minden napra egy zene

Az elmúlt bejegyzéseimben friss, idén megjelent albumokról írtam. Gondoltam itt az ideje egy kicsit visszamenni pár évet, úgy hogy az ideszúrt zenében nem is észlehető az idő múlása. Pedig az elmúlás alatt álló dubstep műfaj egyik remek mellékvágányát boncolgatnám: az Author duót.
Mikor a dubstep fejlődési szakaszában szétszakadt a mély és a csűrdöngölős irányba akkor a mély oldalon igazi gyöngyszemek születtek…a másik irány szóra sem érdemes.
Beindult a precíz, minimalista és súlyos témákat favorizáló csoport (pl: Biome, J:Kenzo) és persze megjelent a más műfajokkal, például a jazz és az ambient témákkal fúziónáló előadók is.
Az utóbb említett ágazatban két remek angol dubstep katona Dom Howard aka Ruckspin aki nem mellesleg a Submotion Orchestra tagja is, valamint Ryan Gath aka Jack Sparrow megalapította az Author formációt. Azért itt megjegyezném, hogy a Submotion Orchestra is megérdemelne egy cikket, mert ez a hét tagú projekt hangszeresen, énekkel, élőben nyomja a koncerteket ebben az elektronikus műfajban.
Ruckspin és Jack Sparrow külön-külön is csinált már remek tételeket ebben a fúziós irányban. De együtt hozzák a mélységet és a légies hangzások keverékét, néhol ének esetleg mc hangja vagy súlyos szubok, orgonával lágyítva hallható.
Author címmel 2011-ben dobták ki első albumukat Dj Pinch kiadóján a Techtonic-on. Nyolc darab remek szám, amikben más-más témák szólalnak meg. Vannak énekes és kísérletező tételek is. De a legjobb az utolsó szám a Drain!
Majd tavaly egy másik kiadón a Black Box-on kijött a Forward Forever LP is. Amin szintén van kísérletezés és kalandozás a stíluson belül és túl…meg persze az első gyönyörűséges szám az After Time is. Valamint ezen a lemezen van két rappel tarkított darab és újvonalas hip hop is hallható. (klikk a kiemelt szövegekre: zenék és infó található alattuk)
Szóval a sokak által leírt dubstep műfajban is születnek, születtek remek muzsikák csak kutatni kell!!!

"Ha pokolra jutsz, legmélyére térj:

az már a menny. Mert minden körbe ér." (WS)

Sokáig kerestem, de csak meglett a nyár albuma, így június végére. A Total Control eddig inkább a gitárban hitt, a utolsó, frissen megjelent albumukra (Typical System) azonban előszedtek néhány szintit is, úgyhogy a vadóc zajongások tűpontos, motorikus, a végtelenbe és tovább tartó new wave futamokká alakultak. Mint amikor az üvegpohárban végignézzük, ahogy a zavaros, szinte tejszerű csapvíz szép lassan elkezd tisztulni.

Kár, hogy kicsit bántják a hippiket ebben a számban, pedig amúgy tök jó lenne. Persze igaz, ami igaz, 1981-re (mikor ez a nóta megjelent) már valószínűleg nekem is elegem lett volna ebből a jelenségből. Sőt, valószínűleg akkorra már azokból is elegem lett volna, akiknek elege lett belőlük. Ez olyasféle, mint mikor valaki egy hosszas, igen modoros Facebook-posztban fejti ki, hogy mennyire zavarják azok, akik butaságokat posztolnak Facebookra, mondván, nem tudják rendesen használni az oldalt. És te tudod?, tenném fel a logikus kérdést, de mire begépelném, már rég hájdoltam az illetőt (mert ugye így kell használni az oldalt).

Mostanában lenyűgöznek a generációs szakadékok (biztos az öregedés miatt, hiszen most már mindkét irányban látom őket). Bő két hónapja tanulmányoztam ezt a cikket, illetve a hozzá tartozó videót, melyek után első felindulásomban teljesen jogosnak éreztem, hogy "tejóságosisten" meg facepalm meg ilyenek, hogy hát ezek a mai fiatalok, pedig csak 15 év van köztünk, és mégis, és hogy mi lesz így a világgal. Aztán azért aludtam rá egyet, s rájöttem, hogy egyrészt tök menőn mutatják a középső ujjukat (a mi időnkben, Kőbányán még nem tartottuk el a hüvelyket hozzá), másrészt pedig... mi rosszat tesznek ezek a gyerekek? Vagy másképp: nem pont ugyanezt tettem volna, ha nem csak egy Game Boyom meg kvarcjátékaim lettek volna otthon ennyi idősen, hanem számítógép, urambocsá' internet? Dehogyisnem.

Aztán láttam egy fórumon, hogy az én generációmba tartozók elismerően csettintettek s értettek egyet eme - gyalázatosan idegesítő hangon narrált - videó láttán, hogy "na, ez igen", mi tényleg mekkora hősök voltunk, bezzeg ezek a mai puhány gyerekek már nem betoncsúszdán sértik fel a kis seggüket. Lehet persze nosztalgiázni (jó és veszélyes dolog is az), de most tényleg menjek oda a múltkor emlegetett nagyapámhoz, hogy "papa, igaz, hogy te mínusz húszban is rövidnadrágban lőtted az ellenséget, és hetekig fakérget ebédeltél, na de nekem meg tele volt ám cukorral a Szobi szörpöm, és gyerekülést sem kaptam a Zsigulinkba - szóval azért én sem vagyok kispálya, mi"? Hagyjuk már. Nem lehet egymáshoz mérni ezeket a dolgokat - más világ volt, más világ is lesz, nehézségek mindig adódnak majd, ezeket mindig kontextusban kell vizsgálgatni; az öregedő emberek úgyis mindig hüledeznek majd az ezekamaifiatalok láttán, a fiatalok pedig mindig azt gondolják majd, hogy "övékavilág". Hogy klasszikust idézzek: na és?

Lecsengett már a hájp? Az volt egyáltalán?

Ja, és mellesleg tudjátok, miről van szó?

A sorozatról már éppen elégszer volt, nem pont itt, de akkor is tök jól kihagyom, viszont cserébe, aki látta és még nem hallotta, vagy nem látta és nem hallotta, (illetve egyéb konbinációi ezeknek) azoknak, szóval igazából mindenkinek mondom, hogy egy elég jó OST-t raktak össze a True Detective-hez, ahol a Wu-Tang Clan, The 13th Floor Elevators, Melvins és John Lee Hooker, meg még egy csomóan szerepelnek. Bár ez annyira talán nem meglepő azután, hogy a részek alatt Grinderman vagy Sleep is szólt.

Egyébiránt, a sorozat engem elég olcsón megvett, elég volt egy "okkult, rituális gyilkosság" és már tapsoltam is, de a zenekar (The Handsome Family) is tud majdnem ilyet, a bámulatos southern gothic terminussal. Nem, de tényleg lehet barátkozni velük, kellemes népek.

SLÁGER!

Miközben szedegetem össze a gondolataimat a frissen indult Polish Your Ears szériánk második felvonásához, az felismerés ért, hogy mekkora mázli, hogy a poszt éppen midsummers eve-re esik, úgyhogy én mindenkit csak bátorítani tudok arra, hogy kerekedjen felül önmagán, csapja ki magát valami tágas zöld térre többedmagával, grillezzen, gyújtson tüzet, táncoljon körülötte hajnalig és örüljön a mellette lévőknek nagyon. Persze miután elolvasta a posztot és merített hozzá némi inspirációt.  

A múltkori rendhagyó alkalomhoz képest ugyan most a megszokott egyzenés=szóló mederben csobog tovább a széria aktuális része, pedig higgyétek el, sokkal szórakoztatóbb úgy írni, hogy két külön individuum eltérő-elhajló benyomásai ping-pongoznak egymással. Négy csillogó szempár, négy felvont, újdonságokat kereső szemöldök, összegabaolyodó négykezes... Nem mellesleg juanitalenteja mankóként szolgáló lengyel tudása pont jól jönne egy ilyen népi indíttatású csinadrattához, de akkor ezt majd legközelebb.

Ezúttal egy olyan lengyel "csajbandát" hoztam nektek, akik számomra kívül esnek a "girl band" kategória sugallta - nevezzük nevén: rémképzeten. A hét, mindenféle máztól mentes nő mindegyike ugyanis nyugodt szívvel lehetne akár a szomszédunk, akár egy kismama valamelyik szembelévő kerületből, akár egy jó fej pultos a törzshelyünkről vagy éppen egy újra megtalált gyerekkori padtársunk is. Barátnők, külcsínmentesen, felhajtás nélkül, kreatív, mégis hagyományos mindennapjaikban. 

A hét nő formálta együttes pont azt adja, ami a folklórt mindig is éltette: a természettel való szoros összefonódást, a sokszor fáradtságos mindennapokat maga mögé sorakoztató, a mindenki által átélt érzelmeket és az élet apró-cseprő(nek tűnő) eseményeit, könnyen befogadható vagy a lengyel közösség számára már régóta is ismert, hagyományos strófákkal, amelyek önkéntelenül is a fülünkbe másznak, s akarva-akaratlanul tábort vernek ott. Elképesztően nagy erő ez önmagában is: összeállni heten énekelni úgy, hogy a fél ország rá tud kontrázni.

Amitől a Południce mégis friss lesz, az a hozzáadott, hihetetlenül magas színvonalú elektronika. Alig merek egyáltalán csak belegondolni is abba, hogy a hazai gyakorlatból merítve mi juthat egy átlag zenehallgató eszébe folk és elektronika elegyítése címén, és csak a jóhiszeműségemnek köszönhető, hogy a blog olvasóinak van mire NEM asszociálnia erről. (Remélem...)

Merthogy Południce mérföldekkel túlmutat a "feldolgozott népdalok" műfaján s bátran mer nyitni különböző elektronikus műfajok felé. Legyen az a Dolina, dolinuszka c. sötéten masszírozó dubstep vagy a Oj puojdu ja do ryeczki című pattogó drumandbass, vagy a Oj, wyjdu ja na reczeńku című melankólikusabb breakbeat trekk, mindegyik megállja a helyét a saját műfajában is. Nem a dallamok újraélesztéséről van itt szó új köntösben, sem újabb bőrlehúzásról, hanem egy olyan párbeszédről, ahol sem a dal, sem az elektronika nem versenyzik egymással, mégis: együtt tudnak igazán élni és működni. Ez az egymásrautaltság és párbeszéd az, ami t borzasztó nehéz feladat produkálni már eleve létező dallamok, szövegek esetében. 

Hogy megmutassam, mégis kb. miről is szólnak a dalaik, az egyik legkiválóbb, Anyám, édesanyám c. dalt hoztam el nektek. (Ez úton is köszönet juanitalentejának érte!)

2012-es Electronice c. albumukat pedig itt tudjátok teljes egészében meghallgatni: 

Arról pedig, hogy az albumon szereplő Pokuć moja, pokuć alapjai pedig mennyire hasonlítanak a szárnyait bontogató, brutálisan döngető lengyel ipari techno előadóhoz, Zamilskához, inkább most ne is essék szó. Legyen ez egy előremutató mézesmadzag. :)

                                   Valami ilyesmit várok ettől a nyártól.

 egy imbecillis (nem)nyúl, egy jaj de jól idióta műsor és Frank.

 FB