minden napra egy zene

a hétfő az még mindig egy külön műfaj az életemben, így az egyik legperverzebb zenekart hoztam ide, természetesen még mindig izlandról*.

már eleve ez az afró beütésű, elálló fogú, amerikai tini kinézetű frontfickó is elég zavarba ejtő, a többi töketlen gimnazista külsejű banda tagról nem is beszélve (újabban már ott a frontember szintén csokis tesója is, még nincs 17 éves), ráadásul az egyetlen lányka izlandi mértékkel nézve gyanúsan csinos; ehhez képest a zene viszont ilyen boldog, kukákat rugdosó, kagylókkal dobálózó életöröm, a fene se várná ezt abból a hidegből. és mindegyik tag reykjavíki, tehát nem is az élet szebb tájairól odaverődött figurákról van szó, saját bevallásuk szerint a második lemezük turnéjáig nem is hagyták el a szigetországot, ami már csak azért is fura, mert izlandról mindenki dániába, vagy norvéigába megy főiskolára, egyetemre, lévén hogy izlandon baromi kevés szak van (azok viszont marhajók, én speciel a vulkanológiára annyira nem izgulok, de például a világon egyedül reykjavíkban van mesekönyv illusztrátor szak, ami azért diplomának nem lenne utolsó, most képzeld el ahogy nagy büszkén mutatod a szüleidnek, hogy te már diplomásan rajzolhatsz mackókat...)

a megtévesztő külcsín ellenére ezek vén tapasztalt rókák, már három lemezen túl vannak (!), egy rakás slágerük van, és olyan koncerteket csinálnak, hogy a melletted táncoló ölébe ugrasz örömödben, és ott tombolsz tovább. soha jobb jobb elfoglaltságot hétfőre. ha valami valószínűtlen nehézség miatt úgy adódna, hogy ma mégsem jutnál el egy retro sterfson koncertre, akkor először is hallgasd meg ennek a dalnak az album verzióját, a végén a dobszóló ott a legtökösebb szerintem, másrészről meg gyakorold kimondani a szám címét, hogy mire eljutsz a koncertjükre (mondjuk holnap), ebből már ne legyen gond.


(*bármilyen hihetetlen, de tényleg még mindig nem fizet nekem senki azért, hogy ennyire nyalakodjak izland felé, lassan itt lenne az ideje mondjuk egy nagykövetségi szponzorálásnak -hahó, van ott valaki?-, lennének ötleteim a honorálásra...)
(a kissé töketlen illusztrációval kapocslatban először is nem bírom nem megjegyezni, - finom utalásféleképpen - hogy szeretnék én is ennyi lájkot öt perc alatt, másrészt ez egy afféle ottani váci utcai póló felirata; a humorérzék és a nemzeti nacionalista felfogásbeli különbségeket azért remélem lehet érezni ebből...)

a csapból is izland folyik;
(pedig alighanem jobban járnánk ha tényleg izlandból folyna a csap, ott a közvízből kapott hideg víz olyan, mint amint nálunk hiperszuper szövegekkel üvegekbe raknak, a meleg meg olyan, amire itthon sokan súlyos pénzeket költenek, hogy well-ek legyenek és nesztek),
és nem csak itt az egyzenén; jövőhéten szombaton, aki épp nem a kiállítás megnyitónkra akarna jönni (van ilyen?!) az például gus gus-ra is rázhatja, ami annak fényében, hogy most jelent meg egy életművet összefoglaló best of album, így a koncert számai is esélyesen ebből fognak kikerülni, egészen jó dolog, némileg beárnyékolja, hogy engem speciel már a hungexpo nevétől is kiver a víz.
két hét múlva vasárnap pedig, aki épp nem aki nincs hülyeségeit olvasgatná egész nap az egyzenén (van ilyen?!) azoknak a soundkitchenesek hipszterkednek egy újabb, bár kissé bágyadtan átlagoska, de cserébe teljesen izlandi alter csapatot, amikből dunát lehetne rekeszteni, főleg, ha izlandon lenne duna, helyette van viszont elképesztő mennyiségű vízesés, lehet próbálkozni.
ennyi volt a kulturális ajánló rovat, folyok tovább én is izlanddal, pedig nagy lenne a kísértés, hogy már most szögre akasszam a minden vasárnap hideg zene elvemet, és a tegnapi hidden orchestra koncert kapcsán szidjam a hajó hangosítóit,és puffogjak, hogy mennyire ká,r hogy az effajta paraszt vakítós koncertekre mennyivel nagyobb igény van, mint a kevésbé közönséget táncoltatós, de legalább tényleg élőzenés, improvizatívabb, izgalmasabb zenére.
nade. a rövid és egyszerű posztokra is nagyobb igény lehet, mint az efféle terjengő betűmasírozásra, és bár ez már megint nem jött össze, de bízva a szebb jövőbe', jön a mai egyzene:

persze nem is erről írom ezt az egyzenét, de amiről írom, annak nincs videója, és ez a give up is nagyon szép, a videó meg pláne. ez utóbbit mexikóban forgatták, és hogy még nagyobb legyen a multi kultúra, a zenekar félig amerikai. a fentebb megcsodált give up a lemez kezdete, és a részemről kedvenc tonight háromszor a lemez vége, amit egyébként ingyen és bérmentve leszedhettek a bandcamp oldalukról:

ezek után képzelheted, milyenek lehetnek a közöttük levő dalok. a felesleges szavak elleni harcomat szem előtt tartva (úgyis folyamatosan vesztésre állok) azt azért még elmesélem, hogy ez a lemez volt az egyik legnagyobb meglepetés izlanddal kapcsolatban; már a második lemezboltban megvettem, ami, tekintve hogy rekjavíkban van kilenc (!), elég merész húzás, ráadásul nem is ezt akartam megvenni; épp lay low lemezeket válogattam, ez is ott volt közöttük, azért írok ennyit, mert olvasni se tudok, észre se vettem hogy ez nem az, viszont ennek volt a legjobb a borítója (engem őzekkel és madarakkal bármire rá lehetne venni - kár, hogy velem együtt az összes hipsztert is), ide vele. már itthon, a lemezek kicsomagolása közbeni eufóriában vettem észre, hogy basszus én ezt nem is ismerem, ami, tekintve hogy egy éves fizetésem nem lenne elég ahhoz, hogy minden kedvencemet megvegyem izlanddal kapcsolatban, megint csak elég merész dolog, annál nagyobb volt az öröm, hogy nem csak hogy egy új felfedezés, hanem - mit ad isten, meg izland -, még nagyon jó is.

bónusz puszi annak aki eddig eljutott az olvasásban: izlandi mixtape, rajta többek között egy low roar számmal is.

Álmomban egy kék kutya tépett szét. Aztán jött Ólöf Arnalds, kézen fogott és bevitt az erdőbe. Énekelt egy dalt és beszélgettünk a fákkal. Szép volt és dermesztően hideg, meg is kérdeztem tőle, hogy ők, izlandiak hogy bírják ezt. Azt mondta, a Kjötsúpa a megoldás. Finom meleg bárányleves. Aztán elárulta, hogy Izlandon mindenki azt hiszi, hogy a saját anyukája készíti a legjobban a Kjötsúpát, ő viszont teljesen biztos benne, hogy az Ő anyukája csinálja a legjobban. Meg is osztotta a receptet.

Ólöf is Arnalds, és szőke, ahogy az Ólafúr is; unokatestvérek egyébként. A rossz nyelvek szerint izlandon szinte mindenki rokona valamilyen szinten mindenkinek, de ebbe most ne menjünk bele. Néhány képen úgy néz ki, mint Nicole Kidman, de legtöbbször nagyon nem. Van egy teljesen izlandi lemeze, hagyományos, mesélgetős, egyszál gitáros hangulatban, ezen trollokról, elfekről, és természetesen bárányokról mesél. Aztán a Sigur Rós kimondhatatlan nevű figurái segítettek neki a második albumán, ez már széles e világon megjelent, és többek között Björk is háttérbjörködik benne. Az utolsó megjelenésén klasszikus dalokat énekel, például Bruce Springsteentől, vagy Neil Diamondtól is. Ha így megy tovább, az összes izlandi európai lesz, vagy fordítva.

Oké, ezzel a poszttal biztosan kiérdemelem a legnyilvánvalóbb zene posztolása nem túl becses díját. Bocsánat.

De mindezt Liverpoolból posztolni azert mégis más. 

Az igazság beköszön. Cérnavékony hangon, de fülbemászóan.

(amúgy az egész lemez csodálatos, ősszel tökéletes)

Nem először szerepel a blogon a Pan Sonic, de szerencsére egy közel húsz éves életműből könnyű úgy szemezgetni, hogy akár tizedik alkalommal is egy új oldalát mutassuk be az adott előadó(k)nak. Legalábbis jobb esetben - és igen, ez most bőven egy jobb eset. Bár nem kell nagy tehetség ahhoz, hogy az ember meghallja a különbséget a korábban bemutatott darab és a mai között, legegyszerűbben mégis úgy lehetne összefoglalni, hogy míg a Koilinen egy Pan Sonic fellépés legelején hallható, addig a Voltos Bolt nagyjából a csúcspontja annak, amikor a srácok alatt kicsit megszalad a ló és színpadon elszabadul a pokol.
Egyébként hasonló körülmények között esett a választásom is erre: hétvégén álmomban, egy posztapokaliptikus Budapest sötét utcáin sétálva mondtam haveromnak, hogy ehhez a hangulathoz annyira jól passzol a Pan Sonic, hogy kedden biztosan erről írok az egyzenén.

brúszblúzbazmegbitangbaróbravúr

Megyek, nyírok is egyet a hajamon...

ha minden jól megy, mire ezeket a sorokat olvasod, már reykjavík valamelyik hangulatos kávézójában is lesz egyzenés matrica (a gejzírekről alighanem leázna) ennek örömére (pedig az efféle nemzetieskedés a juan asztala) mától részemről főleg izlandi zenék lesznek posztolva, ameddig meg nem unom.

volt már rá példa nem is egyszer; itt járt már sóley, sigur rós (jesszusom ez egy kész regény, ki az a hülye aki ennyit ír?) yagya, emiliana torrini, a zúzós vonalat erősítő dead skeletons, a világ egyik legjobb száma a gus gustól, és természetesen björk hozzá méltóan egy csomószor, és akkor a tegnapi posztot még nem is soroltam ide,  mert hogy a múltból írok, (ilyen izgi dolog a posztolás), és hogy még nem láthatom, mindenesetre elvileg az is izlandi (kría brekkan), és még nem is beszéltünk arról, akiről még egyébként sem beszéltünk, csak félig - olafúr arnalds is volt már emlegetve (tudtad hogy jönnek megint? gyere!).

miután így tovább képeztük magunkat a hidegből jövő meleg zenék ügyében, jöjjön egy újabb jelentkező, ehhez a díszes társasághoz; a slowblow. méltatlanul, és így szívemnek különösen kedves, elfelejtett zenekarról van szó, nem sztárolták őket még izlandon se, nem futottak be karriert, nem lett belőlük hipszter soundtrack, ehelyett viszont írtak egy elég jó kis filmnek filmzenét, a noi albioninak, amin szintén szólt ez a szám, ami mindjárt szól (hogy ugrálunk jobbra balra az időben, már csak egy delorean kéne a fenekünk alá) itt is, viszont már a debütáló lemezükön is szólt, mutatva hogy ebben a zenekarban sok van. a kis csalogánylány vendégszereplésével készült első albumot a filmzene mellett követte még egy, az is már nyolc éves, azóta csend, és zúgó szelek, abból van itt sok izlandon. olyanok ők, mint a calexico, csak egészen mások, és akkor ezzel lefutottam az egy bejegyzésre jutó baromságok számát is, annyival jogos az összevetés (ha eltekintünk attól, hogy az egyik jellemzően mexikói, a másikuk jellemzően izlandi, és eltekinteni ettől a két aprócska különbségtől bizony nem könnyű feladat) hogy hasonló bús, már már folk - countrys - blueses valamit játszanak, alkalomadtán kikandikáló elektronikával, és nagyon markáns, szinte már vidám melankóliával (hogy mennyi az egy bejegyzésre jutó baromságok száma, azt persze nem mondom meg).

Kislány korában remek módszereket dolgozott ki az olyan pillanatokra, amikor célzottan egyedül akart lenni.

Na nem az a fajta volt, aki fogta a plüssmackót, a fogkefét, meg a színes ceruza készletet, összecsomagolta egy batyuba és bejelentette, hogy világgá megy. Ez a bejelentés része egyáltalán nem érdekelte. És igazából nem is világgá ment (minek olyan messzire?), elég volt a szomszédban lakó nagymama hálószobája, ott is az egyik paplanhuzat belseje.

Azt gondolta, tökéletes rejtekhely. A pszichológia ezt is meg tudja magyarázni, nagyon tudományosan, hogy a gyerek egy bizonyos korig azt gondolja, hogy ha ő nem lát téged, akkor te sem látod őt, aztán ahogy idősebb lesz rájön, hogy ez nem is olyan egyszerű; attól, hogy becsukja a szemét, még ott van, és a paplanhuzatból kidudorodó kis test bizony árulkodó lehet. De ezt ő akkor még nem tudta. Lelkesen kigombolta a nagyi egyszerű ízlését tükröző huzatot, és egy mozdulattal belebújt: máris egy másik világba került. A talpát csiklandozó báránytakaróból virágok nőttek, a szivárványszínű huzatra felhők kerültek. Ott találta magát egy réten, ami csak az övé volt. Begombolta magát a huzatba, az ő külön bejáratú álomburkába.

Az ebéd után békésen kávézgató felnőttek észre se vették az eltűnését, volt azonban egy tényező, amivel nem számolt. Pár percen belül megjelent a beszélni még alig tudó kishúga, aki elképzeléseivel ellentétben bizony észrevette őt, ahogy a huzat alatt lapul. Ügyetlenül kigombolgatta, és ahogy bebújt, már nem a kistestvére volt, hanem egy felettébb hiperaktív nyuszi, aki bizony addig ugrált körülötte, még a föld kicsúszott a lábuk alól, a huzat pedig a takaróról, és a nemsokára a földön találták magukat. Az orra betört, a vér vörös foltokkal kezdte beszínezni a huzatot, ők pedig csak nevettek, megállás nélkül. 

Azóta se sikerül teljesen egyedül lennie, a saját kis világában, de néha megpróbálkozik vele. Felül a repülőre, és 4 óra utazás után megérkezik Izlandra, ahol a gleccserek és gejzírek között elveszve néha meghallja Kría Brekkan hangját.