Oké, előrebocsátom, fogalmam nincs, mit fogok a kilencedik szülinapon posztolni, de most nem tudtam kihagyni a ziccert, hogy a kilenc ugyehogy a három négyzete. (Milyen szomorú mellesleg, hogy 12 évnyi matematikatanulást követően ezek a legmélyebb összefüggések, amiket fel tudok még idézni, pedig istenúccse imádtam a matekot.)
Szóval azt hiszem, ez talán mégse akkora ziccer, de hát annyira jó hallgatni ezt a csodát, hogy helyet kell kapnia egy ilyen válogatásban. (Régen, szinte gyerekkoromban megszeretett, és ma még mindig, töretlenül szeretett elektronikus zenék egyike ez. Nincs ilyenből olyan sok, meg kell hát böcsülni.)
"Szutykos, mocskos, de menő ... tisztára mocskos ezért is jó" - csak hogy a klasszikust idézzem.
3 éves a blog, és azt hiszem a Dirty Three zenéje jól jelképezi azt a jó értelemben vett kaotizmust, amit az egyzene képvisel. Hisz' van-e annál egyzenésebb, ha 3 korosodó férfi (igen a szakállas, néha artikulátlanul kiabáló úriember Warren Ellis, Nick Cave egykori tettestársa a Bad Seeds-ben, a Grinderman-ben, és a remek filmzenékben) egy lemezbolt sarkában ad máshoz aligha hasonlítható minikoncertet, a számok között egy-egy rövidke, filozofikus hangvételű eszmefuttatást megeresztve. Nekem legalábbis valami ilyesmit jelent a blog. Éljen sokáig!
Három éve alapítottuk a blogot, és hát izé, elég jó érzés, hogy még mindig létezünk, ti pedig egyre többen olvastok minket. Amikor elkezdtük, őszintén szólva nem gondoltuk, hogy bárkit is érdekel, miket szoktunk hallgatni, aztán kiderült, hogy bárkit érdekel. Most már olyan merész kijelentéseket is megengedek magamnak, mint hogy szerintem nem nagyon van ember a Földön, de talán az egész Naprendszerben, aki az oldalon fellelhető több mint ezer zene közül ne találna magához passzolót.
Bevallom, sokszor megálmodtuk, megterveztük, hogy mit miként lehetne jobban csinálni, aztán általában mindig más dolgunk akadt, s nem csináltunk semmit - de azért a lényeg három év után is megmaradt, zenékkel nem maradtunk adósak. A jó hír pedig, hogy most is éppen álmodozunk, és talán még ti is fogjátok látni ennek eredményét.:)
És akkor ami azt illeti, nem tudnék a tükörbe nézni, ha pont a harmadik születésnapunkon nem valami általam pszichedelikusnak tartott muzsikát vennék elő. Az izlandi-olasz-német és még ki tudja, milyen gyökerekkel bíró zenekar persze nem lehetne ma itt, ha nem az lenne a nevük, ami. Meg akkor sem lehetnének itt, ha nem szeretném ezt a zenét. De mindkét feltétel teljesült, szóval hadd halljuk!
Ezúttal réteg zenét posztolok és tudom már bevezető soraimmal elveszítem az olvasók ¾-ét. Sőt egy picit magam is. Azoknak akik nem olvasnak tovább kellemes nemzeti ünnepnapot kívánok, akik azonban úgy döntenek hogy a mai hosszúra nyújtott pihenésbe belefér bármi, még egy kis olvasás is, őket megnyugtatom hogy nem most kezdek bele a nem otthon töltött ünnepek által okozott felemás érzések elemzésébe.
Úgy gondolom a blog nyitott olvasókra és fülekre talál és egyébként is a kultúra mint közösséget alakító erő mindig csak viszonyítási pontok kérdése. Ami nekünk a Frakk vagy a Kockásfülű nyúl az másoknak a Barbapapa vagy éppen a Nijntje. Más karakterek de az üzenet ugyanaz.
Engem mindig érdekelt hogyan hangozhat a magyar nyelv ha külföldiként életemben először hallanám. Sorra kérdezgettem azokat a nem-magyarokat akiket eddigi életemben megismertem, de a legtöbbször -talán csak a földrajzi közelségünk és ezzel összefüggésben történelmi múltunk miatt -a szláv nyelvekhez hasonlítgatják. Sosem hittem nekik, bár az sem kizárt hogy tényleg igazuk van. Nekem ez a válasz túl egyszerűnek tűnik és mi van akkor a finnugor elméletünkkel? Semmi.
Nem feltétlenül tudatosan de eddig feltűnően sok énekes gitáros trubadúrt tettem közzé ezeken a hasábokon, mert modernitás ide vagy oda mi emberek még mindig ugyanazokat a történeteket szeretjük hallgatni, mindegy hogy azt éneklik vagy kántálják esetleg csak elmesélik. Ergo vannak olyan zenei művek amiket más nem érthet meg csak aki beszéli a nyelvet amelyen az szól ( és sokszor még a nyelvet sem beszélőknek sem egyszerű), csakúgy mint a versek. A nagy globalizációban és a képkultúra áradatában elvesznek a szavak. Ezekben a klippekben újra nem történik semmi. Számomra a hangsúly nem a Mi-n sokkal inkább a Hogyan-on van.
Ha úgy érzitek itt az alkalom, hogy kipróbáljátok a nemértés csodálatos fenoménját, nem kell mást tenni csak becsukni a szemeteket és úgy hallgatni a következő sorokat amik nekünk, a nyelvet nem birtoklóknak sokkal inkább a hogyan-ról fog megmaradni az emlékezetünkben semmint a miről.
Ezek után ha ezt az előadót el akarjuk helyezni sajátosan kevert kulturális koordináta rendszerünkben soraimat az “Íme a holland Cseh Tamás. Spinvis.”-felkiáltással kell zárnom. A maga módján.
van ez a petri vers, a büszkélkedés, hát ezt nézd meg, basszameg:
nézz szét ezeken a. ezt mind én hagytam abba. amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.
na, és persze van erről egy zene. igazából kurvára nem erről akartam írni, és nem, nem erről szólt ez a zene sem. petri okos ember volt, sokat ivott, könnyű neki, ilyen a tökösebb jellem, de én józanon tántorgok mindig haza, és én sose tudom, hogy tényleg én hagyom-e abba a dolgokat, vagy a dolgok hagynak ott, félbe engem. mint a szerencsétlen számítógépem, csupa olvashatatlan fájl, félig átment adat, töredezettség mentesíteni kellene a szaros kis életem. isten tudja már, hogy mi belőlem a tényleges, és mi a felesleges adat, lassú vagyok, mert kerülgetem magamban a feldolgozatlan dolgokat, amik nem kerültek egyik mappámba sem, csak keringenek körülöttem, mint valami holdak, aztán meg egyszer csak lehullanak, mint a repülés közben megfagyott madarak.
az a baj, hogy persze, erről is van egy zene, és persze ez még mindig ugyanaz a zene. egyébként egy baromi szép, bár kissé giccses szövegű alapvetés azokból a boldog évezredfordulós időkből, amikor még a nulla volt a világvége a kilencvenkilenc után. utálom, hogy ha egy számnak nincs videója, akkor ezt a kedves júzerek azzal kompenzálják, hogy iszonyú giccses fényképeket raknak bele hangulatfokozás gyanánt; így járt ez a szerencsétlen dal is. viszont ha már ennyit beszéltünk róla (beszéltünk róla egyáltalán?), nehogy már ne hallgassuk meg:
vigyázz, le lehet tölteni! na, de ugye hogy tök másról szól? nem szabad hinni senkinek. én például hittem neked, hogy te elhiszed nekem, hogy erre majd egyszer elvitorlázunk a fenébe, csak te, meg én, meg a szél. akkor még te se hitted volna, hogy az ilyen sztorikból aztán úgyis csak a szél marad. meg a zene;
'i'm gonna save my soul before things get impossible' aha, lófasz, én sajnos adidas reklámokat néztem helyette.
mindegy, jön az a rész ami senkit nem érdekel, de a pistának (értsd=zenebuziknak) ez is jó lesz: ez a hülye nevű aim egy angol csávó, és (bár nincs vasárnap, de azért jönnek a nagy szavak, tessék vigyázni) a világ legjobb csillout albumát jelentette meg kilencvenkilencben, a cold water music-ot, arról van ez a sail is. aki énekel benne, őt kate rogersnek hívják, egy kanadai folk lányka lenne egyébként, ha az unokatesóját nem épp mark rae-nek hívnák, aki a rae & christian egyik fele; úgyse találnátok ki, hogy melyik. a két bandita egy csomó kurvajó dolgot adott a zsíros ütemek kedvelőinek, ebből az egyik az azóta sajnos már elsüllyedt grand central records. itt kötött ki az aim mellett jon kennedy is (akit lassan már megunnak a lányok, annyit jár nálunk), vagy a fingathing meg az only child, de voltak itt olyan, kevésbé ismert gyönyörűségek, mint a broadway project, vagy a funky fresh crew.
ugyanez a kiadó, ugyanez a fiú és ugyanez a lány, viszont egy lemezzel, és három évvel később majdnem megismételte még egyszer ezt a gyönyörűséget. hogy miért csak majdnem, az már nézőpont kérdése, valakinek ez tetszik jobban, valakinek az, engem a sailhoz több emlék köt, meg az lett talán ismertebb a két szám közül, ennek viszont jobb a szövege, és ez már legalább kapott normális videót is:
igen, ezt ősszel kellene hallgatni, bár van, hogy nincs annyira ősz ősszel, mint amennyire ősz van tavasszal. ugyanez a lány, és ugyanez a kiadó, de már hat évvel később; megjelentettetek seconds címmel egy mára már tényleg tökéletesen megszerezhetetlen lemezt (de tényleg, egyszerűen eltűnt mindenhonnan, még letölteni se lehet, bár nekem pont megvan, egy fontért vettem valami turkálóban, bibibi), ahol ez a kate többek között radiohead, blink182, green day vagy pixies számokat énekel, egyszál gitárral, szépen, szelíden. ezen a lemezen újraénekli a sailt is. ez a verzió főleg azért kedves a fülemnek, mert itt az egyébként hangmintaként zseniálisan beollózott millie jackson mondatot külön kiénekli ez a kata.
és ugyanez a kiadó, meg ugyanez az unokatesó, és a haverja, a rae meg a krisztián, a két remix király; ha lehet még szebbé tették ezt az amúgy is a naplementébe vitorlázáshoz illő zenét; ez a suttogó lüktetés, ettől az ember gyereket csinál a boldog szerelemben, és a haját tépi, amikor épp nem:
nem is értem miért pont most, és miért pont ez a zene, nyárra való ez, egyértelmű nyárra, melegben a hűvösre várva, nem így, de mi a fenét csináljak, ha ezeket nem is én csinálom, talán ők engem, és aztán mindig akkor hagynak abba, amikor a legkevésbé sem akarok abbahagyódni. mint ez a poszt, pont most.
de persze ez se igaz; nincs vége semminek. ha van az embernek párja (van?) akkor a daloknak is van; ennek például ez.
Az, hogy a "negatív" imidzs mennyire glorifikál, annak bizonyítékaként álljon itt ma Douglas P., aki a neonácik és antifák (tév)eszmerendszerének mocsarában dagonyázva hízlalja pszeudoná(r)cizmusát egy levágásra egyre inkább érett ártánnyá.
Persze koronával a koponyáján...
Pearce a 80-as évek elején a radikális baloldali punk kiválóság, a Crisis tagjaként kezdte a ranglétrán, amitől kis idővel mind zeneileg, mind pedig ideológiai síkon el akart határolódni, csakúgy mint zenésztársa Tony Wakeford. Mindezt - a lehető legmarkánsabb módon - sikerült is kiviteleznie, átvezényelve egész lényét, a frontvonal másik oldalára, tetőtől-talpig uniformisba húzva. Aztán fogta és jó vastagon bemázolta az egészet, hol konkrét, hol pedig fátyolos (ál)ideológiával. Kezdve a "hosszú kések éjszakájá"-ra erősen utaló Death In June névválasztással, ami már önmagában véve igazi tarkólövés, csakúgy mint a formáció logójaként újrahasznosított Totenkopf SS embléma, ami szinte tökéletes kopírja az egykori birodalminak. A náci szellemiséget és időket megidéző kellékek tárháza, a militarista fétis és az elhintett fenséges Sieg Heil-ek további nyomatékot hivatottak préselni, valamiféle hipnotikus aurába burkolva ezáltal az egész produktumot, s annak melankólikus bűvkörébe vonni a befogadót.
Mennyire álarc, mi van az álarc mögött, a tudat alatt? A baljós szimbólumok garmadája csupán a provokáció eszközei lennének, amik ha leomlanának, vagy egyszerűen nem léteznének a Death In June dalok talán csak egy precízen fésült, homoszexuális, középkorú angol úr repetitív melankoliába fullasztott szerzeményei volnának?
Úgy fest, hogy nagyjából ezek a dolgok keverednek az alábbi muzsikában: pszichedélia, lo-fi, shoegaze, melankólia, Manchester (például a Joy Division és hasonszőrű társaik, követőik), meg ki tudja, mi, így hát jó eséllyel nem fogja szeretni, akit mindezek elriasztanak.
Akit viszont nem, az de.
Noha a csatolt videóban éppen futnak, nekem mégis az jut az eszembe, hogy ha tehetném, ez lenne az első szám, amire lassúznék egy lánnyal. Ezzel szemben, ahogy már egyszer említettem, én a 67-es útonra lassúztam életemben először, a 95-ös salgótarjáni nyári táborban (csak hogy Cipőre is megemlékezzek ezáltal - és még egy emlék: a 92-es iskolai gálán nem átallottam egy kartongitárral kiállni, és Rebublicot "énekelni" harmadmagammal a döbbent közönségnek. Hogy Peter Griffint idézzem: megtörtént, és mi nem tettünk ellene semmit.)
Íme, tipikus példája annak, hogy nem kell sem zenélni tudni, sem belegabalyodni a kreativitásba, így is lehet kiváló zenét csinálni, amit nem szégyen ripítre pakolni, míg ki nem ürül a whiskys üveg.
Na jó, de ki az aki ne tudna azonosulni az önsajnálatban tocsogó kék pólós lúzerrel, aki a tudata teljes súlya alatt összeroskadva elmorzsol néhány marék neurotranszmittert az etilben?!
ha őszinte akarok lenni, akkor az az egyik legfogósabb kérdés ezzel kapcsolatban, hogy tényleg őszinte akarok-e lenni; a válasznál sokkal fontosabb, hogy most nem, ma nem, ma nem ilyen érzelmes - giccses - savanykodós poszt lesz, nem, ezt már legalább fél éve tervezem, hogy leírjam, hogy ma kivételesen csak vigyorogni fogunk, és nem veszünk semmit komolyan.
ehhez egy olyan világot hívok segítségül, amiben mindig csütörtök van, és a század eleji, pipás-kalapos romantika kéz a kézben táncol a mostani elektro-swing divattal, ahol a fekete, néha kissé fárasztó humor békésen lassúzik a direkt eltúlzott, teátrális giccsességgel: holdfény, szerelem, farkasok és halál, és aminél jobb filmzenét a tavaszhoz nehéz lenne találni, főleg így, hogy mindjárt megint esni fog a hó.
hölgyeim és uraim, íme a clerkenwelli kölyök, stephen coates, és a bandája, a real tuesday weld, avagy az igazi kakukktojások:
némi felesleges információ, pihenés féleképpen a sok mosolygásban; egy orosz fickónak köszönhetjük ezt a klipet, bizonyos budovskíynak, akinek a videóit böngészve több közös munkát is találunk, ebből nézzünk meg még egyet, egy sokak által ismert régi dal újra értelmezését, hogy aztán azon bánkódjunk közben, hogy milyen csúnya dolog, hogy ezt aztán nem adták ki hivatalosan sehol, egyetlen fellelhető helye a világban a jutub kétes minősége (meg persze ennek az aki nincsnek a pöttyös pöttöm mixe):
a régi dalok feldolgozásában eléggé otthon van ez a clerkenwell kid, ennek a bejegyzésnek az apropóját adó felvétel például egy abba (!) szám zseniális átértelmezése, amiben külön megdöbbentő, hogy valami hihetetlenül jó a szövege, ezek szerint az abbát tévesen ítéltem rossz fizimiskájú béna nagymamák gyülekezetének (egyébként, ha már úgyse vagyok ma őszinte, nyugodtan bevallhatom, hogy a winner takes it all-t is szeretettem zongorázni anno, ráadásul a richard cayderman féle verziót...)
miközben így jól kivideóztuk magunkat, többé-kevésbé képet kaptunk arról, hogy milyen zenéket készít ez az úriember. egyébként ő tényleg az a fajta, aki negyvenévesen is nyakkendőben, de tornacipőben megy le a közértbe tejért. egyszemélyes színtársulatként csinálja a tuesday weldet, mindenféle zenész barát kellemes társaságában, jobbnál jobb vendégekkel, élőben pedig egy teljes big banddel karöltve. zseniálisan keveri az elektronikát, amiben külön felkiáltójelet érdemel, hogy akár még szoldira kevert acid hangzásokat is használ, a négynegyedről nem is beszélve, mindezt a néha már arcpirítóan gagyi, balkáni megoldásokkal, valahogy úgy, ahogy ezt a czigány romantikát egy amerikai képzelheti a tévéje előtt ülve. apropó, romantika, hát abból van bőven, de tényleg, mintha egy kamasz gyerek esti filmjeit néznénk; csupa szépség és szörnyeteg küzd az örök szerelemért, béna szövegek és hatalmas szavak, majd minden számában van halál meg szerelem, de mindez olyan bájos és szerethető köntösben, hogy csak még jobb lesz tőle a végeredmény. ha már itt tartunk, mindezeket megerősítendő, mozizzunk megint egyet:
a kezdeti szárnypróbálgatások után, kétezernégyben jelent meg a találó i lucifer című lemeze, amin a beharangozó fürdőidőt, meg ezt az egész clerkenwell világot találjuk, és ami aztán egyből a legnagyobbak közé emelte, oly annyira, hogy utána az egyik kedvenc kiadómnál, a világ mindenféle otthontalanjának otthont adó six degrees-nél vert tanyát, de közben egy saját kiadót is csinált, hogy kiélhesse magát. van itt minden, mint a búcsúban; lehet kapni babákat, képeslapokat, karácsonyi kislemezeket, képregényt, nagyregényt, kifestőt, kispárnát. csinált filmzenéket, két éve például egy film nélküli regényhez, az utolsó vérfarkashoz, de egy videojátéknak meg egy cirkuszi előadásnak is. pont ezért nehéz, ( a gyűjtőknek meg igazi kihívás) megismerni a munkásságát, mert nagyon sokrétű dolgai vannak, rengeteg pár százas megjelenéssel. az elismerések, és a világhír ellenére is megmaradt rétegzenének, míg közben szép lassan divatba jött a parov stelar által is belőhető elektró szving őrület, ami valamennyire a tuesday weld büdzséjén is lendített, remix felkérések, válogatások, és némi ismertség is, de szerencsére clerkenwell messze van ettől a tipikus, egy kaptafára készülő, régi dalok konnektorba dugva mozgalomtól, vagy ha néha nincs is annyira messze, de legalább jóval több van benne, mintsem az egyszerű táncoltatni akarás, főleg mert ilyenkor is tud magán nevetni. inkább jó értelemben vett színház az egész, ahogy színház ez az egész világ; tanulj meg fiacskám komédiázni, mert folyik a vér, csattannak a csókok, szép, látványos előadás minden, rólunk nem is beszélve, én is miket nem tudok néha alakítani, csak aztán ne felejtsünk el kikacsintani a nézőkre, úgy, mint ez a clerkenwelli kid, mert ugye:
a magamfajta csekély értelmű medvebocsok leginkább zenével tudnak boldog csütörtököt kívánni, így innentől jöjjön az ingyenzene rovat. egyrészről ez a stephen csinált a nagyszerű parisdjs-nek egy mixtape-t, ami többek között arra is jó, hogy betekintést kapjunk abba, hogy mi folyhat egy ilyen fickó fejében, de legalábbis a lemezgyűjteményében. másrészt egy csomó ritkaságot is meghallgathatunk, például itt hallható a zseniális puppini sisters beyonce feldolgozása is, ami a real tuesday remixében kimondottan a táncparkettre való őrület, és egy szintén elég elborult, de nagyon szórakoztató lady gaga (!) újrajátszással ér véget. az oldalon található egy hatalmas download button felirat, az persze titok, hogy vajon mire való.
ahogy az egyik mese véget ér, rögtön kezdődik egy másik; ez a hülye aki nincs azzal töltötte a vasárnapját, hogy összebuheráljon egy real tuesday weld mixtapet, ami kimondottan a ritkaságokra, remixekre, feldolgozásokra helyezi a hangsúlyt, és némileg bukdácsoló íven keresztül a táncparkettől eljusson a záróra cigifüstjéig. nem a pontos mixeiért szeretjük ezt a nincset, de mentségére legyen mondva, nem egyszerű dolog ezt a dráma tagozatot összefércelni egybefüggő alkotássá. a már emlegetett bulibombák mellett olyan ritkaságokat tehet a fülébe a boldog egyzene olvasó, mint a duke ellington klasszikus filmzenéjének, a paris blues-nak a clerkenwelldi megoldása, vagy ha már klasszikus, és film, a puttin' on the ritz kissé megbolondítva; de itt hallható a bejegyzés címe is, egy csomó más, nagyon nehezen megszerezhető, vagy ne adj isten megszerezhetetlen szerzemény mellett, mint például a meglepően hangulatosra sikerült l.a. noire című videojáték betétdala, és ha már azok a boldog negyvenes évek, a talking heads fővezérének énekével fűszerezett gyönyörű dal, az asa branca. ezen is található egy lefelé mutató nyíl, mondanom sem kell, hogy a felfelé mutató hüvelykujjakért cserébe bárhova magaddal viheted, ami nagyon nagy kincs ezekben a bolond, hideg-meleg tavaszi időkben.
de persze ez se igaz; nincs vége semminek. ha van az embernek párja (van?) akkor a daloknak is van; 
Utolsó kommentek