'és látsz százezer nagymamát hogy gombolyítja fonalát', meg persze egy újabb izlandi bejegyzést. pedig a kezdő mondat alapján reménykedhetnél, hogy hátha megunta már ez a trendtelen, és innentől kezdve csak a magyar popzene gyöngyszemeivel fog elkápráztatni, főleg ha még azt is ideírja hogy ejnye-ejnye rebeka, meg ne tudja nagymama, könnyelműségem miatt leszel ma mama;
nade hogy jön ide izland?
hát a nagymama! az izlandi nagymama! egy iszonyú aranyos nénit szeretnék ma idehozni, aki az ottani uhrin benedek lehetne, ha az itteni, - bár kétségkívül van némi bája -, nem játszaná egy kicsit túl a szerepét. a történet ott is hasonló, csak sokkal inkább izlandi; van egy kedves, idős hölgy, aki dániában született, kicsi korában került izlandra, de élt jó pár évet braziliában is (!). mindig is zenélt, tanítgatta a gyerekeit, férjeit, unokáit, csak ahogy már főállású nagymama lett, a rengeteg elrakott időt a spájzában arra kezdte el elkölteni, hogy a prüntyölgéseit felvegye a konyhában. és ha már ott járt, az egyéb hangokat is, a darálótól kezdve a csöpögő csapon keresztül a kint ugató kutyákig. a konyha jól szól, a fürdőszoba még jobban, magyarországon például ennek egész komoly színtere van, (és ha már legutóbb norbert kristófot emlegettem, akkor erről meg a hó marci tudna többet mesélni). ha így, kismagnóval, stúdiótlanul veszed fel a dolgaid, akkor annak is meglesz a maga romantikája, hogy mennyire szarul szól, és ezt úgy hívják hogy lo-fi.
tök trendi dolog ez a mai soundcloudos világban, más kérdés hogy az efféle mindig is az volt, én hat évesen a kázió szintim mind a száz (!) hangszínére írtam egy-egy szimfóniát, igaz, akkoriban még megmenekült mindettől a világ, lévén hogy internet híján elég nehéz volt megosztani, csak a szerencsétlen rokonoknak másoltam belőle nagy buzgón minden karácsonyra. hasonlóan járt el sigríður néni is, viszont némileg nagyobb vízhangot keltett vele; a kétezeregyben megjelent sveitasæla című lemezhez még ő írta csinálta egyenként az unokái rajzaiból meg régi fényképekből a borítóját, csak a barátainak, rokonainak adott belőle, de mivel ott úgyis mindenki mindenkinek a rokona, egy idő után eljutott az összes izlandi nagyágyúhoz, ma már nagy rajongójának mondja magát björk, a sigur rós meg a múmék.
az első lemezt aztán az évek alatt további hatvan (!!!) követte, már az első lemez első számából filmzene lett, (részemről a történet külön pikantériája, hogy itt is írtam a slowblow filmzenéjéről, amin a kedvenc számom valójában nem is az aim for a smile - az a második - hanem a morgun, arról is akartam eredetileg írni, csak nem találtam hozzá videót, és én mind ez ideig azt hittem hogy ez is slowblow, csak a film miatt biztos direkt ilyen kis aranyos, ünnepi, falon át hallgatós. az is érdekes, hogy most már mind a jutubon, mind a discogson írják hogy ez a szám sigríðuré, de én idestova hét éve hallgatom ezt a filmzenét, és eddig ezt így sehol nem tüntették fel, nesze neked internetes zenekultúra, de jó lett volna ha látom a borítót, és mivel ennek a bejegyzésnek amúgy is a morgun az apropója, ne ijedj meg a cirillségtől, hanem mentsd el másként ezt a számot, és tedd el karácsonyra) sőt egy szupercsapat is összeállt (benne a múm, slowblow, kira kira, vagy a seabear tagjaival!!) hogy élőben előadják a szupernagyi számait. tavaly egy dokumentum film is készült az életéről, amit nemrég mutattak be, most kezd igazán nagy lenni a felhajtás körülötte, mostanában cikkeznek róla blogok, és szép lassan, amíg a palacsintát csinálja otthon, a nagymamából trendi kult arc lesz, tulajdonképpen világsztár.
a legszebb az egészben, hogy az ember a történet cukiságával együtt kezdi el hallgatni a dalait, olyan elnéző kis mosolygással, viszont tényleg van benne valami olyan erősen magával ragadó hangulat, ami se nem szomorú, se nem vidám, inkább ilyen mosolygósan, tipegősen időtlen, mint ez a néni maga. semmi felesleges sallang, nagyképű máz, ez a néni tényleg úgy, és olyan természetesen önmaga, amit sokan megirigyelhetnénk, és amihez talán élni kell ennyit, (mennyit?), vagy csak zenélni ennyit, akárhogy is, de szeretnék én is hej jó sokáig élni, nézni, hogy lesz lánykából nõ, aztán meg néni, és amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt, ülni egy billentyűzet fölött, és csak zenélni, nem sztárságért, nem a nőkért, nem frusztrációért, csak úgy, önmagáért, önmagamért. ha behunyt szemmel figyelsz a nagymama zenéjére, egy idő után régi képek fognak előjönni, mindenféle fakó képek, ami egy kicsit a halál ra emlékeztet, de nem jobban, mint bármi más. ráadásul, mint mindenről, erről is van egy mese.
Utolsó kommentek