Tegnap este volt az idei Oscar-gála, mely esemény arra sarkalt, hogy előszedjem a youtube poros polcairól ezt a kitűnő dolgozatot, ami a mozi gyakorlati problémáiról és azok megoldásának lehetőségeiről értekezik. Mindenre kiterjedő, alapos elemzés ez, mely nem mulasztja el érinteni a szerzői jogok manapság oly forró vitáktól hevített területét sem.
Tartalmilag a dolgozat, lényegre törő, éles meglátásokra épít melyek kellőképen megvilágítják a mozizás kultúrájának jellemző problémáit és azok hatásait társadalmunkra. Ezen problémakörök és azok véleményezése meglehetősen sötét és lehangoló képest fest napjaink közösségi filmfogyasztási szokásairól. Ugyanakkor, a tény, hogy a szerző minden felsorolt kifogással kapcsolatban megoldási javaslatot képes felmutatni, mindannyiunk számára megnyugtató lehet.
Végezetül, szeretném kiemelni a tanulmány formai jellemvonásait melyek ellentmondást nem tűrő szikársága bizonyítja a szerző elkötelezett hozzáállását a mozizás megújításával kapcsolatban, illetve biztosítja, hogy a néző is hasonlóképpen átérezze a téma komolyságát.
Február 26 van, ezt onnan tudom, hogy ez az egyetlen névnap amit képes voltam megjegyezni eddig életem során (éljenek az Edinák!). Persze, hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, most szökőév van, és kiderült, hogy február 24-et követően a névnapok eltolódnak egy nappal, tehát Edina nap se ma van valójában, hanem holnap.
Február 26 van, és ezt a dátumot sajnos más okból is meg kellett már jegyeznem. Két évvel ezelőtt pontosan ezen a napon vesztette életét egy autóbalesetben Nujabes. Azt hiszem a szökőnap miatt a halálok évfordulói nem vándorolnak egy napot, hanem maradnak a helyükön, úgyhogy emlékezzünk most egy kicsit Nujabesre.
Kedvenc zenészről írni nagyjából olyan mint a műfordítás, soha nem lesz elégedett vele az ember, valami még mindig hiányozni fog, valami még mindig lehetne több. Kiválasztani egy számot meg tulajdonképpen baromság, az egész Metaphorical Musicról kéne írni, életem egyik legtökéletesebb lemezéről, tavaszi napsütéses délutánokról, biciklizésről, az ecseteken száradó festékről, felhőnsétálásról, kiscicadorombolásról és csipkebogyóteáról, de a monitorom mindjárt elázik a sok nyáltól, úgyhogy lehet hogy inkább arról írok hogy
Nujabes nem változtatta meg az életem, de amikor 3-4 évvel ezelőtt elkezdtem hallgatni kicsit leesett az állam, hogy ilyet is lehet, ilyen jazzes alapokkal teli lélekmelegítő hiphop-ot, (időközben elnevezték jazz hop-nak, bocsánat!). És valljuk be nem csak a zenétől esett le az állam, hanem magában az emberben is volt valami - igen, ő az az annyira aranyos hogy hazavinném és egész nap fésülgetném a haját kategória - soha nem így képzeltem egy hiphop producert, akinek saját kiadója van, meg két lemezboltja Tokióban, meg egy rakat rapperrel dolgozott együtt, meg olyanokat fedezett fel mint az itt nemrég emlegetett Emancipator (akit a Hydeout Productions második válogatásán is megtalálunk), szóval ismét beigazolódott, hogy máshogy kell gondolkodni, nem szabad sztereotípiákat gyártani, mert van például mackóarcú hiphop producer is. Illetve volt. Az a művész aki belehal?
egyszer, a szokásos bágyatag, és közben rendkívül magasröptű, kávéval leöntött beszélgetésünket megzavarta egy rendkívül csinos lány. a zavar mindössze annyi volt, hogy majdnem mellénk ült, majdnem minket nézett, és haját majdnem kibontotta, azzal a jellegzetes mozdulattal, amitől a nyak íve megfeszül, a férfi szem pedig megpróbálja kitolni magában a záridőt. hogy-hogy nem, a beszélgetés innentől kezdve a szépség körül kezdett settenkedni, alighanem az én kezdeményezéseim miatt; a szubjektív szépségről, a szépség pozitív és negatív hatásairól, a szépség súlyáról, és egyéb közhelyekről esett épp szó, amikor vettem a bátorságot, és példaként felhoztam a majdnem mellettünk ülő lányt, ahogy hosszú ujjaival ölelte a bögréjét, részemről majdnem olyan karcsú, békés és elérhetetlen volt, mint ahogy a tejutat képzeltem kisgyerekként.
úgy tűnt, chan-chu csak most veszi észre a hölgyet; figyelmesen megnézte, - azzal a nézéssel, ami inkább egy sztetoszkópra hasonlít, és nem arra a kiskutyás rajongásra, amivel a legtöbb férfi behódol a női szépségnek - aztán alapos mérlegelés után, amit talán már a lány is majdnem kellemetlennek érezhetett, chan-chu így szólt:
'hát eléggé eseménytelen arcú.'
a szépséggel, és chan-chu-val való viszonyom azóta átesett már pár megpróbáltatáson, a tökéletesre hangolt fehérnemű reklámok mellett elhaladva viszont még mindig gyakran eszembe jut az eseménytelen arcúság. mert megérdemlem, mondják ők; az ő dolguk, nekem viszont mára már az idő ránc csíkjai, vagy a szomorúság jellegzetes szemlesütése, vagy akár a várakozás mosolya, és az arcokon zajló hasonló események sokkal többet jelentenek, mint a szépen sminkelt közöny.
ezt bizonyítandó, most olyan zene jön, ami szerintem szép. egy olyan fickó énekli, akiről talán nem a szépség az első, ami eszünkbe jutna, mert az arca olyan sokat megélt, mint a hangja. egyszer már emlegettem őt is, és chan-chu-t is; a soulsavers egyik állandó torkáról van szó, aki annyi más világ mellet az elektronikus közreműködésektől sem zárkózik el,pédául énekel a legutolsó, - egyébként ha már témánál tartunk, lássuk be, meglehetősen eseménytelenre sikerült - unkle lemezen is, az a dal épp most kapott egy művészkedő és unalmas videót is nemrégen, de minderről bővebben és okosabban ír a recorder. viszont nézd meg jól ezt az arcot ; ha van az eseménytelen arcúságnak ellentéte, hát ő például az, meg persze bill murray.
a zenét az a bomb the bass nyomja, akiknek életművére valószínűleg rengeteg spanglit szívtak már el; a megboldogult kilencvenes évek lelassított rohanásának az esszenciája volt mondjuk a bug powder dust, főleg k&d féleképpen. változnak az idők, az aktuális remix király (már nem bartók és kodály) gui boratto is elvileg feltalálta a spanyolviaszt: a bólogatós lábdob fölé blúzosra hangolt gitárokat húz, és ezzel két ligában is játszik egyszerre, baromi ügyesen.
a gitár és a négynegyed párosításával persze nem ő az első, aki próbálkozik, a hardfloortól a junkie xl-en át a fluke és az apollo 440-en keresztül a solarstone-ig terjed az egykor szebb napokat látott nevek listája, a poén viszont sokadszorra is jó, főleg ha mindig egy kicsit másképp mondják; ennyire kifinomultan és lüktetően, ahogy ez a boratto gyerek csinálja, például egészen kellemes hallgatni valóvá válik (ez már majdnem nyugtató tánczene), miközben még trendi is.
ez a remix egyébként annyira sikeresnek bizonyult, hogy nemcsak olyan átdolgozás felkéréseket hozott többek között, mint a massive attack (a paradise circus, ugyanez a megoldás még kifinomultabban, gyönyörű), hanem egy komplett produceri közreműködés is követte a következő bomb the bass albumon: majd minden szám társszerzője gui boratto lett, igaz, a végeredmény egyik esetben se közelíti meg ezt a remixet.
ennek a dalnak van még egy lulu rouge feldolgozása is, mondhatni ők még mélyebbre ásták a folyómedret a dubbos hangvétellel; nem is én lennék, ha nem említeném meg. így se én vagyok, hanem aki.
A franc se várta volna, hogy az amber smith zenekar megint jó lemezt csinál. Az előző EP-jükkel egy részemről nagyjából érdektelennek ítélt irányba indultak el, míg az azt megelőző nagylemezük igen jó volt bár, de nagyjából a csúcsteljesítményük, a szívhezszóló és abba markoló reprint köldökéig ért fel . Tessék csak végighallgatni itt http://ambersmith.bandcamp.com/album/reprint, érdemes.
Nem mintha ezt a mostanit nem lenne érdemes, de, hogy "franc se várta volna", azt nemcsak azért írtam, mert nem bíztam bennük, hanem azért is, mert valószínűleg elég kevés embert érdekel már ez az egész. Vagy csak engem nem érdekel semmi?
Mindenesetre a friss lemezről első hallgatás után az egyetlen Ács Oszi által énekelt dalt választottam mára. Talán elég borongós ahhoz, hogy ellensúlyozza ezt a szép tavaszi időt, és talán elég szépek benne a vonósok ahhoz, hogy ellensúlyozza a borongósság miatti tavasz-ellensúlyozást.
Oszkár egyébként remek színfoltja nemcsak a zenekarnak, de a honi zenei életnek is. Bizonyára egyetérthetünk abban, hogy normális emberek nem léteznek, de ő azért sikeresen túltesz az átlagon.
"Ülj le csendben, ha teheted, és hagyd, hogy egy belső hely, ahol nem érzel, megmutatkozzon.
Lélegezz be lassan ide, mert ahol zsibbadtak vagyunk, ott valamit elfelejtettünk. Lassulj le, hogy emlékezhess.
Lassan lélegezd át ezt a helyet. Képzeld el, hogy a lélegzeted tisztító víz.
Egy kis idő elteltével próbáld meg felidézni az utolsó alkalmat, amikor éreztél valamit ezen a helyen."
Úgy képzelem, hogy ha ezt a gyakorlatot sikerül tökéletesen elvégeznie valakinek, akkor valahogy úgy ébred fel az a rég elfeledett belső rész, mint ez a dal, suttogásról, suttogásra...
Hótziher, hogy a mai napra időzített nehézzenei csuhajja elkövetőit, az égből egyenesen ide az egyzene hasábjaira hullott (direkt csupa nagybetűs) FORMÁCIÓT a fémzenék szerelmeseinek nem kell bemutatni. Aki pedig mégsem ismerné a műfajteremtő, guiness rekorder alakulatot, és szeretné ezen hiányosságát mielőbb pótolni annak piszok egyszerű a dolga, mert nevüket beguglizva ódák hadát zengi róluk a világháló. A Betönkeverös Bátki Balázs irántuk táplált szeretete pedig példaértékű lehet minden tisztaszívű zenekedvelő számára.
A mai poszt apropója pedig nem más, mint a dicsőséges jubilálás. A grindcore öntörvényű pionírjainak kezei alól ugyanis 25(!) évvel ezelőttkerült ki "SCUM" című klasszikusuk, amiről most ennek örömére jól meg ishallgatható odalent a címadó mestermű.
A lemez egyébként (ha netán valaki nem ismerné) übernyers, übergyors, überbrutálés 1987-es(!) évjáratú. A negyed évszázadnak köszönhetően természetesen a rajongókat is megajándékozzák a legendás album újrakiadásával, ami digipack-os CD verzióban, illetve négyféle, gyönyörűbbnél gyönyörűbb színben pompázó vinyl LP-k formájában is elérhető lesz majd március 5-től. Sajnos csak a leggyorsabbak számára, mivel az igen durván limitálva lészen.
Isten Éltesse a SCUM-ot! Isten Éltesse a Napalm Death-et!
Békés erőszak a vaskos birminghami akcentussal felvértezett és rendszerint láthatatlan darazsaival viaskodó Barney interpretálásában!
Itt egy újabb fülbemászó formáció, amely nem a mennyiség nyomasztó, rettentő erejével kívánta belevésni nevét a zenével foglalkozó történelemkönyvek elcsigázott lapjaira, hanem úgy vélte, elegendő lehet ezen cél elérésére egy kiválóan összerakott kislemez. Úgy is lett! A Beeside című, 1967-ben megjelent single bizony éppen megfelel ennek a kritériumnak. Található rajta egy pszichedelikusan szóló címadó dal (szintén hallgatandó), no meg a porszívó maga.
Ez utóbbi már a rádiókban is akadálytalanul tud süvíteni, ha épp mutatkozik rá igény. Persze a kétségbevonhatatlanul hasznos háztartási eszköz helyett - ízlés szerint - beleképzelhetünk mást is a szám középpontjába, hiszen a dalszöveg is arra enged következtetni, hogy azért itt nem szükségképpen és feltétlenül a takarításról esik amúgy a szó. És hát, ahogy mondtam, elég volt ennyi alkotás, s az együttes máris a brit pszichedélia kies tájakat megjelenítő térképén találta magát.
"(...) one of the very best one-shots of the British psychedelic era" - olvasni róluk néhol.
a gazdálkodj okosabban is nagydolognak számító szobabútoron ülünk, nagypapám kádár könyve a polcról, nagymamám cicapárnája a kanapéról néz minket, 80-as évek illat van, az asztalon műanyag kockás terítő, húsleves, töltött káposzta. az ötödik hubertus után nagypapám úgy dönt, elérkezett az idő, hogy megtanítsa kedvenc népdalát; na így hallottam először ezt a dalt.
persze nem így történt, bár így is történhetett volna, ha nagyapámék anno megnyerik a szobabútort, és nem lépnek olyan gyakran a kilences mezőre. mindenesetre ez az egyik legszadistább magyar népdal, legalábbis ha csak az első versszakot nézzük, ezt abból is tudom, hogy mindezt bal kézzel pötyögöm, mert a jobbal leesett a hó, elesett vele a bicikli, a kálvin téri hegyek alatt. az még rendben van, hogy minden életképes dal általában a szexről szól (még a bociboci is basszus!), de ez akkor is tahóság (leesettahó, hajaj, ez az énekkaron országos poénnak számított, tépte is a haját miatta az edit néni), egy kézzel is boldoggá lehet tenni a babádat, most hagy ne bizonyítsam.
tehát hogy van ez? elesik a kisangyal – szerintem tuti pasi, a férfiak törik magukat ilyen bénán – a babája viszont hancúrozni, nem ápolgatni akar, és bár megbeszélték, hogy végre egymáséi lesznek, de sajnos a kéztörés miatt kénytelen a másik hatmillió jelentkező közül választani. az anyja mindenit! a második versszaktól persze próbálja menteni a romantikát, rozmaring bokor, meg minden, sőt a végén még egy ígéret is elhangzik, de azt már minden legény tudja, nem szabad hinni a magyar lányoknak. egyébként is vicces, hogy micsoda hungarikum lett ez a dal, pedig elgondolkoztató mentalitást is bele lehetne látni a szövegébe, a dallama viszont tényleg nagyon szép, ahogy a magyar lányok is, ezt be kell látni.
nyilván az oi va voiék is a lányok és a dallamok miatt kacérkodnak ennyit a magyarokkal, az azóta már elpártolt producer-trombitás ’lemez lovas’ fedőneve például telitalálat. ez a nevetni a könnyeken keresztül album egyébként részemről ott van minden idők tíz legjobb albuma között, és pont nem a magyarság miatt, sőt, hogy őszinte legyek, nekem az a csitári hegyek alatt nem is igazán tetszik a többihez képest, csak most bosszantóan aktuális. a lemezt nyitó két dal, azóta szintén szólóban slágerezgető kt tunstall előadásában - akiről azt sem tudom eldönteni, hogy bitang jó nő e, vagy kimondottan csúnyácska – a refugee és a yesterday’s mistakes önmagukban olyan számok, hogy az se zavar, ha nem is megy tovább a lemez, csak ezekkel el tudnék lenni órákig. bizonyítandó, nézzük is meg az utóbbi videóját, nincs rá szavam, mennyire szeretem (és hogy mást ne mondjak, ez is aktuális, sajnos szinte állandóan):
azt kevesebben ismerik, hogy volt ennek az albumnak egy amolyan demo verziója is, ahol még a már emlegetett lemez lovas próbál angolul is magyarul énekelni, nagyon vicces, arról a szomorú tényről nem is beszélve, hogy hány külföldre szakadt ismerősöm teszi ugyanezt. még egy kötelező van ezzel kapcsolatban, a refugee herbert féle bigband változata, teljesen kész, bár az eredetihez képest kutyafüle.
azóta persze sok víz lefolyt mindenféle folyókon, az oi va voi mára már letisztultabb, óvatosabb világpoppot játszik, és továbbra is gyakori vendég kishazánkban, a csitári hegyekben éneklő németh juci pedig azóta már nemjuci, és az animában éneklés helyett ő próbál lenni a magyar mallory.
én szerintem még az óvodában tanultam meg ezt a csitári hegyeket - naná, mert már ott megtanultam mindent, amit tudni érdemes - de azt még akkor persze nem tudtam, hogy tényleg milyen cifra dolog a kéztörés. igaz, nem pont ölelni a legnehezebb így, de mondjuk kinyitni egy joghurtot (próbáld csak meg kizárólag bal kézzel!), megmosni az ép kezed hóna alját, vagy divatosan felöltözködni (nem azért, de egy hipszternek mennyire gikszer lehet felöltözni gipsszel?). ha sikerül végigszenvedned az ilyen apróságokat, olyan büszke leszel magadra, hogy megölelnéd a fél világot, még ha nincs is mivel. hát még ha megírsz egy ilyen – már megint nem éppen rövidre sikerült – bejegyzést.
Valahol az álom és ébrenlét között, ködös vattacukor állapotokban hallod, ahogy olvad a budapesti tél. Szétfolyik a ház, le az utcán, mész vele te is, a galériád fahajó, a szobád tenger. Jó utazást.
"...és mondjuk ki végre
Utolsó kommentek