Felhő szélén üldögélek,
Megmártózom a kék égben,
Csillagokat fényesítek,
Ragyogjanak a sötétben.
Szél hajtja a vitorlámat,
Fut velem a felhő hajó,
Szabad vagyok, és oly könnyű,
Ha nem álom, így volna jó.
Friss harmatból kortyolgatok,
Szárítkozom napsütésben,
Még elfáradni sem lehet,
Az édes semmittevésben.
Ma mindenen csak mosolygok,
Mintha lelkem égbe szállna,
Ilyen, mikor teljesülhet,
Szívem apró, titkos vágya.
(Farkas Éva)
...és leírhatatlan érzés néha félrevonulni, azt a bögrényi álmot inhalálva, s a kurva démonjaid elhessegetve megbékélni a mindennel...
ha csak percekre is...
ha már nils, akit valószínűleg sose szekáltak annyit a márton lúddal, mint engem, így a viszonya is sokkal magabiztosabb alapokon nyugodhat azzal a svéd mesével, mint az enyém, szóval ha már ő hétfőn szerdát emleget, akkor én meg kedden vasárnapot kiáltok, több okból is;
egyrészt milyen vicces is lenne, ha a föld kerekén akár egyetlen ember is azzal a szöveggel bújna vissza az ágyba, mentesülve keddi munkája - vizsgája - órája - kutyasétáltatása - levesfőzése alól, hogy ha ma írt az aki (aki ugye nincs is), akkor tuti vasárnap van, lehet takaró alatt despressziózni (ne mond már hogy nincs ilyen szó, destruktív depresszió, szerintem tök jó).
másrészt ennek a posztnak vasárnap kellett volna íródnia, amit a zene is bizonyít; nincs rossz, csak rosszkor, rossz helyen hallgatott zene, s ezt az ordas, és meglehetősen gyenge lábakon álló közhelyet azért használom mentegetőzésképpen, mert előfordulhat hogy egy keddi ébredésre nem ez a legmegfelelőbb felvétel, hogy visszarángasson minket az élet büdös nagy fogaskerekébe.
feltéve, ha ez az ébredés nem mondjuk este hat után kezdődik, amikor is kezünkben a kis tejeskávénkkal, amúgy nagypapásan, fürdő köpenyben lecammogunk a park túloldalán lévő trafikoshoz egy cigiért, és miközben hülyegyerekek néznek hülyének minket, mi negédesen dúdolgatunk az orrunk alá hogy
no no no no no no
i ain't got the license to kill like double 'o
i just wanna live life and survive it
ebben az esetben ugyanis elmondhatjuk magunkról hogy 'tudunk élni', legalábbis bizonyos szemszögből az ilyen könnyen annak tűnhet, tehát elvileg most már csak annyi a dolgunk, hogy ezt a tudást túl is éljük, hasonlóan eme felvétel szerzőjéhez:
róla meg némi gyorstalpaló információ, miszerint bár még csak harmincon innen van (a mázlista), és csak egy lemeze van, de már az is kurvajó (a mázlista), oly annyira, hogy jelölték mercury prize-ra (a mázlista), és ennek ellenére tök ingyen fellépett már kishazánk megboldogult gödrében (jobb sorsra érdemes), amit e sorok írója például jól kihagyott (a lúzer).
ezek után már csak némi szerény vélemény, miszerint ez a magányos, maga elé bámuló, sokat megélt nagyvárosi agglegény, aki elfilozofálgatva várja az utolsó buszt, leginkább a faithless család tekintélyes mennyiségű kábítószertől kivilágosodott prófétájára, maxi jazzra hajaz, - már mint abból az időszakból, amikor még nem hülyültek meg teljesen a hitetlenek, mert a mostani dolgaikat jobb lenne elfelejteni - mind orgánumra, mind szövegileg, és ezzel együtt ez a szám pedig egy nagy kedvencemet, a killer's lullaby-t idézi;
és így, főleg egymás után lejátszva tökéletes aláfestése lehet az esti kávézásnak, már ha van még rajtam kívül valaki olyan perverz, aki szerint minden jó, ha kávé a vége, de a legjobb sok tejjel, lefekvés előtt, míg belebámulsz az éjszakába, és apró cafatokká gondolod a jelent.
u.i.: a hozzám hasonló megrögzött késős tejeskávé fogyasztók figyelmébe ajánlom az illusztrációt, amit pólóként is felvehetünk, ha valamelyik 'reggel' megint késve indulnánk el a park túloldalán már zárni készülő trafikoshoz.
A mai dal nem mondható tipikus hétfői zenének.
A hétfők általában vagy az újrakezdés első sugaraiként tolhatnak egy habos fröccsöt az artériáinkba, vagy pedig ezen a napon a reményvesztettség tuszkolhat bele a hét első bástyájának kenyérpirítójába, hogy aztán a következő hat napban vakarásszuk le a seggünkről az égett részeket.
A mai dal inkább olyan szerdai.
Ha a semmi különöst, és a kösz jól vagyokat összevegyítjük egy sörszagú böffentéssel és ráreszelünk egy csipetnyi lábszagot akkor akár mesterségesen is előállíthatjuk a hét közepét. De miért tennénk ilyet? Isten szerdán teremtette meg az unalmat a nap és a csillagok után.
Szóval igen, a Creed egy tipikus szerdai formáció. Ha vesszük a néhány sorral feljebb alkotott elegyet és rányomunk 150 liter csillogó romlott tejszínhabot akkor jó közelítéssel Creedet kapunk. A floridai csapat egyébként a rock zenélés spektrumának szinte egészét megpróbálta körbeharapdálni, de érdekes mód, minden egyes harapási kísérlet csak a levegőt szabdalta, hiszen azokon a helyeket már valaki más járt és harapott. Nagyon csúnyán benne van a zenei karakterükben a glam rock, ami azért tényleg az egyik legalja az én szememben, bár egyébként egyértelmű poszt-grunge vonásai vannak, kiváltképp a Pearl Jam-re emlékeztet. Olyan mintha Eddie Veddert utánozná, és ha jól tudom nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Beleértve Eddie Veddert is.
Másfelől ha már stílusa nincs a dolognak, tényleg igényes kis produkciókat hallgathat a nagyérdemű ha Creedhez nyúl, zenélni jól tudnak, Scott Stamp-nek jó hangja van. De Eddie-nek jobb. Ha ez nem derült volna ki soraimból, én szeretem őket. Mint a szerdákat.
Ismét lányokat veszek elő, mert azért mindent összevetve meglehetősen kedvelem őket, kár is lenne tagadni ezt a tényt. Azt ugye már tudjuk, hogy Jack White nem az a fajta, aki mellényúlásairól lenne híres, és most - megelőzvén a jogosnak tűnő kérdést, hogy a bevezető mondat után miért rángatom elő őt - elmondom, ezeket a lányokat, tudniillik, ő maga fedezte fel, és ha már... akkor gyorsan eléjük is rakott egy szerződést a Third Man Recordshoz, ami ugye az ő címkéje volna. Így néznek ki a lányok:
(Nekem egyébként szintén egy lány mutatta őket, éppen az, aki más lányokat is mutatott már, és aki - ahogy akkor is említettem - most már hamarosan talán magát is megmutatja a színpadon, és akkor majd mi is megmutogathatjuk őt, azonban addig meg kell elégednünk az efféle homályos, ködbe fúló utalásokkal.)
Szeretem, ha egy zene rövid, mert észre sem veszem, hogy már ötödször indítom el egymás után (nem hasonló megfontolásból azt is szeretem, ha egy zene hosszú); így volt és van ez ezzel a számmal is, amiben némi 80-as éveket is fel merek fedezni, a kütyük ilyetén használata és a vokál ilyensége miatt.
nincs megírva és nem is tudhatom
rólam majd melyik fénysugár beszél
ha sötétségemet körém kapcsolom
s a falakon át megindul a szél
Jocelyn Pookról eddig csak annyit tudtam hogy a kedvenc rendezőm minden filmjéhez ő írt zenét, aztán utánakerestem és kiderült, hogy olyan filmekhez is, amiket nem szívesen néznék meg újra, vagy amiket még nem láttam, de nagyon érdekelnek, meg olyanokhoz is amikről még soha nem is hallottam. Valljuk be, van tehetsége a filmzeneíráshoz, bár azt hiszem épp a Szoba Rómában nézése közben ébredtem rá, hogy sajnos nagyon is kiszámítható amit csinál, legalábbis a Julio Medem filmek esetében. De sikerült ismét meglepetést okoznia, mivel kiderült, hogy van (vagy csak volt?) neki egy zenekara, amivel más irányokba is elment. (sajnos olyan irányokba, amik jól elkerülik a világhálót)
A Caótica Ana (egyébként Anna bekattanva a magyar címe, de ez valahogy olyan hülyén hangzik hogy soha nem használom) talán önmagában is zseniális lenne, ám pont azok közé a filmek közé tartozik, melyek annyira elválaszthatatlanok a zenétől hogy amint megnézed a moziban hazafelé már rohansz, hogy megszerezhesd a zenéjét és végigfolyasd magadon azt a libabőrözős-transzcendentális-meghitt hangulatot ami a film közben elindult. A Song of the White Dove, a lemez első száma azon kívül hogy gyönyörű szép egyből eszembe is juttatja a filmben szereplő hipnotizőr srácot, aki Anának segít visszamenni előző életeibe, hogy kinyithassa saját kis ajtóit. Valahogy így hipnotizál ez a zene is: a visszaszámlálás megindult, három kettő egy, jöhet az utazás.
(a saját ajtóid itt nyitogathatod ki)
Nem múlt ám még el a Claypool kattanásom, és most ezt a nagyon beteg számot szeretném veletek megosztani nagy szeretettel.
Az utóbbi években rendesen elhanyagoltam a deep- és tech house műfajt, s azt hiszem eme szokásomtól máig sem váltam volna meg, ha egy hozzáértő személy nem hívja fel a figyelmem egy pont ilyen zeneszámokkal foglalkozó labelre. A Lucidflow kiadványai között böngészve arra jutottam, hogy ma akár mindegyiket posztolhatnám, de olyat sajnos nem szabad, így végül ez az egy maradt.
Az egész ezzel a válogatáslemezzel kezdődött. Hogy hogyan jutott el hozzám, arra már nem emlékszem, de ma már áldom a sorsot, hogy ez a szerencsés találkozás létrejöhetett. Ha valamilyen zenekar a 60-as évek garázsrockját és pszichedéliáját tekinti elsődleges inspirációjának, annak nálam általában nyert ügye van, de az ezen a válogatáson fellelhető előadók többsége épp annyit csavar még ezen az egyértelmű hatáson, hogy az véletlenül se váljon unalmassá, és a mindig lesben álló szaksajtó se kiáltson plágiumot. (Azóta az is kiderült, hogy a szaksajtó végül tényleg nem plágiumot kiáltott, hanem inkább adott még egy lökést az egész színtérnek, pl.:http://pitchfork.com/features/articles/7951-positive-destruction-san-franciscos-new-garage-rock/)
Azt tervezem, hogy kéthetente ebből a szcénából mutatok majd be mindig egy-egy zenekart, kezdve a sort ezúttal a gyaníthatóan leghangosabb és legenergikusabb bandával, a Thee Oh Sees-zel, John Dwyer zenekarával. Fontos ez az utolsó kitétel, mert kezdetben a Thee Oh Sees nem volt más, mint az izgága Dwyer borultabb dolgait bemutató szóló-projekt, féltucatnyi egyéb más produkció mellett. Aztán mostanra úgy tűnik ez lesz mind közül a legsikeresebb vállalkozás, köszönhetően annak, hogy a Thee Oh Sees-ből valódi zenekar lett időközben, ezáltal pedig a hangzás még markánsabb, még fülsüketítőbb. Mindezeket figyelembe véve engem már csak egy fontos kérdés érdekel: vajon büdös-e a női zenekartag hónalja?
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a huszadik század egyik legkülönlegesebb művésze Louis Thomas Hardin. Mindent megtett azért, hogy a hagyományos zenei formákat semmibe véve újat alkosson - ahogy ő mondta: "I'm not gonna die in 4/4 time".
A töménytelen stílusban (a legtöbbre nehéz bármit is ráaggatni, de a minimalista, avantgárd, modern klasszikus és kísérleti jelzők kerülnek elő általában) töménytelen hangszeren játszó (felteszem a sajátjain kívül mindennel elbánt, amin billentyűk voltak vagy ütni kellett) művészt még sokszor azok is rendkívüli elismerésben részesítették, akik zenéjét nem tudták befogadni; ebben közrejátszott az, hogy az előbb felsoroltakat mind vakon tette. Arról nem is beszélve, hogy bő húsz éven keresztül puszta elhatározásból New York utcáin élt vikingnek öltözve (egyébként így maradt rá a The Viking of 6th Avenue név is), mivel leginkább a hétköznapi zajok, legfőképp az utca inspirálta.
Óriási hatást gyakorolt sokak mellett Philip Glass-re és Steve Reich-re, de minél több lemezét hallgatom meg, annál inkább érezhetővé válik, hogy ennél jóval szélesebb kör őrzi zenéjének nyomait. Elég megnézni az általa feltalált hangszerek hangzásvilágát: az ő nevéhez fűződik többek között az oo, az oo-ya-tsu, vagy épp a trimba elkészítése - nem lepődnék meg, ha mondjuk Flying Lotus is őrizne otthon egyet valamelyikből (vagy legalábbis szeretne).
Érdemes megemlíteni még költészetét, ami már tényleg csak a ráadás egy olyan életműnél, amelyhez hasonlót sajnos túl ritkán lehet találni.
Utolsó kommentek