minden napra egy zene

Egy megunhatatlan klasszikus.

És milyen vagányul néznek ki a srácok!

 Inigo Kennedy egy zseni. Aki mást állít, az bizony nem mond igazat. 

 Alighanem az év egyik legjobban várt könnyűzenei eseménye Jack White első saját nevén kiadott lemezének megjelenése. Na nem mintha nem lenne elég termékeny Teresa és Gorman Gills tizedik gyermeke. Sőt én az utóbbi időben már el is vesztettem a fonalat, hogy épp kivel/kikkel vesz fel közös dalt a White Stripes-szal végérvényesen rockikon státuszba emelkedett White. De a szólólemez hírének hallatán eszembe jutott egy homályos emlékkép, vagy nem is emlékkép, inkább egy anno megválaszolatlanul maradt kérdés: vajon Jack White tényleg szájon csókolja azt az öreg country-lady-t ebben a klipben? És ha igen, miért?

Akkoriban, youtube híján, éjjel a német zenetévéken kellett vadászni a hasonló finomságokat, így aztán ha életemben kétszer láttam ezt a videót. De most szerencsére újra megtaláltam, és nem is kellett csalódnom, mert arra azért emlékeztem, hogy a dal nagyon tetszett, de sem a szám keletkezésének történetéről, sem erről az öreg hölgyről nem tudtam semmit, arról nem is beszélve, hogy arra meg ötletem sem volt, hogy egyáltalán mit keresnek ők egy közös klipben.

Azóta persze megtudtam, hogy Loretta Lynn sem akárki, és hogy ez a különleges együttműködés, a nála laza 40 évvel fiatalabb White-tal, a legendás country énekesnő szempontjából jelentős siker volt. Ráadásul így (velem együtt) egy teljesen új generációhoz is eljutott az énekesnő hangja. Persze nem jöhetett volna létre ez az egészen egyedülálló felállás, ha maga White nem rajongana szívből Lynn-ért. Így aztán az az ominózus szájra puszi egészen átértékelődött bennem, és azt mondom, ez a legvagányabb módja a tisztelgésnek egy bálványozott előadóval szemben. Csókot minden dögös rocknagyinak!

A mai napra elképzelni sem tudok jobb zenét, mint annak az előadónak valamely művét, aki az égvilágon mindent tud a szebbik nemről. Erről leginkább talán a lenti darab árulkodik, melynek szövege már-már költeményként is megállja a helyét.

Boldog Valentin-napot mindenkinek! 

Most megint az van, hogy erről a Velveljin gyerekről csak annyit találtam az interneten, hogy Francia, és semmi mást. Ennél sokkal több információval saját holnapja sem szolgál, de hál istennek ti úgyis zenét hallgatni jöttetek ide, és nem olvasni, úgyhogy tessék:

egy panda ismerkedik egy farkassal a hetes buszon, míg a busz átúszik a dunán; amíg ez zajlik, alattuk is zajlik a jég. nehezen megy, mert a híd csúszik, a farkas pedig pusztai, ellenben a panda úgy tűnik nagyon is városi, sajnos így megy ez. ilyeneket mond épp a farkas a pandának:
szép, szép az elégedettség, a fájdalomnélküliség, szépek ezek az elviselhető, alamuszi napok, amelyeken nem mer hangoskodni se a fájdalom, se öröm, amelyeken minden suttog és lábujjhegyen jár. csak hogy én sajnos épp ezt az elégedettséget nem tudom sokáig elviselni, hamar meggyűlölöm és megundorodom tőle, és lehetőleg az örömök, de szükség esetén akár a fájdalmak útján is kétségbeesve menekülök más éghajlatra.
tényleg más lett az éghajlat, már átértek budára, budán más az élet, közelebb van az ember-állat istenhez; ahogy a busz mászik fel az égbe, látják hogy odakint minden olvad, mállik, bomlik szét, a gellérthegy például belehuppan a termálvízbe, valószínűleg ez már a világ vége, de a farkas folytatja:
ha egy ideig örömök vagy fájdalmak nélkül élek, és az úgynevezett jó napok langyos, poshadt elviselhetetlenségét szívom magamba, gyermeki lelkem szenved és gyötrődik, rozsdás, hálát zengő kintornámat az álmatag elégedettség-istenség elégedett képébe vágom, és inkább választom a kínokat, mint ezt az egészséges szobahőmérsékletet. ilyenkor vad gerjedelem támad magasztos érzelmekre és szenzációkra, acsarkodom a sivár, sekélyes, szabályozott és sterilizált életre, legszívesebben szétzúznék valamit, egy áruházat, katedrálist, vagy akár magamat, vakmerő tettekre vágyom, letépném néhány imádott bálvány parókáját, lázadozó diákoknak hőn áhított menetjegyeket osztogatnék hamburgba, elcsábítanék egy kislányt, vagy kitekerném a nyakát a polgári világrend némely képviselőjének.
a csillagok között járnak már, körülöttük szépen csillogó bkv buszok úsznak csendesen, a világvége után is van végállomás. a panda láthatóan dühös a farkasra, nagyon agresszívek és kiszámíthatatlanok lettek a cuki dolgok, amióta ennyire divatba jöttek: most is, becsapja a farkas fedelét, leszáll, de mielőtt kilépne a nagy büdös semmibe visszamorog:

i hate you!

a saltillo néven alkotó úriember polgári neve is nagyon művészi: menton j. matthews III (most mond meg, ilyen névvel hogy lehetne kispolgári életet élni?), és egyébként képregényt is rajzol, novellákat is ír, képeket is fest, és biztosan  még a wcre is kreatívan megy el, ha a szükség úgy hozza. volt (van?) egy zenekara, bizonyos sunday munich, ami kellően párnába sírós trip hop témákkal próbált labdába rúgni, csak ugye az embernek elég egy portishead az életébe, kevesen vannak akik ezt szorozni akarnák. ezt felismervén némileg instrumentálisabb szóló zajongásba kezdett, így született a saltillo. első lemeze, a ganglion még úgy is figyelemre méltó munka, hogy tulajdonképpen az égvilágon semmi eredeti nincsen benne; mélyre torzított, ügyesen széttöredezett dobjai, vastag vonósai, és roskadásig megrakott sötét, bibliai témájú hangmintái mind mentesek a spanyol viasztól, viszont a végeredményt hallgatva mégis olyan érzése lehet az embernek, hogy ez valami más. és tényleg, hallgasd meg például a necessary endet, ráadásul mivel minden bejegyzésben írok egy csomó eget verő marhaságot, így most se hagyom ki, hogy olyan, mintha a lambot összemixelnék rob dougannal, és lassítva lejátszanák egy kis templomban a vasárnapi mise helyett. kellően hatásvadász, és bár sokat ígér, de keveset ad: az effajta zenét nem a letisztult kifejezésmódja miatt szereti az ember, ha, viszont van olyan, amikor pont az kell, hogy rádszakadjon egy színház, és agyonnyomjon a teátrálisság.
hat év után itt a folytatás, a monocyte, ami ugyanott folytatja, ahol az előző abbahagyta, sőt, ha nagyon cinikusan akarnék hozzáállni (márpedig én és a cinizmus?!) akkor úgy tűnhet hogy csak az előzőt remixeli újra. bevált recepten ne változtass, taníthatta matthewsnek az anyukája, csakhogy ez olyan kispolgári, oda az izgalom, cserébe akinek az előző tetszett, annak ez is fog, és ehhez még egy komplett képregény is készült, egy szavunk se lehet. ha lehet, még több hatásvadászat, kisfilmnyi hangminta, viszont kevesebb emlékezetes dallam, a kivételek egyike ez a szám, az utállak, ahol többek között jeremiás próféta könyvéből is hallhatunk egy örökbecsűt: 

csalárdabb a szív mindennél, és gonosz az; kicsoda ismerhetné azt? (jer.17/9)

én például biztos nem, én nem ismerek semmit, se farkast, se pandát, se istent, se buszvezetőt, pedig ott ülök valahol én is, de minek, hiszen én vagyok, aki nincs, mert mindig kell valaki, aki nincs, egyébként pont egy tanulmányt olvasnék éppen, ha nem a pandát nézném ahogy eltűnik a semmiben, a fekete fehérnek olyan jól áll a világűr; a tanulmány címe 'hogyan írjunk frappánsan rövid blogbejegyzéseket', és valószínűleg az áll benne hogy:

így ne.

Fogvacogtató februári péntek estéken mi másra vágyna, mint egy kád forró fürdőre, hozzá illő banános forró csokira és egy Janikovszky Éva könyvre. Majdnem össze is jön neki, de a forró csoki és a víz időközben kihűl, ez utóbbi kicsit túl is csordul, eláztatva ezzel a már fentebb említett könyvet. Kiszáll, egy árnyék táncol a falon, nemsokára megtalálja a hozzá tartozó pókot is. Semmi baj, tél van, lehetne rosszabb. Hallgassunk inkább zenét. Az talán nem romlik el.

Ismer egy fiút, neki minden zene egy évszakot jelent („Nézd, mit találtam, ez tiszta tavasz!” „Miért hallgatod ezt? Ez őszi zene…”). Neki köszönheti élete legszebb téli zenéjét, ami tulajdonképpen egy egész album, sokat sejtető címmel: Soon it will be cold enough. Nem sokára elég hideg lesz, na de mi? Mi? A víz? A forró csoki? Az árnyékok? Vagy valami egészen más?

Mire gondolhatott ez az emancipált srác, 2006-ban, amikor 19 (!) évesen megcsinálta ezt a téli álomzenét? Más örül ha ennyi idősen a kezében lóbálhatja az érettségi bizonyítványát, ő meg csak jött a semmiből és véletlenül felfedezte Nujabes, aki aztán kirángatta Japánba, és onnantól kezdve már csak értetlenül nézett, hogy mi ez a sok eladott lemez, meg a toplisták, meg hogy még a pekingi olimpián is lejátszották az egyik számát (mai napig rejtély).

Ugyanilyen értetlenül néztem én is, amikor végighallgattam az albumot, hogy lehet valami ilyen kurva szép; nem is csodálkoztam később, hogyan került Nujabes a képbe, az ilyen szép lelkű emberek mindig megtalálják egymást. Vagy legalább is meg kéne találniuk. Mint nekem Kántor Pétert. 

Emancipator vajon olvasott e valaha Kántor Pétert? És Kántor Péter fog e valaha hallgatni Nujabest? Fogvacogtató szombat délutánon, nekünk mindhárom összeáll:

Nem hittem volna, hogy majd ilyen messze elmész.
Maradt egy bádogdobozban egy régi zsebkés,
meg az órád, ami már nem jár, meg az a só-
nehéz, hűséges harapófogó,
meg a Cserépfalvi-féle Csendes Don. Ez elég. 
Schubert Esz-dúr triója (D. 929) kurva szép! 
Az andante con moto. Lateiner zongorázik, 
Piatigorsky a csellós, Heifetz hegedül: 
mint egy 1965-ben készített kád víz, 
ami nem folyik el és ki se hűl.

Pivo, pivissimo. Én igazán csak ennyit, most csak ennyit tudok. Szmók, még talán annyit. Meg még talán még annyit, hogy ide is írom. Ja, meg még tudok háromig számolni. 

A tél első nagy teljesítménye végre aktuálissá tette, hogy Kate Bush ismét megjelenjen a blogon - vártam ezt a pillanatot, mert a legújabb album megjelenésénél elszalasztottam, pedig akkor lett volna illő.

Mindig is szerettem belegondolni abba az elméletbe, amellyel maga a dal is játszik: az eszkimóknak sok-sok szavuk van a hóra, hiszen az ő valóságuknak jóval szervesebb része, mint nekünk. És még inkább tetszik a dal koncepciója (legalábbis amit nekem sugall) - ne az eszkimók szavait soroljuk fel, hanem, hogy a világban, akár a mi egyéni mikrokozmoszunkban hányféleképpen érzékelik/érzékeljük ezt a jelenséget, és ezeket összeillesztve ki tudunk rakni egy összetettebb, kerekebb világot.
Ahogy Kate Bush biztatja a képzeletbeli Joe-t (akit Stephen Fry "játszik"), hogy még mennyi szava van hátra, akár olyan nehézségűnek is tűnhet ez a feladat, hogy szavakat gyűjtsön, mintha egy végeláthatatlanul behavazott tájon kellene combig érő hóban gázolnunk - sőt talán az elején megijedünk, mi is mondanánk, hogy gyerünk már; félő, hogy unalmassá válik ugyanis a dal. Mégis, amikor vége, bennem mindig csalódás van, hallgatnám még tovább, mert olyan tökéletesen elém vetíti ezt a havas tájat, hogy már én is belejövök a hóban gázolásba és a tájban való gyönyörködésbe, és kutatnám tovább a belső és külső világokat, a szavak után.

Joe 50 szava:

1 drifting
2 twisting
3 whiteout
4 blackbird braille
5 Wenceslasaire
6 avalanche
7 swans-a-melting
8 deamondi-pavlova
9 eiderfalls
10 Santanyeroofdikov
11 stellatundra
12 hunter's dream
13 faloop'njoompoola
14 zebranivem
15 spangladasha
16 albadune
17 hironocrashka
18 hooded-wept
19 phlegm de neige
20 mountainsob
21 anklebreaker
22 erase-o-dust
23 shnamistoflopp'n
24 terrablizza
25 whirlissimo
26 vanilla swarm
27 icyskidski
28 robber's veil
29 creaky-creaky
30 psychohail
31 whippoccino
32 shimmerglisten
33 Zhivagodamarbletash
34 sorbetdeluge
35 sleetspoot'n
36 melt-o-blast
37 slipperella
38 boomerangablanca
39 groundberry down
40 meringuerpeaks
41 crème-bouffant
42 peDtaH 'ej chIS qo'
43 deep'nhidden
44 bad for trains
45 shovelcrusted
46 anechoic
47 blown from polar fur
48 vanishing world
49 mistraldespair
50 snow

És most ide szabadon a Te szavaid...

 Néha nem úgy mozog a kezem, ahogyan azt szeretném, s van, hogy meg
sem mozdul...csak ernyedten csüng mellettem, mintha nem is enyém volna.
A ceruza meg békén hagyja a papírt...

Kreativitástól kicsattanó szerdát kívánok mindenkinek!

íme a dominó elven működtetett!

itten meg az ofisöl!