Marimil Lobregat nővér a hatvanas években egyszer csak fogta fityuláját és egy Dél-kelet Ázsiát behálózó jótétlélek misszió keretében átruccant Szingapúrba, ahol találkozott Irene O'Connor nővérrel. Ekkor felebaráti kapcsolatuk rövid idő lefolyása alatt bimbódzóból, virágzó barátsággá transzformálódott. Az együtt töltött idő viszont tiszavirág életű volt, mert az élet kétfelé szólította őket. Aztán egy évzizeddel később Sydney egyik eldugott kolostorában újra összehozta a nővéreket a sors. Ekkor Irene tarsolyában már elég sok felvétel volt még a szingapúri időkből, Marimil pedig - mit ad Isten -éppen a Homebush-i Katolikus Audiovizuális Központban dolgozott technikusként. A zárdában nyomban be is fészkelték magukat egy hang- és külvilágtól elszigetelt zárkába, hogy istenadta tehetségük kinyilatkoztatást nyerhessen. A kolostor ezen - halandók elöl elzárt- bugyrában adtak életet egyetlen túlvilági korongjuknak, ami spontán égést előidézve lobbantja lángra a patyolat lelkeket és tisztitótűzként nyargal végig az elkárhozottakon, kirántva őket a pokol vérvörösen izzó lávatengeréből. A primitív dobgép, a kísértetiesen visszhangzó, éteri vokál, a nintendósra aljasított orgona és gitár elegye nem evilági dolgot eredményezett. Egyszeri és megismételhetetlen.
(a borítóra kattintva letölthető az egész album)
Egy csipetnyi anekdota: a lemez fénypontja az itt is felcsendülő "Fire", aminek felvételekor a nővérek igen finoman szőtt, fátyolos visszhang effektet álmodtak meg, de a szomszédból átszűrődő ordenáré kutyazaj beleugatott az éteriségbe, ígyhát nem elsőre jött össze, de a végeredmény lúdbőröztető...
. A hanghordozó elkészülte után útjaik ismét szétváltak és többé már nem is készítettek közös anyagot. Irene nővérről annyit tudni, hogy még 79 évesen is csodálatos zenéket írt (pl. egy Assisi Szent Ferenc életéről szóló musical-t), Marimil nővér pedig 84 évesen prostituáltakat és utolsó stádiumban lévő betegeket oldozott fel keleti masszázs terápiával ill. Tai Chi-vel. Isten áldja/óvja ezt a nemcsak zenében kimagaslóan telljesítő két Hölgyet!
Itt pedig egy rádió interjú.podcast.amiből mindenre fény derül.
Zene fekete márvány sírkőről kokaint szippantani. A 2011-es korongon minden bestiálisan össze van kotyvaszta, ami tudatmódosított szemnek-szájnak-fülnek ingere. Fő gerincét az acid, indusztriál/EBM alkotják, de van benne jópár grammnyi sötét techno, és egy shoegaze (alant) ill. house aranylövés is, na meg nyáladzós hipszter temetőgyalázás. A korong remek, a kinézésért viszont két nagy büdös pofon.
(borítóra kattintva lehúzható az anyag, de persze csak akkor ha aztán úriember módjára letörlitek és szaladtok érte a lemezboltba...)
vannak zenék, amik olyanok mintha kinyitnád az ablakot; megváltozik tőlük a levegő. már pár hang után is más lesz a hangulat, érezni lehet a változást, mintha befújnád légfrissítővel a szobát. és ebben az a legjobb, hogy minden alkalommal működik, tehát számítani lehet rá, mint valami odaadó szeretőre, és mégis minden alkalommal más is egy kicsit. amikor felteszem a david holmes kissé ijesztő című 'ez a film szar, vagdossuk szét a székeket' című lemezét, akaratlanul is úgy készülök, hogy a lemez felénél tudjak figyelni; ha dolgozok, abbahagyom, ha takarítok, megállok, ha nem csinálok semmit, még azt is felfüggesztem egy kicsit; mozdulatlan maradok az első pár másodpercre, és minden alkalommal beleborzongok, amikor először megjön a mély, vízalatti dob, és majdnem másfél perc után elkezdek bólogatni, amikor megszólal a gitár, és két és fél perc után szinte biztosan elkezdek légibasszusgitározni, amikor bejön az a tanítandó basszusfutam. fontos dolgaim ezek, örülök, hogy van, ami nem változik. csak adjátok vissza a zenéimet, és lesz végre állandó biztonság az életemben. hallgassuk meg hogy miről beszélek:
sajnos nincs videója, de annyi baj legyen, majd csinálunk mi hozzá; füstös klubbot látok magam előtt, azt a fajtát, amire az ember mindig vágyik, amikor filmeken látja, de egyébként sehol nem talál már, bármerre járjon, az ilyenek talán a huszas években voltak olyanok, mint amilyeneknek szeretnénk őket, vastag függönyök, cigarettafüst, szerelem és alkohol, összetört szívek és elszívott csikkek, meg persze keménykalapok, és egymásba tapadó tekintetek, szinpad is van, egyenöltönyös zenészek, akik úgy bánnak a hangszereikkel, hogy a lányok titokba azt kívánják, hogy bárcsak őket becézgetné így valaki. és persze megjelenik sára is, aki maga saint-étinenne, ami meg máskülönben, hiába a szép név, csak egy középszerű focicsapat, vagy még inkább egy csúnya bányaváros, aminek viszont legalább besztercebánya a testvérvárosa, és ki van írva ékes magyar nyelven is, amikor elhagyod a várost hogy isten hozzád, jelentsen bármit is ez. sára nem néz senkire, amíg énekel, és mi se nézünk őrá, inkább a drága likőrünkkel szemezünk, amiben fuldoklik a szerelem. amikor lassul a pergő, és a sára még mindig csak azt énekli, mert hát mit is énekelhetne mást, mint hogy
i'm gonna hide, she don't even know, i'm gonna run away
akkor fogjuk a földig érő kabátunkat, és a sokat megélt keménykalapunkat, kilépünk az utcára, és belépünk a városba, ami fekete fehér, és néma, mint azok a filmek, amiket még érdemes volt végignézni, és ahol mindig éjszaka van, az fekete, és tele van holddal, az fehér, minden pocsolyában ott csillog egy, és nem nézünk vissza soha többé.
hohó, micsoda tiniromantika! érdekessége ennek a felvételnek, hogy ez valójában egy feldolgozás, méghozzá szüleink korából, ami valószínűleg nem nagyon jutott el a felmenőink oly megbízható orosz lemezjátszóira, de attól még nagy sláger volt a maga idejében:
egy kissé túl dramatizált, de nagyon tanulságos történet arról, hogy milyen nehéz az ifjú szép leányok élete, gondolom a Magyarországi Szülők Országos Egyesületének tagjai is igen sűrűn hallgathattak ilyesmiket zsenge korukban, és ebből származik most a sok bonyodalom. akárhogy is, zseniális, ahogy dávidunk pár mondat felhasználásával teljesen más kontextusba helyezte ezt a dalt, a megmosolyogtatóan gyerekes, teátrális szövegből a kilencven százalékát elhagyva egy szívbemarkoló, súlyos darab lett; ez kéne az én bejegyzéseimmel is csinálni, máris nem kéne ennyit olvasni. ráadásul nem hangmintával oldotta meg, hanem újraénekeltette a már emlegetett sárával, és így született meg egy olyan iszonyú erős dal, amitől ugye, megváltozik a levegő a szobában, és táncolni kezd a függöny.
kislemezen is kijött ez a bizonyos füstös függöny táncoltatás, mégpedig a kilencvenes évek egyik legerősebb maxijaként: a pfm remix gördülő drámendbéz volt, abból a fajtából, amikhez még nem kellett módosító szereket használni, hogy végig tudd hallgatni. aztán volt pár, a káma szútra gyakorlásához megfelelő, több részre osztott átírat az elektronikus zene egyik atyaúristenétől, andrew weatheralltól is. a legnagyobb karriert mégis a belassult bécsiek elképesztően lebegős, dubbos átirata kapta, sokan valószínűleg mai napig is csak így hallották ezt a dalt, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy az egyébként tökéletes k&d session második része pont ezzel a számmal kezdődik, meg annak is, hogy így az akkoriban divatba jövő szofisztikált füvezésnek, amihez már nem kellett raszta haj, csak egy kanapé, ez egyfajta himnusza lett, olyanok mellett, mint például a bug powder dust. ezek után nem meglepő, ha csak a kruder & dorfmeister remixéhez találunk videót:
david holmes azóta is töretlenül jár azon az úton, amit az első lemezének a címével kijelölt; filmzenéket készít, most már valós filmekhez, és nem mellesleg azt a zenei irányzatot, amit az egyszerű nép csak 'dugós zenének' hív, kiemelkedően képviseli, elég csak meghallgatni a magyarországra mint a kámfor címmel bejött filmhez készített kísérő zenéjét, egy egész nemzedéket el lehet készíteni a hallgatása közben, annyira inspiráló.
már egy jó ideje kimondottan vidám bejegyzést akarok írni, puszta kalandból, de mindig megvan az alibim, hogy várjak még vele; most például az, hogy kinéztem az ablakon.
ismerek olyanokat, akiknek ugyanúgy megvan mindig az alibijük arra, hogy örüljenek, mint ahogy nekem arra, hogy ún. 'szomorkodjak', bár ezt meglehetősen nehéz elmagyarázni a melankóliában kevésbé jártas embereknek, hogy messze nem olyan egyszerű ez a folyamat, hogy csak úgy van egy szerencsétlen figura, aki egyszer csak elkezdett depressziózni, amire rászokott, mint más az alkoholra, és most már képtelen abbahagyni; hanem van egy fajta súly, ami a földön tartja a szívemet, de ez inkább olyan, mint mondjuk egy téli erdő, néha mint ez az ázott bérház, megint máskor meg mint akár az utolsó metró, és bár ezek valóban nem feltétlen vidám dolgok, de pont az bennük a megnyugtató, hogy nincs is szükségük semmiféle kiszínezett vidámkodásra, és közben azért mégis ott van bennük valami bús várakozás, a boldogság görcsös akarása helyett, és ez olyan szép. akkor van baj, amikor már reménykedésre sincs nagyon erő, viszont a remény sokkal szebb akkor, amikor már majdnem reménytelen a helyzet, így az ilyenfajta állapotot fel lehet fogni egyszerű esztétikai hozzáállásként is.
ennek viszont megvan az ára sajnos; bármilyen szép is a bánat, csak úgy érdemes, ha nem felületes; úgy viszont már az van, amit füst milán mond:
'a bánat árkokat váj az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. a bánatot követelik. s így nem találja némely ember a nyugságát soha többé, és semmiben a világon.'
homályosan emlékszem rá, hogy volt már ilyen, és valahol tudom, hogy leszek még boldog. de ez most épp úgy nem jelent semmit, mint fuldoklónak a szárazföld; most semmi dolgom vele, épp nagyobb hatalommal küzdök. pont ugyanúgy nem tudok vele mit kezdeni, mint amikor az ember nagyon boldog; olyankor a bánat, - ahogy most a boldogság -, áttetsző lesz, mint minden látomás. az a teóriám, miszerint az ember az ürességét tölti be azokkal az érzelmekkel, amiket kezelni tud; van ember, aki a semmit boldogságnak, és van, aki a semmit borússágnak éli meg; s nézd meg ezeket a nyomorult bejegyzéseket, hogy lásd, én hova tartozom. a pozitív ember pozitívsága éppen ugyanúgy tapéta az üres falakra, mint a negatív ember folytonos negatívsága. fájt ez, fájt az, és fájt a fizika is, főleg a nyakam; fájdalmaimat mint virágcsokrot gyűjtögettem, vázába tettem, nézegettem. de csak szobanövények voltak azok, az ablakon közben átsütött a nap, és valahol vártam a vigasztalást, mint holmi öntözést, annál többet, minél többet kaptam. de ez most más; nem kell érzelmeket generáljak, hogy megtöltsem önmagam, s nézd csak, nincs helye a vigasztalásnak sem. annyira feltöltött most a bánat, hogy súlyos lettem, lépteim nehezek, mint a korosodó családapáknak; és nem fér belém más semmi sem. se gyűlölet, se remény, se szerelem.
zene bezzeg mindig:
a flashbulbot emlegettem már amikor tipperről áradoztam, de az nagy csoda, hogy eddig nem kapott önálló bejegyzést, annál is inkább, mert ez a figura, akit egyébként benn jordannak hívnak, kis gúnyossággal élve korunk mike oldfieldje. igaz, potenciális slágert, vagy egyáltalán popzenét még nem csinált, de sose lehet ezeknél a zenészeknél tudni, viszont legalább annyira aktív, mint anno az öregmező, ha nem jobban; flashbulb néven 13 (!) lemezt adott ki tizenhárom év alatt, ami önmagában még nem lenne olyan elképesztő teljesítmény, de ehhez hozzájön még a különböző álneveken készített albumok, amiből azt hiszem hat van, de lehet hogy hét, két válogatás, évente legalább két kislemez, ep, remixek, és akkor a közreműködésekről még nem is beszéltünk. ami a mennyiség mellet lenyűgöző jordannal kapcsolatban, az a sokrétűség; acidwolf néven töfögő hörcsög technót nyomatott, human action network elnevezéssel savas elektrókat, ezt népszerűsítendő, készült egy promó videó is, amit már csak azért is megosztok, hogy az oly rég óta áhított vidámsági faktoromon is növeljek egy picit:
flexe néven a dobgépekkel (tessék csak a linkre kattintani, és kettő perc tíz másodpercnél különösen figyelni!) szoros kapcsolatot ápoló világűr zenét csinált, ahogy a saját neve alatt is, csak ez utóbbinál inkább ambient felé úszó gyönyörű filmzenéket. itt meg is kell állnunk egy picit, a carl sagan előtt tisztelgő pale blue dot egyike azoknak a lemezeknek, amiket én kötelezően betennék az iskola köpeny zsebébe, egy planetárium bérlet mellett, ha én lennék a rózsa:
jön a vadulós rész: dr lefty néven hallgathatatlan sebességre felgyorsított drum'n'bass-t nyomatott, amit van aki bölcsen inkább breakcore-nek hív, (de bárhogyan is nevezik, nekem ez akkor is csak a gyerepapához zene marad, aphex bácsi egyébként a dilinger escape plan-ra is nagy hatással volt, akikkel kapcsolatban a párhuzam, hogy benn sokáig zenélt velük, illetve producerkedett nekik) a diszlexiásoknak rémálom szerű dysrythmia elnevezéssel pedig éneklős indusztriálos-metálos izét nyomatott. az ilyen zenék mind kitűnően alkalmasak arra, hogy feltekerve a hangerőt, rövid időn belül jó viszonyt alakítsunk ki a szomszédainkkal, érdemes hát megbecsülnünk őket.
ezek után már csak a leginkább elhíresült flashbulb művészneve maradt, ami meg mindezek együtt véve, megfejelve még egy csomó mással; néhol már rockba hajazó gitártépés, máskor meg a kilencvenes évek gondatlan bogyózgatására hajazó hardcore, vagy happy hardcore, ha van ilyen, (tanulságos ez a felvétel, érdekesség, hogy jordan barátunk még pár évvel tarantino előtt fedezte fel, és tette tönkre ezt a gyöngyszemet) bár nevezhetjük glitchnek, máskor meg simán drámendbéznek, akárhogy is, arra tökéletesen megfelel, hogy epilepsziás rohamot imitálva vonagoljunk (van ilyen szó?) rá, vagy felvéve a mostanában oly divatos lázadó fiatal imázst, rambóként rohanjuk le a fennálló rendszert, de nem akarok ötleteket adni. viszont ugyanez a fickó, ugyanezen a néven csinálta például minden idők egyik legjobb downtempo-hiphop-ööö, mondjuk jazz?, albumát, a réuniont, amiben az a poén, hogy ez a srác, aki egyébként gondolom még a wcn is valami elektromos kütyüt nyomkod, teljes egészében programozás és számítógépek nélkül csinálta meg ezt a lemezt, analóg szintetizátorokkal, akusztikus hangszerekkel, meg persze azért a villany gitár segítségével, és ilyen gyönyörűségek röpködnek a fülünkben, ha hallgatjuk, mint ez:
van még két baromi erős lemez a flashbulb életműben, ami szerintem kihagyhatatlan, a réunion mellett, az egyik az első videóval már beharangozott arboreal, amire még tervezek visszatérni, főleg hogy meglegyen az általam oly kedvelt hülye keretes szerkezet, a másik viszont a hangzatos című soundtrack to vacant life. ez utóbbinál megint meg kell állni egy picit, mert a szokásos nagy szavak következnek; nem, most csak azért sem, szóval nem ez a legjobb album, amit életemben, meg ilyenek, de azért kurvajó. sőt. ez a legkurvajóbb album a kurvajó albumok közül, tessék, és akkor volt benne egy kis túlzás is, meg visszafogottság, a fránya csúnya beszédről nem is beszélve. itt egyszer sem őrülünk meg, nem törjük szét a berendezést (illetve dehogynem, végülis itt is van minden, de az legyen meglepetés), ez pont olyan mint a címe, csak az ürességet jó értelemben értve. ha újra kezdhetném, szarnék én a szomorúságra, szép lennék és elégedett, valami szép és elégedettségre hajlamos helyen, és egész nap a lábamat lógatnám, meg bicikliznék, és birizgálnám a gitárom, meg ezt a lemezt hallgatnám. ezen található a két kedvenc számom egymás után a flashbulbtól, egészen elképesztő, hogy ez ugyanaz a gyerek, mint aki őrjöngött még pár bekezdéssel feljebb, és itt azért sejteni lehet, hogy gitárosnak se lenne utolsó jordan barátunk, hát még zenésznek:
benn egyébként kimondottan jó arc lehet, nem tartja meg a titkait magának, sok oktató videót tesz fel a netre, tanítva az ifjúságot, ilyen például ez a videó is, ahol elmagyarázza, hogy ugyanezt a számot hogy is kell játszani (ahogy az utolsó pár másodpercben bevonul az ebje, az mindent visz):
egyébként ez a midi gitározás, ami jelentős pillére a flashbulb életműjének is, hiába egyre nagyobb divat, én sokszor azt érzem hogy nem több egyszerű bűvészkedésnél, és a zene valahogy kimarad belőle; ugyanez a bajom az utóbbi két flashbulb lemezzel is, szép dolog hogy technikailag annyira profi ez a benn, hogy bármikor tudna írni egy olyan számot, amiért mondjuk a kefír és a szamóca (vétek lenne, ha nem tudnátok kik ők) sírva könyörögne, de ez tőle már kevés. az becsülendő hogy ennyire aktív, de néha tökölhetne egy kicsit többel a dalainak a zenei részével is; a tavalyi lemezén például részemről csak egyetlen értékelhető felvétel volt, igaz, - és ez megint mike oldfield effektus - az annyira jó, hogy amiatt hajlandó voltam meg is venni az albumot. a bejegyzés címadó felvétele következik mindjárt alább, nekem az eszem megáll attól, hogy hány tempó váltás van egy négy perces számon belül, de amitől igazán megőrülök az az, hogy ez a szám pont olyan, mint amilyen a viszonyom a dolgaimmal; két percnél elkezdődik valami, ami aztán egyre jobb lesz, két perc negyvennél szinte már repülök, aztán háromperc harmincra mégis valami tök más lesz belőle, mint amire számítottam, persze jó, jó, aztán a végén úgyis csak az marad, hogy esik az eső:
és akkor már csak az a bizonyos keretes szerkezet van hátra, így jön még egy videó a kezdő arborealról, ami sokak szerint máig a legjobb flashbulb lemez, ebben lehet valami, emelkedett gyönyörűség az egész, vonósokkal, néhol zaklatott elektronikával, és ezzel van vége a lemeznek is, meg ennek a bejegyzésnek is:
Nyolc teljes év telt el, mire a Kompakt kiadó társalapítója / társtulajdonosa, Michael Mayer tavaly ősszel kiadta újabb szerzői albumát. Kétségtelenül megérte várnunk rá, hiszen az elfoglalt dj és remixer figyelemre méltó munkát "préselt ki" magából: a Mantasy egy "kompaktos" hangzású, film(zene) beütésű, gondolatokat ébresztő, számról számra utaztatós album, melyről a kedvenc zenémet, a Roses-t szeretném Nektek a mai napra ajánlani.
Akármennyien is próbálkoznak vele az elmúlt időszakban, még mindig le tud kenyerezni egy előadó azzal, ha tudomást sem vesz arról, ami az elmúlt cirka 40 évben történt a zenében. Persze, nyitott fülűnek kell lenni, meg az újdonság, progresszió, miegymás fontos dolgok, de nekem még mindig ezekhez az analóg hősökhöz húz a szívem. Jó, tudom, nem annyira kívülállóság ma már olyan lemezt készíteni, ami akár '69-ben is születhetett volna, de ez a Frank Maston nevű fiatalember most tényleg egy olyan albummal jelentkezett, amit annak idején simán a Pet Sounds meg a Sgt. Pepper mellé lehetett volna tenni, szemrebbenés nélkül.
Nem tudom, hogy vajon Frank Maston átaludta-e az elmúlt 40 évet, és csak annyira emlékszik, hogy Brian Wilson-t és Syd Barrett-et is kezdi felőrölni a saját démonjaikkal való küzdelem, de akár így van, akár nem, az említett úriemberek tevékenysége úgy tűnik mély nyomot hagyott az emlékezetében.
Azt írják a hivatalos zenekari bemutatóban, hogy a Maston zenéje olyasmi hangulatot áraszt, mintha Lynch a Twin Peaks-et Északnyugat-Amerika helyett Malibun forgatta volna. Napfényes melankólia, filmzene-szerű rövid kompozíciók; képzeljük csak el Cooper ügynököt szörfdeszkával!
Érthetetlen módon egyelőre egyetlen nagyobb zenei orgánum sem kapta fel az albumot, szóval (eddig) még mindennemű felesleges hype elkerülte ezt a mindössze fél óráig tartó pop-remekművet, amit úgy hívnak Maston-Shadows.
Magnus Pelander ismét. Ezúttal nem szólóban, hanem a vintage rock-ot fenségesen ontó svéd Witchcraft bástyájaként. A lemez egyébként az egyik kedvencem a tavalyi év terméséből.
Utolsó kommentek