minden napra egy zene

Minek az a sok levegő?

És szín?

Legutóbbi bejegyzésemben egy lehetséges házi koncert lehetőségét vizualizáltam képzeletemben. Ezzel feltehetőleg nem voltam egyedül, mert látszólag gombaszám szaporodik a letisztult környezetben csak a zenére koncentráló kisvállakozások/rövidfilmek száma. Erről bővebben egyik szerzőtársunktól itt  olvashatunk.

A feldobott labdát illik lecsapni, így én most személyes indíttatásból 3 figyelemre méltó kezdeményezésről és zenészről szeretnék pár szót ejteni.

Kezdjük a sort a Winfield House Sessions-szel. Mielőtt bárki is túlságosan megilletődne a név hallatán, tisztáznom kell, hogy nem másról, mint a londoni amerikai nagykövetségről beszélek. Ha ezt a tényt szem előtt tartva nézzük meg a klipet, máris választ kapunk kinemmondott kérdésünkre. Mire fel ez a sok átszellemült arc a közönség soraiban? És természetesen a fancyoutfitek sora sem hagyható szó nélkül. Láthatóan maga az előadó, a csodálatos hanggal megáldott Damien Jurado is zavarban van, amit jól időzített bon-mots-ok elsütésével igyekszik palástolni. Szerencsés ember, hisz a viccelődés és a zenélés is jól megy neki, mi mást kívánhat még?

Maradjunk a brit korona által átszellemült területeknél, de ideje lazítani a fojtogató nyakkendő szorításán. A vancouveri illetőségű Green Couch Session nem kínál többet a nevénél. Jól működő receptnek tűnik a kombináció: végy egy használt zöld kanapét, keress tehetséges zenészeket, cipeld el a kanapéd furábbnál furább helyszínekre és hagyd a zenészeket azt csinálni, amihez a legjobban értenek. Az alábbi klipben ti is megízlelhetitek, hogy nektek bejön-e ez a pikáns fűszerezésű képi-hangvilág.

Maradjunk politikailag  korrektek - ha ez a mai világban egyáltalán még lehetséges- és rövid kirándulásunk utolsó állomásán kopogjunk be Európa fővárosába a Bruxelles Ma Belle session segítségével. Miközben gasztronómiai szenvedélyünket a 12. gofrival, és az azt követő 13. eredeti csapolt  La Chouffe-fel leöblítve már mozdulni sem tudunk, itt az ideje hogy a hangulatos bárban füleinket élesítve pihegjük ki az elmúlt napok fáradalmait. Ehhez a nagybajuszú csapos sem tudna autentikusabb zenét ajánlani, mint amit a  Mutual Benefits és az ő Take Away show-juk nyújt ezen a deliriumgőzös furcsa reggeli éjszakán.

Max Richterről  már volt szó itt a blogon, nekem személy szerint az egyik kedvenc posztom volt apróbetűsrésztől, na nem csak a zene, hanem inkább a személyessége miatt. Azt hiszem, ő még nem is látta ezt a videót, amit igaz, hogy nem a Song-nak csináltak, de igencsak megidézi azt a fajta pusztulás-hangulatot, amiről ő is írt. Íme:

Az alábbi szerzemény a 2003-as Memoryhouse-on hallható. Be kell vallanom, hogy nem ez a kedvenc Max Richter lemezem, inkább a 24 postcards in full colour. Mégis erről vagyok kénytelen írni, ha már költészet napja, és Marina.

Mert ki is ez a Maria the poet?

Marina Cvetajeva (1892-1941), az egyik legfontosabb orosz költőnő, akinek nem csak a versei, hanem maga az élete is eléggé érdekes, nem csak kalandos, hanem inkább tragikus (talán éppen ezért nevezem én az orosz Hervay Gizellának, bár ő talán jóval ismertebb, mint a mi - hasonlóan tragikus sorsú - Hervaynk). Az még semmi, hogy 16 évesen anyja halála után egyedül Párizsba megy, és  miután megismerkedik a szimbolista költészettel 18 évesen saját költségén publikálja első verseskötetét. Mire az apja is meghal, ő már a második gyermekét is megszülte, és túl volt egy leszbikus kalandon. A '17-es forradalom után a férje lelép, ez olyan mértékű éhezést és nélkülözést hoz a családra, hogy kisebbik lányát kénytelen árvaházba adni, aki egy évvel ezután meg is hal. Ezek után emigrációba menekül, itt több sikeres kötetet  is kiad, és olyanokkal kezd levelezni, mint a Doktor Zsivágót éppen akkor író Borisz Paszternak és Rilke. Ki tudja miért, évekkel később mégis visszatér Oroszországba, amiből időközben Szovjetunió lett. Otthon nem szívesen fogadják, utolsó kötete sem lett sikeres. Lányát letartóztatják, férjét letartóztatják és kivégzik. Az irodalmi életből kirekesztik, egyetlen gyermekével menekülni kényszerül. 48 éves korában öngyilkosságot követ el - ekkor az Irodalmi Alap étkezdéjében dolgozik mosogatónőként. 

A bejegyzés címét adó dalban 02:26-tól hallhatjuk Marina versét. Az említett szerzemény 1913 december 8-ai keltezésű, cím nélküli, az első sora után az "Уж сколько их упало в эту бездну" címet kapta. A cirill betűket nem hieroglifának néző olvasók számára a teljes szöveg itt érhető el, a többieknek pedig van egy rossz hírem: másfél órányi könyvtározás után sajnos rá kellett jönnöm, hogy az említett vers nincs lefordítva magyarra, én pedig személy szerint nem kontárkodnék bele, nem csúnyítanám el az egyébként gyönyörű Rab Zsuzsa fordításokat. Kompromisszumként azt ajánlom, hogy amellett, hogy az egyébként gyönyörű zene alatt egzotikusan duruzsoló költőt hallgassák, olvassanak el egy másik Cvetajeva verset is (vagy sok másikat):

Neved - madárfiók tenyeremben.

Neved - mint jégcsap, üdíti nyelvem.

Szájmozdulat, egy-rezzenetű.

Neved - négy betű...

Szép labda, égbe szökellő.

Ezüstszivü csengő.

úgy terveztem, hogy pont a költészet napján megpróbáltam kihagyni a szavakat, de már most vesztésre állok.

mert nem feltétlen ez a kedvenc vers feldolgozásom, amit majd mindjárt, csak előtte bevonulnak a győztes szavak; és nagyon sokat vacilláltam hogy amit igen, azt miért nem, végül mégiscsak ez lett. ha nem ez lett volna, nem írnék most semmit, de nem így történt, ezért mintegy magyarázatképpen, nem, nem is ez a kedvenc kemény versem (hanem mondjuk erről az első meg az utolsó ugye, mint majd mindenkinek), viszont amióta hallottam így ezt a verset, azóta nem működik simán a papíron, márpedig ha van értelme a versfeldolgozásoknak, akkor talán ez.

a másik, hogy gyerekkoromban nem nagyon ismertem még a szomorúságot. illetve persze mindenről azt hittem, nem a víziló volt a kindertojásban, kilyukadt az első kerék, nem hagytak papucsban ünnepségre menni, és a teknősöm, a tódor is elvándorolt amikor kivittem sétálni a parkba (bár semmi köze a költészethez, de nem árt ha tudjátok, hogy az, aki azt mondja hogy egy teknős lassú, azaz teknős lassúságú, nos az nem nem tudja mit beszél. bementem pisilni, mert jólnevelt gyerek voltam, mire visszajöttem, már bottal üthettem a nyomát, egy idő után szó szerint), szóval a tragédiák meglátogattak már kicsinek is, de azért ez nem ugyanaz. viszont egyszer hallottam a nagymamámat énekelni. ezt:

azért döbbentem meg rajta nagyon, mert akkoriban magától értetődő dolognak tűnt hogy az én katonáimról énekel. mert hogy voltak persze azok is, meg ellenük indiánok, amennyire emlékszem. nálam mindig az indiánok győztek, a katonák meg jól megszívták, ráadásul nem is akárhogyan, mert a megszívások gyerekes kegyetlenségei között olyan válogatott gyöngyszemek voltak mint a tűzhely (igen begyújtva, az volt valami varázsló barlangja, de aztán büdös lett és nagyon leszidtak miatta), a mosógép (szerelőt kellett hívni miatta), a wc (ez szerintem sose derült ki), a szomszédasszony virágágyása (ezeket egy ideig visszadobálta, aztán gondolom ki a kukába) és így tovább. ezért amikor meghallottam ezt a dalt, azt hittem hogy a nagymamám ilyen gyönyörűen szid le, hogy miért hagytam el őket, ezért lelkiismeret furdalásom lett, és elsírtam magam. azt hitték hogy meghatódtam a dalon, és mindenki el volt ájulva hogy milyen érzékeny ez a gyerek, pedig. mindenesetre valahogy így alakult az első kapcsolatom ezzel a dallal, amely, ma már tudom, eredetileg valójában ez:

ma már azt is tudom, amit tavaly még csak sejteni lehetett, hogy a jó öreg péter nem él már, januárban elment ő is, szerintem még mindig méltatlanul alulértékelve, alig tudja az átlagember hogy kiről van szó, pedig olyan zsenialitásokat köszönhet neki a társadalom, mint mondjuk ez a kitűnő angol lecke. ez basszus maga a punk, hiába a bendzsó. ez a hová lettek a katonák pedig sajnos még mindig olyan aktuális (itt épp nyolcan éves az öreg!), ahogy a nagymamám korában volt, és nekem néha úgy tűnik, hogy ez már menthetetlenül így is marad, ha lesznek unokáim, ha nem. a nagymamám viszont még valószínűleg így ismerhette:

was ist geschehen?, kérdezném a nagymamámtól most már én is, de ez már nem költői kérdés, és németül egyébként is csak annyit tudok hogy achtung. magyarul egy kicsit több szó jön elő, amint azt a mellékelt poszt is mutatja, el is kéne fogyjanak lassan, az alábbiakban meghallgathatjátok, ahogy az eddig emlegetett dallamra énekli rá a kontroll csoportos bardos deák ági kemény istván versét, még azt érdemes tudni, hogy ezt a bardo lemezt már csak innen, de innen még mindig ingyen letölthetitek.

(u.i.: ennek a dalnak szerintem ez a párja. és ez pedig egy vers, ami momentán az egyik kedvencem)

A hétvége már a spájzban van, az alábbi play gomb lenyomásával pedig máris sokat tehetsz azért, hogy a hátralévő munka, és úgy általában a nap kellemesebben teljen. Taylor édesapja az a Bobby McFerrin, akinek például a  „Don’t Worry, Be Happy” –t is köszönhetjük. (Ez volt az első, csak emberi hangból álló dal, amely több héten át a Billboard chart élén állt.) Az alma pedig jelen esetben egyenesen a legendás LA-i Brainfeeder műhelyig  gurult, ahol június elején jelenik meg  Taylor McFerrin "Early Riser" –című albuma, ennek előőrse a The Antidote. Az acapella műfaj szeretete valószínűleg családi vonás, mert Taylor folytatva a hagyományt a beatboxolást és a producerkedést is magas szinten műveli. Az Antidote-ban mégsem ő, hanem az ausztrál Nai Palm adja a vokált, amely elválaszthatatlanul áramlik együtt a zenei alappal. Ellenszer a rossz napokra, ellenjavallat nélkül!

Fotó:Essence.com

Mekkora faszaság már ez!

Jókora.

(és még a konstans splitscreen sem zavar)

Srácok, ha élőben is lehet hallani ezeket a kiborgokat is csípőből bólogatásra ösztökélő produktumokat, kérlek szóljatok!

Emelem szkafanderem!

(fotó: fb)

Történetünk egy tavaszi, ingujjban még kicsit csípős, de amúgy még kellemes délutánnak ígérkező napon indul, valahol Szentendre turisztikailag kevésbé hypeolt lankás utcáinak egyikén. A fő attrakciót számunkra - természetesen a környék bájainak felfedezése mellett - a jelenlévők zenei irányultságának óvatos kémlelgetése nyújtja, s igen, ennek súlya van: nem mindegy, hogy az ember kinek adja oda a lelkét, úgy zeneileg, ugyanakkor nagyon mindegy, hogy a témában való elmerülés közben melyik macskakőre lépünk, vagy éppen melyik mellé. A két, saját buborékukat sétáltató alak egyszercsak egy környezetétől idegen, de nagyon is témába vágó hangra lesz figyelmes. Aztán rögtön egy másik, recsegőbbre, majd egy elnyújtott, ám darabjaira szabdalt tónusra. A két, hangok által vezérelt humanoid számára lehetetlen ellenállni a kísértésnek, hogy amúgy az elektronika bugyrait boncolgatva ne ismerjenek fel benne valamilyen ritmust, pontosabban ne társítsanak hozzá valamilyen szándékolt absztrakt művészeti megnyilvánulást, hiszen ha már az ember fialánya egy vizuális művésztelepen cirkál, miért is esne olyan távol a hangokkal is bűvészkedni egy kicsit? Pedig biz isten, ez esetben tényleg nem volt szó ilyesfajta szándékolságról! A szokatlan hangok ugyanis egy éppen utolsó perceit rúgó épületszirénából származtak, rekedten, megtörten, megfáradtan, a ritmikus szirénázást csupán villanásnyi hangfoszlányokkal által képviselve egy dicsőbb, funkcionálisabb múltat idézve. Ezek ketten pedig hipnotizálva álltak az elnyűtt masinéria előtt és csodálattal vegyes lelkesedéssel hallgatták a nem mindennapi performanszt.

Valahol ez lehet a kiindulópontja azoknak a kísérleti kedvű művészeknek is, akikkel úgy tűnik, Budapest néhány évenként megörvendezteti a technikai újdonságok iránt érdeklődő lakóit, hogy valamelyest felzárkózzanak a különböző díjakkal feldíszített hangkeltő kütyüket felvonultató nemzetközi fesztiválokhoz.

A legaktuálisabb a jelenleg a svájci testvérpár, André és Michel Décosterd által életre hívott Cod.act - Cycloïd-ε nevű hanginstalláció a Műcsarnokban. A nagyjából félórás performansz - ahogy a leírásból megtudhatjuk - "a mérnöki találékonyság és zeneművészeti ihletettség" szerelemgyereke. Az öt darab, nagyjából egy méteres masszív fémcső egyik végébe szerelt hangszórók felülről lefelé egyre mélyülnek, s a különleges hanghatást a térben való, előre programozott vízszintes mozgás által érik el. Azt is a kis  leíró füzetkéből tudjuk meg, hogy avégüknél összekapcsolt, gigantikus, 5 méteresre is megnőni képes fémkukac keltette hanghullámokban egyaránt ott rejtőzik az égi szférák zenéje, a futurisztikus emberi intelligenciát feltételező, ám mégsem antropomorf robot és a pitagoreus világmodell. Bevallom, bölcsészként számomra baromi nehéz azonosulni ezzel az utolsó kitétellel, de nálam reál gondolkodásúbb emberek bizonyára élvezettel lamentálnak el a gépet működtető algoritmusokon. Viszont tényleg lenyűgöző, ahogy az ember odakuporodik egy kupac fémcső elé, ami hol a dervisek kerengő táncához hasonló forgásba kezd nyújtott "karokkal", a falaktól olykor csupán 10 centire, miközben a hangszórókból szóló hol klarinétosabb, hol zongorásabb, hol hegedűsebb hangminták úgy ölelnek körbe mint egy csinos multiplex 3D sci-fije.

Ha már kinetikus hanginstalláció, ide kívánkozik az angliai Ray Lee pár évvel korábban a Trafóban bemutatott Siren c. alkotása is. A sziréna-szimfónia 30 "fémszobron" elhelyezett, különböző hangmagasságú sziréna oszcilláló mozgása által elevenedik meg, amely a résztvevők térben való tetszőleges mozgása révén válik egyedivé. A minimalista elektronikus kórusmű - ahol a sötétben csak a forgó karokon elhelyezett piros lámpa körökké összemosódó fénye navigálja a hallgatót az éteri lüktetésben - bemutatásának eredeti helyszíne egy hidegháborús katonai hangár volt. Miközben ezt írom, beleborzongok a gondolatba, hogy mi mennyi mindennel tudta megdobni az a helyszín az előadást a visszhangtól a hatalmas téren át a életben maradást fenyegető, vagy éppen óvó, de mindeképp vészjósló szirénázásig.

Aztán ott a kérdés, hogy jó-jó, izgalmas kísérletek ezek, formabontóak is, de mondjuk akkor is ilyen lenyűgözőek lennének-e, ha nem látnánk, ahogy éppen létrehozzák tárgyukat, a harmonikus hangzatot. Ugyanis mindkét performansznak fontos eleme a vizuális benyomás, hiszen zajokkal reggeltől estig önkéntelenül is körbe vagyunk vége, olykor-olykor még némi harmóniát is fel lehet fedezni benne, de mégis a látványosságban testetöltő tudományos kísérlet az, amiből az egész művészi intenció merítkezik.

Barrio Lindo abszolút frissességet hozott egyenesen Argentínából, a szó szoros értelmében. Egyrészt a holdkör társaság épp most dobta ki pár napja a különféle dél-amerikai népzenék által ihletett, az Andok erdeiben található érintetlen szent forrásokról elnevezett Menoko című nagylemezét, másrészt pedig a hangzása is teljesen friss és ropogós. Az elektronika éppen hogy finoman átszövi, de alapvetően a világ minden népétől begyűjtött és a saját kézzel készített autentikus hangszerek teszik igazán egyedivé és újszerűvé. A dél-amerikai pánsípot végre nem az unásig ismert utcán hallott inkák előadásmódjában, hanem eredeti és izgalmas kontextusban lehet hallani. Mellette kong még a mostanában egyre ismertebbé váló hangdrum (ami egyébként Manu Delago révén hamarosan megszólal a hajón is), de más számaiban fel lehet fedezni még különféle afrikai hárfákat, indiai szitárokat, vagy didgeridoot. Az elmélázó búgások és súgások mellett a cumbia és egyéb dél-amerikai táncok ritmusától ráadásul még a mozgékonyabb kedvűek sem maradnak a kanapéban.

Mivel a blogon nem politizálunk és már jóval korábban ikszeltünk is, most nem mondom, hogy itt az idő.

Pláne, a Tiloson ellőtték ezt is és különben is viráglelkűek vagyunk, nem, tehát mindenki cselekedjen saját belátása szerint, meg amúgy is.

Szóval, ha már úgy sincs IGAZSÁG, meg ILYENEK, akkor a nagy(betűs) szavak helyett, itt a naphoz kapcsolódó bölcsesség.

A szentpétervári pszicheledikus- és stoner rock kombóban utazó különítmény nevével először kb. két éve, a Szóda piszoárja feletti csempék egyikén találkoztam -egy igen szépen megrajzolt, izgalmas színvilágban úszó- matricának köszönhetően (amit most ide akartam szúrni, de nem lelem a világhálón). Amin mellesleg az állt, hogy pár hónapja voltak itt valahol. 2012-ben valamikor. Na azóta is nagyon szívesen teszek fel tőlük ezt-azt.

fb

bc

például az x us christmas-szös split-ről ezt, vagy odalent a Ceasar Enters The Palace Of Doom-ról azt.