Nekem nagyon sokáig semmi nem jutott eszembe. Aztán felderengett egy kép gyerekkoromból, és hosszas nyomozás után kiderült, hogy Polly az, a Kölykök a 402-es tanteremből című mese egyik kifejezetten idegesítő szereplője, aki Litvániából származik, és gyűjti a kanalakat. (és ha jól emlékszem, stílszerűen van egy litván kanálgyűjteménye is).
Aztán eltelt egy pár év, és ott találtam magam egy Balti nyelvek és kultúrák szemináriumon az egyetemen. Fogalmam sincs, mint kerestem ott, nem is nagyon emlékszem semmire, csak ahogy a tanárnő egy litván útikönyvet mutogatott, és mesélt a Kur-földnyelvről; ami egy 98 kilométer hosszú félsziget, félig Litvániához, félig Oroszországhoz tartozik, egy vékony kis homokos szakasz, ami benyúlik a Balti-tengerbe és végig csak erdők, tengerpart meg halászfaluk vannak rajta, na, ekkor elhatároztam, hogy nekem oda mindenképpen el kell mennem, és ezt a mai napig tervezgetem.
Aki manapság leginkább eszembe jut Litvániáról, az Alina Orlova, a litván Regina Spektor, aki nem is annyira litván, illetve, ha már itt tartunk, talán éppen annyira a litván, mint amennyire Regina Spektor orosz. Alina apja Litvániában született lengyel, édesanyja pedig orosz, és azon se lepődjünk meg, hogy a szülők először Kazahsztánban találkoztak, és csak utána költöztek Litvániába. Alinán tehát méltán veszhet össze az összes orosz és litván zenebuzi, főleg hogy a két nyelv mellett még angolul is megtanult:
Be kell vallanom, amikor először meghallgattam az első albumát, nem kifejezetten tetszett. Szokatlan, és kicsit idegesítő volt a hangja. Hogy miért vettem elő másodjára, harmadjára, és sokadjára is, azt már nem tudnám megmagyarázni, egyszerűen beleszerettem, nem csak a hangjába, az egész jelenségbe. 2008-as albuma egyébként a Laukinis Šuo Dingo nevet viseli, ami Ruvim Fajerman híres orosz tiniregényének litván címe, magyarul Két regény az első szerelemmel címen jelent meg.
Ha ezek után még mindig nem szerettetek bele, akkor nézzétek meg a képeit, mert szabadidejében még festeget is:
Egyik kedvenc női előadómmal, a Massive Attack-es Tricky első szólólemezén feltűnt Martina Topley Bird-del kívánok minden női olvasónknak/hallgatónknak/kollégánknak Boldog Nemzetközi Nőnapot.
Ma a Sapphire Records jóvoltából megérkezett a Baby Woodrose lemezem, dobom is fel. Oda is, ide is.
Az Argyreia nervosa (Hawaiian baby woodrose) után elkeresztelt társulat ugyanúgy bódít mint a törperózsa magvak. És nem,nem Ron Jeremy a fickó, hanem sokkal inkább Uffe Lorenzen a.Lorenzo Woodrose aki legalább akkora figura. Inch-ben biztosan, meg tehetség terén is. Itt nincs baszakodás!
Szegény Vini Reilly... ha csak idejében hal meg, lehet hogy kor-, és Factory Records-beli társához, Ian Curtis-hez hasonlóan jól csengő brand épülhetett volna a nevére; vagy a kezdetben még zenekart, aztán a későbbiekben már csak inkább Vini saját szerzeményeit takaró The Durutti Column-ra. Mert bizony a legenda árnyékában bontogatta szárnyait ez a vézna csodabogár is, csak hogy őt olyannyira nem érdekelte ez az egész zeneipar és annak minden nyűge, hogy például első szerzeményeinek lemezfelvételére is úgy kellett (mentségére szóljon: egy benzinkúton lehúzott éjszakai műszak után) az ágyból kiugrasztani. Ezt az első megjelenést aztán megszámlálhatatlanul sok album, és egyéb kiadvány követte: a teljes életművet gyakorlatilag lehetetlen rendszerezni, de hát Vini-t, mint már említettem, abszolút hidegen hagyták/hagyják a könnyűzene jól bejáratott konvenciói, ennek ismeretében nem meglepő, hogy a nagy reflektorfény mindig is elkerülte.
Pedig csuda dolgokat művelt/művel ám, és az sem véletlen, hogy Brian Eno, és a popbizniszből még épp idejében dobbantó Frusciante is a kedvencei közé sorolja Reilly dalait. Mostanában több lemezt is újra kiadnak a beláthatatlan Durutti Column diszkográfiából, úgyhogy én halkan azt tanácsolnám, hogy ha ez a bizonyos legendás manchesteri korszak érdekel titeket, akkor ne a parasztvakítás-gyanús (de ne legyen igazam!) Peter Hook koncertre, hanem egy DC lemezre költsétek értékes forintjaitokat.
Aki lemaradt volna a busójárásról ,de kedve bőven akad még telet égettetni az zúzzon odafele tátott szájjal (b)ámulni most csütörtökön a hajó fedélzetére! Az eredetileg trióként indult svédek - Mats Gustafsson (The Thing), Johan Berthling (Tape) Andreas Werliin (Wildbirds & Peacedrums) - hamar kiegészültek alkalmanként vendégmuzsikusokkal másképp (is) elborulni, de az alábbi döbbenet esetében egy egész big band "súlyosbítja tovább azt, ami amúgy is". Lássuk csak mit sütöttek;
és akkor jöjjenek a jó hírek; egyrészt ugye tényleg tavasz van, másrészt, ezzel szolid összhangban, az utóbbi évek legjobb koncertjét, előadását, buliját, isten tudja miét kapták meg a rászorulók a péntek éjféli kid koalán, így a mai bejegyzés a megtépázott fülű medvékről, és őrült didzsékről fog szólni.
ez utóbbiakkal kapcsolatban tanulságos az a 'vita', ami még tavaly nyáron 'robbant' ki, már amennyire lehet az interneten tobzódó információkkal kapcsolatban vitáról és robbanásról beszélni; mindenesetre a szintén előszeretettel pózoló, fontoskodó és beszólogató, mellesleg egér ruhában nyomuló deadmau5 megmondta a frankót, miszerint ma már minden didzsé csak 'megnyomja a gombot'. ami egyébként nem olyan képtelen ötlet, a már itt is többször emlegetett tudjukki (skrillexnek hívják, de nem mondjuk ki a nevét), akire csak a nem emberek tudnak bánatosan álldogálni, és azon kattogni hogy mikor hülyült meg ennyire a világ, szóval az effajta, tűzijátékos, robbangatós, lézerfényes, multiorgazmusos szemfényvesztések aligha működhetnének úgy, hogy a kis pont a színpadon, aki egyébként pont egy sztár, és annyit keres negyven perc alatt, amennyit én pár év alatt, szóval hogy ő még így csináljon is valamit, ne adj isten össze keverje a számait, vagy szét, vagy billentyűket nyomkodjon, vagy bármi olyasmit, amiben hibalehetőség van; alighanem némi plusz sample, vagy effekt tényleg ott van betáplálva a gombokba, amiket meg is nyomhat ha már nagyon unja magát, de túl sok mindent nem zavar, esetleg ráteker egy kis mélyet, húzogat valami potmétert, de az egész pontosan meg van előre koreografálva, kicsit mint az amerikai pankrációkban a csúnyábbik egymásra találások. az olyanok se tesznek jót a djzés megítélésének, mint például az egykor szebb napokat is megélt vékonyan kövér fiú, norman cook produkciója az olimpián, ahol minden szép volt, és minden jó, csak épp a mai ezerszer megosztott, videózott világban nem lehetett nem észrevenni, hogy az egyébként sokak által ismert és szeretett pioneer mixerekből nem jön ki master kábel, de nem is baj, mert mit ad isten, még áram alatt sincsenek. és ugye ilyenkor jön a másik hozzáértő embertípus véleménye, akik általában villanygitárok és bőrkabátok kellemes társaságában szocializálódtak, miszerint a dídzsék nem zenészek, a dídzsék csak gombokat nyomogatnak, és azt minden hülye meg tudja csinálni, bezzeg egy szarrá torzított gitáron rángatni a húrokat, az zene, ahhoz zenésznek kell lenni.
és akkor lassan meg is érkeznénk kid koalához, csak sajnos előtte jön még egy raklapnyi szöveg. az a baj, hogy azok, akiknek mondjuk még mindig szegény pál (őt is emlegettem már elrettentésképpen sokszor, a mostani állapota annak fényében különösen szomorú, hogy a kilencvenes évek elején például massive attackot is remixelt - és nem is rosszul - vagy olyan mixeket csinált, mint a goa mix silver,) vagy a sima képű tiestó, ne adj isten, a magyar dj szövetség (!) zártkörű (!!) szakmai (?!) szavazáson ismét az év magyar didzséje (!x3) címet elnyerő bárány attila ugrik be a lemezeken lovagoló kifejezésről, azok nagy eséllyel nem voltak ott pénteken az akváriumban, mint ahogy alighanem azok se, akik szerint minden didzsé szintetikusokon élő élősködő, és annyi közük van a zenéhez, mint a szívecskés meggyes joghurtnak a meggyfákhoz.
az is baj, hogy a dj kultúra is olyan, hogy simán lehet úgy csinálni, hogy pont a kultúra hiányzik belőle; meg az is baj, hogy ezt is tökre meg lehet érteni. aki zenélt már bármilyen nyilvános helyen, akihez jöttek már oda, hogy van e eddád, ákosod, david guettád, lady gagád, és x faktor győztes számod, aki egyszer is érezte azt egy tök részeg társaságnak zenélve, hogy igazából teljesen mindegy hogy mit játszik, ezeknek a visszafelé pörgetett zámbó jimmy lemez is ugyanúgy megfelelne, az alighanem éppen ugyanúgy ki lehet ábrándulva egy picit a djzésből, mint az, akinek a töke tele van, hogy minden apple laptopot kapott hipszter kötött pulcsis figura már didzsének képzeli magát, hogy minden romkocsmában minden este valami tök ugyanolyan, de persze nagyon izgi és eredeti fickó 'zenél'. aki egyszer is végigböngészte mondjuk a pesti est program kínálatát egy átlagos hétköznapi estére, az olyan hangzatos beetető szövegeken szörnyülködve, amikkel leginkább a fitnesz kajákhoz mellékelt leíráshoz hasonlítanak, épp úgy undorodhat ettől az egésztől, mint az, aki már azért nem jár az egyébként izgalmasabbnak tűnő eseményekre, mert annyira elege van az ilyeneken menetrend szerint megjelenő pesti éjszakai arcokból, akiknek az egy főre jutó márka arányuknál már csak a jófejségük, és főleg a civilizált viselkedési képességük a nagyobb, és bármikor tönkre tesznek bármilyen koncertet két pohár sör, vagy egy elszívott spangli után, hangosan röhögcsélve.
mindezt csak azért vázoltam fel, hogy érthető legyen, miért esett most ennyire jól ez a bizonyos kid koala koncert, illetve, bár ez személyes dolog, miért jött pont jókor. amikor egy bánatos februári végi héten hat (!) olyan koncert is van budapesten, ami felkelti az érdeklődésem, amikor ezek között olyan nevek vannak mint a natacha atlas, vagy ugye a kid koala, vagy ne adj isten wax tailor, akkor tényleg el kell ismerni, hogy sok mindenre panaszkodhatunk, szép hazánk, és még szebb fővároskánkkal kapocslatban, de a zenei felhozatallal kapcsolatban elvileg nem. ehhez képest a fentebb említett hülyeségek, vagy az, hogy például az egyébként erre teljesen alkalmatlan instantban úgy legyen hangosítva az egyébként szintén világszínvonalú, és gyönyörű zenét játszó occam, hogy fizikailag rosszul legyek tőle, amíg olyan szervezési félreértések vannak, mint például a kimondottan kínos pascal pinon a toldiban, addig nem az a nagy dolog, hogy az ember elmegy 'bulizni', hanem az, hogy ha tényleg jól is érzi magát az adott eseményen. és mostanában már nagyon éreztem az átlagos emberundoron felül is azt, hogy nem megy ez nekem, a legtöbb helyen álltam csak, zsebre, vagy sebre tett kézzel, szörnyülködtem a hangmérnökön, a hangerőn, a zenén, a közönségen, magamon, hogy mit keresek itt, hogy mi a baj velem, hogy mi az istenért nem szeretem az alkoholt annyira, hogy megoldja az effajta aggályaimat, szóval már kezdtem feladni, meg elfogadni, hogy velem van a baj (egyébként mindig veled van a baj, édes fiam, a baj az bezzeg nem hagy el soha, veled megy mindenhova)
erre jön egy pocakos, jóllakott óvodásnak kinéző kölyök, és szétszkreccseli az aggályaimat. mellesleg ez a bizonyos kölyök már két gyerekes családapa (na, a lányaira alighanem igaz lehet, hogy őket lemezjátszón pelenkázták) és olyan messze van az eddig emlegetett dídzséktől meg jelenségektől, mint ide nufonia. azoknak, akik szerint egy didzsé csak zenéket tesz egymás mellé, és semmi több, annak erősen ajánlott a következő videó:
a többi is egyébként, leginkább a péntek éjszaka is elhangzó moon river, ami azon felül hogy anyukájának a kedvenc száma, azt is jól érzékelteti, hogy hol kezdődik a zsenialitás, és a művészet a már meglévő dolgokból építkezve, mellesleg arra is jó példa, hogy mekkora idióta a jutub, ez az egyetlen videó ebből a maida vale-s fellépésről, aminél felismerte a zenét is, és gyorsan le is tiltotta szerzői jogokra (!) hivatkozva.
a kilencvenötben (basszus, majd húsz éve!) debütáló, akkor még tényleg kölyök kölyök első mixtape-je a beszédes scratchcratchratchatch (na hány chcrat van benne?;) címet kapta, a készítője meg egy leigazolást a ninja tune-hez, aminél jobb dolog kevés történhet az emberrel, ha zenével foglalkozik. az akkor még megszeppent és szerény koala aztán az évek alatt egyre több bakelitet tett tönkre, és közben igazi showmanná fejlesztette magát; mellesleg képregény rajzolóvá, és vizuális művésszé; a négy nagylemez mellé több képregény, a képregényekhez tartozó filmzenék, rengeteg közreműködés (például a már itt is emlegetett jóképű fiúkkal, de ebből jött a deltron3030, amiből a madness szövege egészen aktuális az első bekezdésekre) produceri munka, zseniális remix, és feldolgozás az utóbbi majd húsz év termése, és koalával kapcsolatban a vizuális körítés mindig legalább olyan fontos, mint maga a hangzó anyag; jó példa erre például a legutóbbi, már az év végi listán is emlegetett 12 bit blues című lemeze, amihez egy, a hallgató által összeragasztható papír lemezjátszó is jár (!), ami egyébként tényleg működik (!!), ezzel ment el a tegnap estém jó része, és valami nyekergést tényleg sikerült kihúzni belőle, még ha én nem értek belőle egy árva szót se. a lemezhez készült videók is eléggé jól mutatják az álmos medve barátunk hozz állását a játékos, kreatív dolgokhoz:
vagy érdemes megnézni a huszas évek híres kesergőjének a koala féle, hangszerenként újra szkreccselt (vagyis ő keveri külön a bőgőt, a trombitát, a dobot, mindegyiket más lemezekről!) verziójához készült videót; a legtöbb monkmus munkát fölöttébb kedvelem, viszont számomra ez a csúcs; ennek a videónak olyan hangulata van, hogy szinte meg lehet fogni. az külön gyönyör, hogy a végén mindenki elrepül a fenébe, a csótányokról nem is beszélve, arra pedig érdemes figyelni, hogy mint a legtöbb monkmus munkánál, itt is milyen zseniális a rendezés:
az utolsó lemezének a turnéjához szintén fontos kellék a körítés, most szintén a huszas évek varieté hangulata volt a támpont, a moulin rouge-s, bögyös macás, madár tollas szexizés, táncoslányok, csillámok, papírmasé és kivillanó combok, meg persze a szokásos koalás látványelemek; például a magányos, depressziós robot, karton szintik és textil stúdió, vállra akasztható lemezjátszó, és űrruhában szkreccselés, meg a többi. ami viszont igazán meglepett az az elején, a táncoslányok szerepét is betöltő 'előprodukció', az adira amram and the experience által feldobott hangulat végig szinten tartása; egy pillanatra se ült le a produkció, tényleg egyszerre érezte magát az ember egy igazi oldszkúl hiphop buliban, ahol kört csinálnak az emberek, és nekiállnak brékelni, még battle-zés is volt, igaz ez esetben műanyag kazookkal, meg egy bábszínházban, ahol öt éves gyerekként csápolunk a gonosz robot szerű izé, meg a muppet showra hajazó metál arcok kalandjaira, és még egy jól sikerült házibuliban is, ahol limbózás is van, kung fu, és együtt vonatozás. ez volt az igazán zseniális és elképesztő ebben az estében, hogy nem csak hogy sikerült messze túl mutatni egy sima dj szetten, ahol a didzsé fent ül a trónján, alul meg vagy őt, vagy egymást, vagy saját magukat bámulják az emberek, hanem egy olyan humoros, jó hangulatú, mégsem erőltetett előadáson vehettünk részt, ami egyszerre volt nagyon gyerekes, nagyon vicces, nagyon túlzó, és nagyon jó, de közben bulizni is lehetett, sőt muszáj volt rá. beszédes, hogy olyan energiák szabadultak fel a koncert alatt, hogy a legtöbb pár körülöttem nem nagyon zavartatta magát, és nekiállt a gyerekkészítés különböző lépcsőfokait megmászni, vagy egy teljesen bekészült figura az első sorban elkezdte felnyaldosni a konfettiket, de egyébként sem hiszem hogy egy elégedetlen, és szomorú arcot lehetett volna látni bárhol a közönség soraiban. ez még akkor is nagyon nagy mutatvány, ha ezt a videót megnézve például konstatáljuk, hogy ez is ki van ám dolgozva minden percére, és máshol pontosan ugyanezt a showt adják le, nagyjából ugyanígy:
és természetesen zeneileg is elképesztő utazás volt ez az egész, néhol azt sajnáltam, hogy annyira sok volt a vizuális körítés, hogy nem is tudtam figyelni a zenére, úgy ahogy szerettem volna. voltak olyan részek, amiknél szó szerint nem hittem se a fülemnek, se a szememnek (az elején még próbáltam követni a kis kivetítőkkel mutatott lemezjátszókat, amin elvileg nyomon lehetett volna követni hogy mit csinál ez a koala, de egyrészt tényleg elképesztő sebességgel dolgozik, én egy gombot nem nyomnék le annyi idő alatt, ameddig ő három lemezt is feltesz, beigazít, elindít, és még bele is nyúlkál, másrészt olyan sűrűn pörög, hogy egy óra után már teljesen feladtam a próbálkozást, hogy megértsem hogy épp mit, és miért csinál, azt se tudtam követni egy idő után, hogy épp melyik számból megyünk melyikbe, vagy melyikhez nyúlkál hozzá; nagy eséllyel a három lemezjátszóból az egyiken mindig szólt valami alap, és a másik kettővel bűvészkedett közben), volt például egy rész, ahol valami rockos riffre (számomra meglepően kemény volt néha a zene, bár ezt is mindenképpen pozitívan értve, állítóalag még slayer is szólt a végén, ahogy azt a recorder is írja) ráhúzott valami iszonyú fifikás, two-steppes alapot, és mindezt valami szanaszét szkreccselt b-boy acapellával leöntve, na ez például olyan volt, hogy nem hittem volna el, hogy nem valami stúdióban, ötmillió programmal oldja meg (lásd például avalanches) hanem ott csinálja az egészet mindenféle számítógép nélkül, három lemezjátszón, és még arra is van ideje, hogy közben vigyorogjon, tényleg mint egy jóllakott óvodás. ebből a vigyorgásból kaptunk egy pár hónapra elég adagot, akik ott voltunk péntek este, és ez megfizethetetlen ajándék; vicces, hogy ha az ember előre tudná, hogy egy koncert ennyire jó lesz, akkor simán megérne neki akár még kétszer ennyit is (így kétezerötszáz volt elővételben a jegy), máskor bezzeg meg hiába a nagy név (lásd például bonobó utolsó hajós djzése) és a pofátlanul lehúzós jegyár, az egész nem más, mint egy drágán vásárolt rossz tapasztalat.
aki kihagyta ezt az estét, csak egyféleképpen vigasztalódhat, ha elkezd sürgősen koalát hallgatni, és annyit mosolyogni, meg annyira könnyeden, és sokszínűen hozzáállni az élethez, mint ahogy ez a kid áll hozzá a zenéléshez. egyébként további életmód vezetési tanácsok nyomokban megtalálhatóak ebben a videóban is:
Adjanak nektek az isteneitek tavaszt! Csodálatos ilyenkor a természet, rügyek, virágok, nyuszikák, meg más kis szőrös izék, a János-hegyen nyilvánosan hugyozó kirándulók; de nem ezért - hanem azért, hogy a hidegtől meg a magánytól való félelmetekben vett nagy levegőt, amit úgy november környékén vetettek és belétek fagyott a télen, végre kifújhassátok. Nem vagytok egyedül. Közösen ülünk a szarban. De legalább süt a nap.
Valami hasonlót magyaráz ez a négy kedves hipszter srác, akik rengeteg hangszeren játszanak és mellesleg fiúkórus is némely dalban. Felszabadító, őszinte zenét csinálnak, ami egy másodpercig sem akar többnek látszani önmagánál; a szövegeknek vannak marha jó pillanatai (it's not the long walk home that will change this heart / but the welcome i receive with the restart), meg, hát, mosolyogtatóak (so i came home like a stone - hazajöttem, mint a kő, ford. Tótisz András), de az összkép mindenesetre nagyon hiteles. És tényleg minden dalukról az jut az eszembe, hogy hurrá, itt a tavasz első napja.
Itt a Little Lion Man, ez az első, amit hallottam tőlük, és annyira igaznak tűnt, meg hát BENDZSÓ - és, persze ez kardinális, nagyon jó pillanatban talált ez a dal. Ja, és bendzsó, bendzsóznak benne. És, igen, nagyon fontos, hogy az ember bírjon röhögni a kapitális hibáin, ezt szeretném hallani néha egy-egy takonyarcú politikustól is, szerintem marha jót tenne a közhangulatnak, hogy "i really fucked it up this time". (Bendzsó.)
A Babel album címadó dalát meg mostanában majdnem minden reggel meghallgatom, és ha nem lennének szomszédaim, viszont lenne kertem, ordítoznék és rohangálnék rá. (A videó most nem tartozik a zenéhez szervesen, szerintem rettenetes, de a hang legalább elfogadható minőségű; mindenki csukja be a szemét.)
Ez meg az új sláger, mert hogy most már elég népszerűek meg Grammy díjasok, ide is jönnek például, március 8, PeCsa, sold out. Ez egy lendületesebb dal, olyan képeket képzelnék alá, mint hogy mondjuk a srác vagy lány fut fut fut a mezőn, aztán kiér egy remek szikás ír típusú tengerpartra (mint pl ez), és áll a szélben, ami mindjárt széttépi és röhög meg ordítozik meg minden. Remek kliséklipeket bírnék rendezni fo' sho'.
Aztán zenéltek a Disney-nek is, a Birdyvel közös Learn Me Right a Brave című animációs mese soundtrackjének a része, és hát igen, a sztori szempontjából kicsit túl direkt, de kedves dal és megint bendzsó, sőt, mandolin.
Hát ez meg egy kedvenc a végére. Legyen szép napotok, kis cukorborsók vagytok mind.
Szesz hozzá: rozé hosszúlépés, kizárólag a szabadban.
Nevét egy dán biciklis után választotta. Nem különösebben hires vagy jó kerékpárosról van szó, akkor mégis miért ? Mert megtetszett neki. Ilyen egyszerű az élet itt, valami megtetszik, azt megszerzem. Semmi túlgondolás, semmi felesleges lélekmarcangolás. Mint az utcakép. Letisztult formák, szemét elvétve, sorházak között kanyarog a vörösesbarna bicikliút. Tekernek rajta nem különösebben hires vagy jó emberek. Tekernek rajta hires és jó emberek. Tekernek rajta emberek. Sétálnak rajta állatok.
Blaudzun Heavy Flowers című albuma januárban megjelent az Egyesült Államokban is, ami egy európai művésznek sokszor inkább mennyiségi mint minőségi elismeréssel jár. Pár napja azonban a legpatinásabb holland zenei díj matricájával is gazdagodott az album borítója, az amerikai Grammy-nél csak 1 évvel fiatalabb Edison díjkiosztón hozta el a számomra megfejthetelen dolognak támaszkodó embert ábrázoló szobrot.
( röpke kutatás után kiderült a szobor egy asztalon álló fonográfhoz támaszkodó Edison hivatott lenni. Najó.)
Nehéz helyzetben lenne az, aki bele akarna kötni Calibre munkásságába, mert egyszerűen nem tud hibázni. Jól demonstrálja ezt a fenti zene. Emlékszem, először egy mixben figyeltem fel rá, rengetegszer hallgattam, szerintem annál a résznél elkopott a hangfile. Sokáig sikertelenül próbáltam kinyomozni, hogy mi lehet, persze annál örömtelibb volt a felismerés később.
A Peso lassan 10 éve (!) jelent meg a mester Signature labeljén. Nem olyan, mint az a ruhadarab, amiről messziről lerí, hogy melyik évben volt divatos - mert mindig aktuális. Semmi keménykedés, csak lazaság trombitával, női vokállal, gitárral szervírozva, ami egy kis latinos ízt ad az egésznek, de pont annyira, hogy ne essünk túlzásokba. A csillagos, nyári estéket juttatja eszembe ezen a februári reggelen is, nem is vagyok hajlandó télikabátban és kesztyűben elindulni otthonról!
Utolsó kommentek