minden napra egy zene

Engedjétek meg, hogy egy magányos track helyett egész szentélyt emeljünk ma Mensah Andersonnak, aka. New York Transit Authority-nek az egyzenén: mint a mindent vágó kés a TV Shopban: igaz, hogy mindent vág és örökké éles, de ha most megrendeli, azért adunk még hármat, absolut Gratis!

A művésznév ellenére az úr nem a nagy almához, hanem az Egyesült Királysághoz, pontosabban Bristolhoz köthető. A kezdetekben a H.E.N.C.H.  és a Deep Medi kiadóknál dubstepben nyomult - akkor még Mensah – ként. 2011-től jött a New York Transit Authority alias, és az Off The Traxx, a NYTA-sound első letéteményese, az erősen Afrika Bambaata-t idéző,  808-as dobgép-hangzásba mártott elektro- house műalkotás, ami letarolta a klubokat- és ez nem a szokásos lemezajánlós közhely. Hát lehet egy ilyen zenét nem szeretni?

Hogy nem csak a szerző gondolja ezt így, arra az egyik ékes bizonyíték, hogy az elektronikus zenei berkekben mértékadó online magazin, a FACT gyorsan be is válogatta 2011 legjobb trackjei közé az Off The Traxx-t, illetve pár hónappal később NYTA készítette el az aktuális FACT mixet, ami pedig akkori rezidenciánk nappali-konyha-előszobájában tarolt. Biztosan minden olvasónak megvannak azok a zenék, amikhez azonnal egy bizonyos hangulatot, helyet, vagy életszakaszt tud kapcsolni. Nekem ez  a szépséges belső udvart, a mosógépen felállított zenepultot, és a lakás szerencsés elhelyezkedéséből adódóan a tetszőleges hangerőn bömböltethető zenét hozza vissza.

 A produceri munka mellett NYTA a dj-zésben is otthon van. Két bónusz mixet is szeretnék kiemelni tőle a közelmúltból, elsőként egy októberi műsor a RinseFM-ről, aminek azóta is napi szinten gyarapítom a lejátszási statiszikáit, mert veszélyesen jó zenék vannak egy szerintem szinte tökéletes ívű kerek egésszé fűzve.

A második szintén ugyaninnen, ez egy fokkal eklektikusabb, kb.a „random kedvencek” tematikára felhúzva:

A hazai közönség eddig még nem hallhatta élőben, de nagyon remélem, hogy ez már nem sokáig marad így – egy attendelővel már most számolhat az event. A New York Transit Authority rajongói klub műsorát hallottátok, tartsatok velünk legközelebb is!

Gondolom most már lassan mindenki túlesett a Csillagok között-tűzkeresztségen. A film grandiózus látványvilágában senkinek nem volt kifogásolnivalója, de a hanggal már nem mindenki volt teljesen elégedett.  Az még csak hagyján, hogy nekünk, e sajátos fogyasztói szokásokkal megáldott népnek ugye csak Nagy Ervin hangján szólalt meg Matthew McConaughey duruzsuló texasi angolja, de volt még más probléma is. A rendezőnek már a film hangkeverését is meg kellett védenie, mert ha jól értem, a film egyes pontjainál néhány moziteremben kis túlzással beszakadtak a dobhártyák, miközben a párbeszédeket meg alig lehetett hallani.

Hans Zimmer a filmhez komponált, erősen az Űrodüsszeiát nyúló filmzenéje persze rendesen szól a film alatt, ahogy az illik, de sokkal jobban örültem volna, ha a Nolan testvérek valami jóval váratlanabb húzással intenek be a szokásos nézői várakozásoknak, és egy alig ismert zenekart kérnek fel a monumentális munkára. És persze az sem lett volna nagy baj, ha ez a szokatlan zenei aláfestés rendesen dübörög az IMAX termekben.

A londoni EAUX első lemezét hallgatva ugyanis végig az motoszkált a fejemben, mennyivel űrközelibb (így sem érheti persze panasz a végeredményt)  élmény lehetett volna a film azzal a hűvös űr-gépzenével, amit ez a három tagú formáció ellentmondást nem tűrően képvisel.

Én már nagyon várom, hogy egy sci-fi rendező nekik ajánlja fel a zenei betétek megalkotásának lehetőségét, mert nekem van egy olyan sejtésem, hogy az EAUX tagjai már jártak fekete lyukban.

Tulajdonképpen nekem az ég világon semmi bajom nincsen azzal, hogy egész héten vertikális irányú, simogató, hűvös nyálkában tornáztassam a kis pórusaimat, de ha már víz, legyen belőle kurvára szédítően sok, és ha nem is sodor el, csapjon legalább elemi erővel arcon!

Így!

Mióta nemrég megjelent egy remek cikk a cLOUDDEAD-ről (ami igazán megérdemelne egy kiadós bejegyzést már itt), rendre szedem elő a kedvenc lemezeimet a Mush Records repetroárjából, ami egy-két előadó és a Big Dada mellett a legjelentősebb forrása volt a múlt évtizedben a hiphop iránti igényeim kielégítésének. Tekintve, hogy két Mush-on kiadott lemez után a harmadikat a Big Dadánál készítette, nem csoda, hogy Thavius Beck az egyik kedvencem volt. A pályafutását egyébként már korábban megkezdte: a Global Phlowtations Artist Committee tagjaként már '97-ben, önállóan Adlib-ként pedig '98 óta van jelen, de legnagyobb sikereit a saját nevén érte el. Verbális képességei mellett kiemelkedő producer, őrülten jó alapjai teszik igazán kiemelkedővé, amire a legjobb példa talán a Big Dadán kijött Dialogue. 
Egy ideje a hangját sajnos inkább csak az Ableton oktatása kapcsán lehet hallani, de produceri tehetségét szerencsére még mindig kamatoztatja, bár inkább csak a fellépései alkalmával. 

Kiscoelho. Minden őszinte és számító próbálkozásom ellenére sem sikerült éveken keresztül megértenem ezt a zenekart, sem azt az őrületes elragadtatást, ami őket fogadta és körülvette. Jó zenehallgató révén viszont nem adtam fel és újra meg újra nekifutottam, mert képtelen voltam felfogni, hogy emberek, akiknek igazán jó és számomra is mérvadó ízlése van, hogy a fenébe tudják ezt a szart meghallgatni.

A tagadhatatlanul „tökös“ és dögös, de irritáló és károgó, hisztérikus női vernyák és a langyosan dallamos, de akkoriban már újra feltörekvő és divatos okkult rock valahogy csak nem akart megnyerni. Az akkoriban némileg túlzás, de na. Jó néhány év eltelt így és nyugtáztam, hogy akármennyire akármi, akkor sem vagyok képes meghallgatni agyvérzés vagy kóros vérnyomás növekedés nélkül ezt a zenét.

Aztán fordult egyet az élet a szokott módon és megint felbukkantak a házam táján. Nem mondanám, hogy adtam még egy esélyt, mert nem, de az érthetetlenségnek köszönhetően a lejátszómba terelődtek újra, ahonnan aztán hónapig ki sem lehetett robbantani őket. Na, szóval így léphetünk túl az objektív szép és jó fogalmán gyorsan, ahogy azon is, hogy igen, nagyon divatos a sátán meg a véres kecskebőr, de. Nem akarom túlságosan részletezni, de a zenekar legnagyob hatása Roky Erickson, a banda szíve pedig Selim Lemouchi volt, ami már önmagában rohadtul (ok)kult. HAH!

Tehát, akit érdekel egy torz, vagy talán csak túlságosan realista, de mindenképpen hiteles figura szemléletmódja, annak szeretettel és tisztelettel (fel)ajánlom, most vagy pár év múlva, pont úgy, ahogy ő tette az életével. 

Tei Shi - aka Valerie Teicher - Argentínában született nagyjából 24 évvel ezelőtt. Élt Bogotában, Vancouverben, majd Bostonban a Berklee School of Music hallgatójaként, mostanában pedig brooklyni főhadiszállásán írja legújabb dalait. A hálószoba-projektként induló zenélés fokozatosan nőtte túl a négy fal határait, és a 2013-as Saudade EP sikerét követő koncertek óta Val folyamatosan újabb és újabb számokon dolgozik. 

A Bassically fülbemászó (ott sokáig szívesen tanyázó) elektro-pop sláger, amiben egyszerre van egy kicsi Cat Power érettségéből, Lykke Li romantikus melankóliájából és Fever Ray sötét, drámai futurisztikusságából. Ködös-karcos, szirénszerű hangzásvilág találkozása ez feszes basszusokkal és könnyed szintikkel - én pedig azt mondom, ne veszítsük Tei Shit szem elől, márcsak ezért meg ezért sem!

Phaeleh aka Matt Preston 2008 óta szórja megállás nélkül a minőségi zenéit. Ez az emberke kifogyhatatlan és jó helyen ragadja meg a táncolható elektronikus zenét. Nagyon kevés durva hangzású megjelenése van, inkább a finom és légies érzés a rá jellemző. Eleinte uk garage és minimal vonalon mocorgott, majd őt is megfertőzte a dubstep és írt is rengeteg számot ebben a stílusban, úgy hogy a saját ambient közeli fílinget mindig beépítette.
Aztán ahogy kopott a dubstep és ismét (sokadszorra) mutálódott a techno, így ő is elmozdult a dubstep "csapdából" és több műfajban készített tételeket egy-egy megjelenésre.
Itt jön képbe a mai egyzene. Phaeleh legújabb kb. egy hónapja megjelent nyolc számos (!) EP-nek nevezet cuccán is van szép dubstep énekkel, puha minimal, ambienttel átitatott 2-step garage.
De van egy kiemelkedő nagyon finom trek amiben dub techno hangulat keveredik uk garage alapokkal.
Mintha a mai Bristol találkozna Berlinnel...ez a Relics. 

Wayne Coyne + Steven Drozd + Linear Downfall = Electric Würms

MUSIK DIE SCHWER ZU TWERK

Túlzás nélkül állítható, hogy minden okom megvan a boldogságra: egyrészt ugye itt az Interstellar, ami akár még jó is lehet. Aztán, szégyen, nem szégyen, én csak most jöttem rá, hogy az eredeti Cosmos-sorozat fenn van Youtube-on, még egyébként magyarul is. De legalább rájöttem. (Így nem kell fáradni a letöltéssel.) És akkor a minap itt fekszem a szőrös szőnyegemen, hallgatom a legfrissebb egyveleget, és noha egy erősen komlózott sörön kívül semmilyen tudatmódosító kábítószert nem fogyasztottam, mégis teljesen a zene hatása alá/fölé kerülve süppedek és emelkedem hányaveti módon. Ez az a zene:

Nem is oly rég a Swans-koncerten éltem át hasonlót (megint csak valamirevaló kábó nélkül), még kevésbé rég pedig Budafok kertvárosában bandukolva csodálkoztam rá egy közelben szálló repülő hanghullámaira. Aranyos kis szeletei ezek a boldogságnak, olyannyira igaziak, hogy még szelfikkel sem kell őket demonstrálnom.