minden napra egy zene

Így hangzik, a már a blogon is ajnározott My Bee's Garden és a Tame Impala szerelemgyereke.

"Kevin, gyere és tedd tönkre (értsd effektezd, savazd, pszichedelizáld szét) a dalaimat!" Valószínűleg ez a kérés hagyhatta el a törékeny(nek tűnő) Melody Prochet száját, hogy készülő lemezéhez a Tame Impala fő dalszerzőjének, Kevin Parkernek a segítségét elnyerje. Ő pedig szerencsére nem volt rest Ausztráliából Párizsba utazni. Az eredmény tán a vártnál is jobb.

Egy ideje zavaróan megnőtt a reggeli elalvásaim gyakorisága, amire sajnos a betegség és az eső díszítette ablak látványa még rá is tesz egy lapáttal. Kezdésnek jöhet az ébresztőváltás, amire az új Metalheadz bomba tökéletes választásnak tűnik; ráadásul az indiai Amit half-step őrülete megadja az alaphangulatot a reggeli tömegközlekedéshez is. (Ha ez sem válik be, akkor kénytelen leszek szélsőségesebb változásokat eszközölni a telefonom lejátszójában.)

Ha egyszer annyira kedves szívemnek és még pont ez is pörög éppen, akkor nem is lehet más választásom.

Wayne Coyne meg egy kibaszott mágus!

mivel víemdzsís mivolta miatt beágyazva itt nem akaródzik, jujjdejó! mert jöhet a másik is amit nagyon akartam és amúgy sem ment volna a döntés. De örülök én most ennek! mégis megy de most már azért sem veszem ki. egy posztban a helyük. Így döntöttem. Kész. Tökéletesmesésvarázslatos.

megint tölcsért csinálok a kezemből, de most szerdát a vasárnapból, ráadásul visszafele. ha legutóbb nils frahmról írtam, hát most ólafurról, ha legutóbb azt írtam, hogy sajnos nagyobb igény van a parasztvakítós koncertekre, mint a tényleg élőzenés, improvizatívabb zenékre, hát most leírom az ellenkezőjét. botrány, hogy az ember szinte akármit mondhat, annak az ellenkezője is nagy valószínűséggel igaz.
mert hogy olyan sor állt a trafóban, mint azokban a bizonyos régi szép időkben a bolt előtt kenyérért, és tök izgalmas beszélgetéseket lehetett elcsípni, ebből kettő különösen tetszett, az egyik két csaj, az egyikük csinos, húsz felett lehetnek:
- te, mi lesz ez?
- valami alvós zene, a munkatársam mondta hogy jó.
- az nem lesz uncsi? és mikor fogunk bulizni?
- hát míg a többiek alszanak!
a másik a portás, meg valami itt dolgozó lányka, a lányka azon aggódik, hogy ennyien nem fognak beférni, mire a portás megnyugtatja, hogy az ilyen rétegzenére (!) mindig van elég hely (?), majd mindketten kimennek cigizni, biztos ami biztos.
a női wcben (hogy én hogy kerültem oda, azt most hagyjuk) a lányok pedig arról beszéltek, hogy hétvégén (azaz most) vannak a glamour-napok, amit kár kihagyni, mert egy csomó plázában ötvenszázalékos kedvezmény van mindenre; gondolom, ez azért fontos, mert a jegy árát kell visszaspórolni.
tényleg vicces, hogy egy olyan estére, ahogy nils frahm később találóan fogalmazott, 'órákat ülsz egy sötét helyen, és lassú, sötét zenét hallgatsz'; ekkora igény van, ezek alapján még olyan következtetéseket is le lehetne vonni, hogy valami megváltozott, valahol. az, hogy egy tulajdonképpen kortárs komolyzenei előadás ennyi embert megmozgasson, örömteli is lehetne, nagyobb baj, hogy felerősíti az az általam idegesítőnek tartott jelenséget, miszerint sokan pusztán azért tévednek be ilyen dolgokra, mert azok, valamilyen perverz változás miatt most épp trendiek lettek. ott azért még nem tartunk, hogy mondjuk egy sosztakovics darabra ipodos, szűkgatyás, vans cipős figurák csücsüljenek be hangosan csókolózva, de azért nekem már az is elképesztő, hogy a winged victory for sullen tíznél több embert érdekelt a teremben.
mindenesetre a maradék háromszáz is végighallgatta a nehéz, és elég halovány produkciót, ami a tipikus példája volt annak, hogy a kevesebb mennyivel több; a súlyos, szanaszét effektezett gitárszőnyeg legtöbbször agyonnyomta az éteri szépségre hivatott zongora foszlányokat, a vonósok is inkább álmosították, mint izgalmassá tették a megszólalást, és amikor végre letisztult volna a dolog, és az ember elkezdte volna élvezni, kiderült az, amit én a lemezen nem vettem észre, miszerint ez bizony néha arcpirítóan giccses. mindez annak a fényében különösen sajnálatos, hogy otthon hallgatva nekem működött a winged victory, főleg a videókkal együtt, amikből a hivatalost ide is biggyesztem gyorsan:

ráadásul a billentyűket kezelő (és részemről meglepő módon néha gitárt is ragadó) dustin o'halloran az egyik legnagyobb kedvencem a zongorát magányosan cirógató lélektiprók közül, akinek a szóló dolgaira pont az ellenkezője igaz, mint ami a winged victory koncerjére: hatásvadászatot messziről kerülő, kedves és egyszerű darabjai vannak, amik pont ettől válnak megkapóvá, és elképesztően gyönyörűvé. bizonyságul íme az opus 23, ami az egyik legszebb dolog, amit három ujjal lehet csinálni:

az ilyen zenékre is igaz az, ami a legtöbb dologra, vagyis, hogy az ellenkezője is igaz; több, általam nagyra becsült, és zeneileg hozzáértő figura csücsült a hipszterek között ezen a bizonyos koncerten, és van, aki egyet értett velem, hogy ez egy túlsúlyos giccs, más viszont teljesen el volt tőle ájulva, hogy micsoda élmény volt, azta, vett is gyorsan egy lemezt. ilyen szempontból lényegesen melósabb lehet a popbiznisz, ott ha szar, nehezebben foghatod arra, hogy pont ez benne a művészet, bár erre is van példa.
és ha már pop, az est fő attrakciója, az izlandi show man, ólafur arnalds, akit én speciel sokkal jobban szerettem addig, amíg nem ültem végig az előadásait. az első lemeze alapján még egyértelmű volt, hogy egy újabb, pofátlanul fiatal, angyali fiúcska gazdagítja az izlandi zsenik amúgy sem csekély táborát, az elektronikát ügyesen vegyítve a megkapó és szép dallamokkal. később úgy tűnt hogy egyre izgalmasabb dolgokkal kísérletezik, ebből a csúcspont részemről a justin timberlake sláger vonósokra való áthúzása, amiről egyébként már áradoztunk itt az egyzenén. a különböző ep-k után, (amikből az elsőn megtalálhatod ezt a számot, ami ennek a bejegyzésnek az apropója, és nem utolsósorban gyönyörű a videója:)

jött a tulajdonképpeni második lemez, és ez részünkről főleg azért lenne izgalmas, mert az egész albumot egy tarr béla film ihlette, a werckmeister harmóniák, amit természetesen mindig el is mond arnalds a koncertjein. ez alkalommal arról is beszélt, hogy a cím honnan jött, ha jól értettem, ebből a jelenetből. mindez szép és jó, ahogy a lemez is, ólafurnak ez az album az, ami a sigur rósnak a takk, trendi lett, felfigyelt rá a világ. az elektronikát egy kicsit bátrabban, a szépséget viszont kicsit már túl giccsesen tálaló  '...and they have escaped the weight of darkness' legnagyobb mutatványa pont az, ami egyébként úgy tűnik hogy az egész ólafúr arnalds életműnek; hogy úgy tud könnyen befogadható, tulajdonképpen már popzene könnyedségű zene lenni, hogy közben végig azt mutatja magáról, mintha itt valami sokkal többről lenne szó. ugyanez igaz (és ne feledjük, természetesen az ellenkezője is) a koncertjére is; az évek és a turnék alatt egyértelműen profi előadóvá érett ólafur magabiztosan sztorizik, a suta kis megjegyzéseivel az ujja köré csavarja a közönséget. az elején a közönség megénekeltetése épp úgy zseniális koncerthúzás, mint a befejezéskor a már távozó zenészek színpad mögüli megszólaltatása; épp úgy a show része ahogy behozza nilsnek a sört, és együtt húzzák le, mint az, ahogy az egész koncert legvégén az összes zenésszel egy közös jammelés szerűt nyomnak, a természetesen vastaps után (megjegyzem messze ez az egész este legjobb pillanata), szóval ez az egész baromira ügyes, megcsinált, kerek dolog, és végtelenül profi, más kérdés, hogy én épp ezért feszengek az ólafur dolgai alatt, és épp ezért tartom többre nils frahmot, mert ott részemről sokkal több a kreativitás, és a zeneiség, és nem nyomja agyon a máz. nilsről viszont már regéltem egy ehhez hasonló hosszúságú regényt, és most egyébként is elvileg ólafurról írok, akiről azt még el szeretném mondani, mivel elvileg dicsérni gyűltek itt össze a szavak, hogy bár az utóbbi kiadványai sajnos egyre inkább a hatásvadászat oldaláról közelítik meg a szépséget, és egyre egysíkúbbak, viszont ennek ellenére, az első közös munkája nils frahmmal egészen izgalmasra és meglepően jóra sikerült, főleg, hogy itt néhol már-már tánczenét is hallhatunk, egy ilyen irányú, közös egész albumnak én nagyon örülnék:

a szavak ablakok vagy falak. részemről ma még biztosan ablakok, ablakban alszom, ablakban ébredek, ablakból zenélek:

imádom ezt a képet az amiináékról, úgy néznek ki, mintha tizenhároméves kislányok lennének, akiket az ember legszívesebben hazavinne, megfürdetne mint valami kis állatkákat, és aztán egész este fésülgetné a hajukat. a zene is ehhez hasonlóan cukimuki, kedves, hajborzolgató zene, annyira egy hangulat az egész, hogy nagyon nehéz kiemelni külön dolgokat, nekem talán a rugla a leginkább, de lehet hogy csak emiatt a videó miatt:

úszás közben szoktam arra gondolni, hogy az uszoda az emberi kultúra csimborasszója, milyen vicces kis bogarak lehetünk felülről, ahogy faltól falig, faltól falig, és látod tényleg.

az amiináról azt kell tudni, hogy egy rakás lány, de nem tizenhárom, hanem inkább óvónő (basszus, sose gondoltam volna hogy ebben mind a két ó hosszú) korú és külsejű asszonykák, a sigur rós a legjobb pillanatait - majdnem a teljes zárójeles lemezt, és az ágætis byrjun vonósait - köszönheti nekik, ők meg hogy a heimában való szerepléssel többé kevésbé világhírűek lettek. a második lemezüknél az egyik lány elment babázni, helyette jött két pasi, egy dobos, meg egy ilyen elek (aki ugye mindig trotechnikus), a kippi, aki egyébként majd minden izlandi zsenialitásban kavar valamit. lee hazelwooddal is csináltak közös számot, ben frostnak (!) és a parachutesnek is húzták (akikről még írni fogok, reszkessetek), a canon blue-ről nem is beszélve, és egyébként se unatkoznak, hanem kreatív teadélutánokat tartanak, vagy kötögetnek, ahogy azt az első lemez borítóján meg is lehet csodálni. szóval mire is várunk? még egy zenére?

Hát az ötvenedik születésnap alkalmából megjelent végül egy új Rolling Stones szám, ami nagy dolog valljuk meg! Még akkor is, ha a Doom and Gloom simán elmehetne mondjuk a már több mint 40 éves Sticky Fingers egyik töltelékszámának is - és ezt még én sem tudom eldönteni, hogy ez most éppen dicséret vagy kritika akar éppen lenni - hehe. De azt hiszem inkább dicséret, hisz a hetvenes éveiket taposó papáktól azért ez is egészen szép teljesítmény. Isten éltesse a Rolling Stonest!

Hát akkor beállok a sorba - mert emellett a zenekar mellett nem lehet elmenni posztolás és teljes rajongás nélkül. Legalábbis nekem nem sikerült. A csoda akkor történik, amikor nem is számít rá az ember: nem tudom, hogy mikor adtam fel azt a reményemet, hogy még valaha ilyen jó zenekarra fogok akadni, akik ennyire lenyűgöznek az egyediségükkel;de amikor ezt  a zenét meghallottam, már tudtam, hogy valami olyan mozdult meg bennem, ami régen el lett temetve.

Taro

Ez katartikus volt!

(nem találtam még videót, de mihelyst lelek idebiggyesztem...és azt is tudom, hogy minden napra egy zene, de ez most tényleg nem megy nekem ezek után.)

hé-kás!

Íme;

kedves cimboráim zenekara; a LostAgain..

Róluk úgyis csak szuperletívuszokban tudnék írni, inkább beszéljen a zene magáért : 

Naugye, nem csak én vagyok elfogult,hanem tényleg olyan ,hogy ->DIRR!<-

Muy importante : legelső koncert most szombaton az R33ban!

Gyertek bátran,sokan, motiválj sztónereket, terjesszétek legyetek oly' kevdvesek!

Aviszontlátásra az első sorban ;)