszt, árfekvést, színt s aromákat: vajon kamillás vagy aloe verás ízesítésű csomagot válasszak-e seggtörléshez. Bár az továbbra sem világos, hogy az illatosított vécépapírt pontosan mikor kell szagolni, hiszem, hogy az illat mégiscsak egy fontos szempont, s végül a kamillás mellett döntök, abból baj nem lehet.
Harmincadik betöltött esztendőmhöz közeledvén már-már ki merem jelenteni, hogy alighanem valamiféle felnőtté váltam, de szeretném azt hinni, hogy nem csak az egészségügyi papír gondos megválasztása miatt tört rám ez a felismerés. Húszas éveim derekán már elkezdtem izgulni az öregedés kapcsán, hogy ugye "jaj", de aztán most, amikor meg már tényleg talán ideje volna állítólag kicsit megijedni vagy legalább számot vetni, egyszer csak azt veszem észre, hogy nem érdekel engem ez úgy istenigazából. Öregszem, persze, de ma még mindig fiatalabb vagyok, mint leszek holnap. És ez életem hátralévő részére is többé-kevésbé igaz lesz, csupán emlékeztetnem kell rá magam alkalmasint.
Kapcsolódó história: megint csak a minap mások tévedéséből és az én önhibámon kívül véletlenül (talán ennyi elég lesz mentségnek) megjelentem egy szórakozóhelyen, ahol az átlagéletkor nagyjából a fele volt az enyémnek, és a fő tevékenységi forma kimerült a lányok mellé keverésben, illetve az Orbán Ráhel-féle szendvicselésben. Míg mindezt elnézve ismerőseim azt mondogatták, hogy "jaj", de megöregedtünk, én úgy éreztem, talán mégsem, vagy legalábbis nem itt és most kell levonni a következtetést, hiszen ez a fajta mulatozás tizenöt évvel ezelőtt is nagyon távol állt tőlem. A hely és az este maga tehát (a söröm elfogyasztása utáni menekülésemig) lényegében borzasztó volt, de ezért a legkevésbé sem a generation gapet, a tizenöt éveseket vagy a kutyaütő lemezlovast lehetett hibáztatni, sokkal inkább, és rendkívül egyszerűen magamat, amiért egyáltalán kötélnek álltam, és ott maradtam arra az egy darab sörre (igaz: legalább olcsó volt).
Lehet, hogy a dolog felismerése valóban az öregedés jele, azonban talán nem feltétlenül rossz irányba tartok, ha ki merem mondani, hogy nincs kedvem olyan helyekre menni, ahova nincs kedvem menni. Ennek megfelelően a következő lépés már talán az lesz, hogy nem is megyek. Hanem csak oda, ami érdekel. Merthogy akad bizony ilyen. Dögivel.
Itt van például a mai Psychic Ills-koncert a Kuplungban, aminél most kevés csábítóbb eseményt tudnék így hirtelenjében felsorolni. Talán elkezd itthonra is begyűrűzni a pszichedélia, s ebben igazán nem látok kivetnivalót. Attól nem tartok, hogy majd ilyenféle zenékre válik szokássá alákeverni a lányoknak, vagy hogy Orbán Ráhel megjelenik egy szendvics harmadaként, miközben lelkünk a muzsikát ölelgetve röpdösne; hanem zene lesz csak ezentúl, és örömök. Mint ma. Gyertek! Én meg addig is öregszem kicsit.
Ha valaki rajong a szintetizátorok világáért és nem találkozott még Daniel Lopatin diszkográfiájával, annak igen jó napja van, ugyanis ez a srác 2007 óta csak úgy ontja magából a megjelenéseket, melyeket általában az ambient, experimental és drone címkékkel szoktak ellátni, de a legfontosabb az, hogy az első hangtól az utolsóig azt tükrözik, hogy a készítőjük egyszerűen bele van bolondulva ezekbe a gépekbe. És szerencsére nem egy tehetségtelen rajongóról van szó. Néhány napja megjelent R Plus Seven című munkája - ezúttal már a Warp Recordsnál - újabb példája ennek a szerelemnek, mely az ízelítők alapján az ősz egyik legizgalmasabb albumának ígérkezik. Ha nem is hallgatsz meg túl sok lemezt idén, ezt valószínűleg érdemes nem kihagyni.
Menny(e)-i jó zene! Akkor ma meg öltöztessétek napba a szívetek, mert a tegnapi, színeiben pepita pókok közötti pokoljárás után, most a rögös úton túlra utaztat ez a minden hátsó- szándéktól mentes megdicső- ülés, ami istenigazából az angyali hangú Greg Dulli és a korábban már egekig magasztalt Mark Lanegan együttműködésének mostantól képzavar-dúsan-lélekemelő, romlatlan gyümölcse.
Teljen a hétvége William Blake-i hangulatban, "üdvözüljük" a házasságot, mert "A Jó a Menny, a Rossz a Pokol." Álljon itt ma ördög és pokol.
Jó, hát Jon Nödtveidt nyilván nem így fogalmazna, leginkább mert már nem fogalmaz sehogy. A legnagyobb tisztelettel és a kegyeletsértés gondolatának magva nélkül mondanám, hogy megboldogult az istenadta, na de mégis.
De szóval, 2004-ben a Kultiplex sűrűjében, egy késleltető mozifilm utáni és egy Csiharos Elizabeth Bathory előtti fullasztó zsúfoltságban, bele-bele futva Nödtveidt tekintetébe, na akkor kezdtem valamit is kapizsgálni arról, hogy mi a fene az a Dissection és mit jelent ennek az embernek.
Mágia!
.jpg)
Utolsó kommentek