minden napra egy zene

Ha az ember ateista, vegán, ráadásul még az alkohol sem hozza lázba, akkor a húsvétot aligha tartja a legértelmesebb oknak a családi összejövetelre. Na nem mintha különösebben számítana, hogy milyen okból gyűlik össze a família (kicsit olyan ez egyébként is, mint az ivászat, amire az öreg Bukowski szavai jutnak eszembe: ha valami jó történik, akkor azért iszol, ha valami rossz, akkor azért, ha pedig nem történik semmi, akkor azért, hogy történjen), de őszintén szólva most a legkevésbé sincs kedvem ehhez a felhajtáshoz. Egy ideje amúgy is elég kevés ember társaságára vágyom (ez észrevételeim szerint kölcsönös, amiben valószínűleg némileg közrejátszanak az első mondatban említettek), a természetbe viszont annál inkább, amire csak rátett egy lapáttal, hogy néhány nappal ezelőtt az unokaöcsémnek köszönhetően tudomásomra jutott, hogy létezik egy Szilasvárad nevű község az országban, ahol többek között az a hely található, amelynek a falméretű képe mellett aludtam egészen addig, amíg fel nem költöztem a fővárosba, és amiről valamiért soha nem is jutott eszembe, hogy esetleg meg kéne kérdezni apámat, nem tudja-e hol a fenében van.
Szóval amellett, hogy nyilván jó lesz sztorizgatni, enni és iszogatni mindenkinek a mindenkijével, leginkább azzal nyugtatom magam (azon kívül, hogy ennél nagyobb őrültségek is alapjául szolgálnak ünnepeknek), hogy úgyis rossz idő van, és már csak napok kérdése, hogy egy karácsonyi ajándékként várakozó Vonnegut, a nemrégiben megjelent Bukowski, vagy stílusosan a Walden társaságában töltsük-e el a délutánt egy fa tövében. A zene részemről sosem kérdés, ugyanis az alábbi dal nemcsak az egyik legkedvesebb a számomra (ezt azért félve írom le, mert ha valaki összeszámolja az ilyen megjegyzéseimet itt a blogon, félő hogy túl sokat talál), pont olyan erős hatással van a természet iránti rajongásomra, mint az Ante up a kosarazásra. 

Április 20. 2011. Az éjszaka, mielőtt Berlinbe utaznék... hatalmas vihar volt itt Madridban... Igazán gyönyörű volt, szóval beállítottam a mikrofonokat, felvettem 45 percet, aztán felkeltem, becsuktam a zongora fedelét, megnyomtam a stop gombot, és elkezdtem bepakolni a poggyászom. Amikor visszajöttem Berlinből, újra lejátszottam a felvételt. Ennek eredménye az április 20.

A fentebb hallható 45 perc sokak számára giccs, számomra pedig valami megmagyarázhatatlan léleksimogatás. A kedvenc részem egyébként 11:28-tól 16:38-ig hallható. Benne van a vihar minden feszültsége, és valami sejtelmes várakozás, amit órákig el tudnék hallgatni. Külön poén, hogy bár az aznap rögzített anyagot csak jóval később ismertem meg, azokban a napokban én is eléggé hasonló hangulatban voltam. Tavaszi szünet volt, én pedig otthon ültem Nyíregyházán kint a napsütésben a teraszon, és éppen felhívott valaki, akiről még csak remélni se mertem akkor, hogy valaha is felhív, ezért hát annyira meglepődtem, hogy nem ismertem meg a hangját, ő pedig azt hitte, hogy már rég elfelejtettem, és ezért vagyok zavarban. Szerencsétlen egy beszélgetés volt, nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani, emlékszem, hogy ő mindenféle hülyeséget összehordott arról, hogy éppen a Vörösmarty utcában van, és úgy érzi magát, mint egy rossz gyerek, aki bizonyítványosztás után megy haza, és csupa rossz jegyet tud csak mutatni a szüleinek, aztán pedig nevetett, hogy én biztos olyan stréber vagyok, aki soha nem ismerte ezt az érzést, én pedig nevettem, hogy tényleg. Aztán eltelt egy pár nap, és bármennyire is volt szerencsétlen ez a beszélgetés, valamit mégis elszakított bennem, olyannyira, hogy pár nappal később véget vetettem egy három éves kapcsolatnak - amit valljuk be, már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem, csak nem volt elég bátorságom hozzá. Ez volt az én április 20-ám 2011-ben, az eredménye pedig valami ilyesmi lett:

Na de hagyjuk a személyeskedést, és térjünk vissza Bosques de mi mentéhez, az Elmém erdőihez, akiről nem először, és talán nem is utoljára van szó itt a blogban. A szomorú igazságot csak most tudtam meg: Ignacio Nieto Carvajal március 19-én bejelentette, hogy a Bosques de mi Mente nevű projektjét végérvényesen befejezi. Ennek legfőbb oka, mint kiderült, az volt, hogy nagyon sokan használták az engedélye nélkül, illegálisan a zenéit, és ennek hatására teljesen kiábrándult a zeneiparból (mondjuk nem tudom, hogy mit várt, amikor szinte az összes szerzeményének a kottája ingyen letölthető a weboldaláról) Pedig nagy tervei voltak erre az évre: a "12 hónap - 12 EP projekt", melynek első darabját, az es una nube, no hay duda-t (ez egy felhő, semmi kétség) még ki is adta, búcsúzásként az utolsó album, a "no sobrevivinimos otro invierno" (nem élünk túl még egy telet) megjelenése pedig a napokban várható. 

Nagyon nagy kár érte, mondjon bárki bármit, szerintem ő simán volt olyan jó, mint például Nils Frahm. A számcímeit különöset szerettem, és ha már a múltkori Lullatone bejegyzésemben csináltam top ötös listát, akkor ezt itt sem mulasztom el:

1. Los Hombres No Tienen Raíces (Az embereknek nincs eszük)

2. Solo los Niños Saben lo que Quieren (Csak a gyerekek tudják, hogy mit akarnak)

3. Cuando se Hayan Ido Todos, Tan Solo Quedará el Crujir de sus Columpios al Viento (Amikor mindenki elmegy, olyan egyedül marad majd a hinták nyikorgása a szélben)

4. Un Rayo de Luz Entró  por la Ventana y, Por un Momento, Me Encontré en Paz Conmigo Mismo (Egy napsugár bejött az ablakon, és egy pillanatra megbékéltem önmagammal)

5. Dibújame un cordero (Rajzolj nekem egy bárányt)

naná hogy én is voltam lemezboltos, mint a legtöbb hozzám hasonló, nagyranőtt gyerek, akiknek muszáj valami munkának látszó dologgal elkápráztatni a felnőtteket. persze én is vidéki kisvárosról álmodtam, gyönyörű lányokkal, ahol az én lemezboltom az egyetlen komolyan vehető széles e vidéken, ahol minden embernek alapvetően jó ízlése van, de még nem mindenki tud róla, és ahol havonta egyszer páros lábbal rúghatom ki azt, aki szar zene iránt érdeklődik. igaz hogy a pop csajok satöbbi csak egy könyv (meg film), de attól még néha egész közel járhattunk volna a megvalósításához, ehhez képest csak a szakítások sikerültek number one-ra. én például, bár az underground recordsban sertepertéltem először, és a palotait még úgy ismertem hogy zsolti, így kerültem a tiloshoz is, de ebből csak átélni lehetett, megélni nem, így az első, rendes fizetéssel járó munkahelyem már a duna pláza virgin megastore-ja volt, mega nyitvatartási idővel, mega poszterekkel, mega idiótákkal, és megaszar lemezekkel, amik között persze akadt néha jó is, amit aztán alig tudtunk eladni. és utána a jókai utcai mcd  lemezbolt, az alsó szint akkor még tele kazettákkal, igen, az az mc, az analóg, ami olyan aranyosan forog, és nem, akkor még nem hipszterség volt ez, hanem a megfizethető szegénység. én viszont az emeleten voltam, a belső teremben kör alakú akciós polc, a mélyén olyan titkokkal, mint például hogy azért lett már megint aranylemez, megjelenése után három nappal az új kozsó azaz ámokfutó produkció, mert az elvilegesen eladott ötezer példányból négyezer nálunk figyel minden sor alján egy-egy darab, akciózva, de mindenki tudja hogy még negyed áron se fog kelleni a kutyának se. kicsit más lemezbolt szocializáció ez, mint az a kép, ami mondjuk a mostani egyik kedvenc lemezboltoban, a berlini spacehallban fogadja a gyanútlan látogatót:


mindenesetre a sok lemezboltos sztori közül (olyan klasszikusok kipipálva mint egyéjszakás kaland egy lemez megszerzése miatt, vagy hogy azt az albumot keresem, amin az van hogy tütütütütüüütütü, tudod, ésatöbbi, de ezek mellé még az olyan speciális hungarikumokat is be lehetne írni a listába, mint amikor egy komolynak látszó úriember teljesen komolyan zorán remixlemezt szeretne venni - hogy hogy még nincs?! miért nincs?! -, vagy mint amikor a stratovarius delfines plakátját nézve egy néni odajön hogy ő ezt az enya albumot akarja, és amikor a felkészült eladó próbálja elmagyarázni hogy nem, ez nem enya, ez rockzenekezitcsókolom, akkor láthatóan nem hisz a felkészült eladónak, majd amikor odáig jut a huzavona, hogy végre belehallgat, akkor először is ijedtében lecsapja a fülhallgatót, utána pedig sértődötten elviharzik, hogy szórakozzanakmással, és így tovább) az egyik legmaradandóbbat ott éltem át, hacsak azt nem számítjuk hogy a virgin megastore-ban annak idején személyesen jött el a natalia orielo, azaz a vad angyal dedikálni, amikor is két említésre méltó dolog történt; az egyik hogy a raktárban öltözött át, de annyi esze nem volt, hogy rájöjjön hogy minden be van kamerázva, így még jó pár napig azon csámcsogott a fél megastore férfi részlege, hogy tényleg egészen formás mellei vannak az angyalát neki, a másik hogy kifelé menet a hátsó ajtón távozott, menedzser, biztonsági őr, ahogy illik, és valahogy egy rajongó kislány meg a mamája kiszagolták hogy oda kell állni, nyilván fáradt volt már addigra, meg a töke tele volt az egésszel, de arra aligha van elfogadható magyarázat, hogy a hozzá lépő kislányt konkrétan félrepofozta, amikor az nyújtotta volna a vad angyalos füzetét, hogy írjon bele neki valamit, és úgy ment ki a rá várakozó autóhoz, hogy vissza se nézett hogy lett-e baja a kislánynak, vagy valami, én a sajtóanyagot vittem utána, és sose bocsátom meg magamnak hogy nem vágtam hozzá az egészet addig a pár másodpercig, amíg megtehettem volna, de igazán azon döbbentem meg, hogy a vigasztalásul kapott poszternek a kislány annyira örült, mintha legalábbis nem az előző pillanatban alázta volna szarrá az imádott sztárocskája. de most vissza az mcdbe, ott is egy néni, az unokájának akarta megvenni bizonyos britney spears akkori lemezét, azt hiszem azt, amiben kivert kutyaként kékül a küszöbön, de közben valami rózsaszín izé keresztbeszúrja, alighanem az ihlet. akkor ügyes egy lemezboltos, ha valami tök más sóz a kedves kuncsaftra, mint amit a kuncsaft szeretne, de úgy, hogy közben mind a ketten jól járjanak, a kuncsaft is, mert tágul a horizontja, és a lemezbolt is, mert sikerült eladni egy kevésbé ismert, azaz nehezebben eladható lemezt. én akkoriban már vagy még, nézőpont kérdése, de udvarias, és modoros kis fasz voltam, senkinek nem hittem volna el, hogy én egyszer még ennyit fogok csúnyán beszélni, és most meg nekem nem hinné el senki, hogy akkor még ennél is többet tudtam beszélni. lyukat szövegeltem hát a szatyrába, hogy legyen esze, kezitcsókolom, ez a britni ez csak egy üres csaj, az unokáját jól átveri a tévé, tecciktudni, meg a rádió, dehát maga biztos nálam is jobban ismeri hogy miként megy ez, hát tetszikemlékezni így volt ez régen is, mindig megmondták hogy mi a jó, de attól még nem az volt a jó, hátugyehogytetcikérteni, na látja, és így tovább, míg a vége az lett a dolognak, hogy britni lemez helyett kettő darab cédét is elvitt az unokájának a néni, az egyik a craig armstrong papírtokos ‘the space between us’-ja volt, ami tény hogy nem a világ legizgalmasabb hangzó anyaga, de még mai napig felvállalom hogy helyenként egészen hallgatható (főleg a massive attackos weather storm, az akár a mai napra is aktuális lenne, fene vigye az áprilist plusz ugye massive attack rajongóknak illik fejből fújni hogy craig billentyűzött a protection egyik legjobb felvételén és neki köszönhető a sly vonósai is, azóta persze már sokan ismerik, filmzene guru lett, nem is vagyok érte úgy oda mint régen, de akkor még nem sokaknak volt fogalma arról, hogy egyáltalán létezik ilyen figura), és legfőképpen gyönyörű borítóval rendelkező lemez, szerintem a nénit is a szépen fényképezett alvó néger kislány vehette le a lábáról, vagy ez a dal, ami így már mai füllel egy kicsit túl van cukrozva, de egyfelől akkor még nem nagyon tudtam mondjuk a cinematic orchestráról, másfelől ha erre azt mondod hogy nyálas, akkor mit fogsz mondani erről?

korai még öblögetni, mert a másik rábeszélésem se kevésbé nyálas innen nézve, de akkoriban én még tökre szerelmes voltam egy anggun nevű indonéz énekesnőbe, akit az egész világnak imádnia kellett volna, ha lenne igazság a földön, de hogy nincs, azt már abból is lehet tudni, hogy még mindig alig ismerik szerencsétlent, pedig már egyre szarabb számokat írtak neki. ennek az anggunnak az első lemezén ráadásul még nem volt kikozmetikázva az indonéz hatás, így egy csipetnyi világzenét is találhatott a gyanútlan hallgató, ami akkoriban nekem különösen nagy dolognak tűnt, mert még akkor kezdtem csak kapizsgálni, hogy egyáltalán van olyan hogy világzene, és hogy az jó is lehet valamire. akárhogy is, vegyünk egy nagy levegőt, és próbáljuk meg végignézni ezt a nagyszerű videót, úgyse sikerül:

nos igen, ez egy kínosan nyálas pop izé, egyetlen egy előnye van, hogy nem lett akkora sláger, mint amekkora viszont simán lett egy csomó még ennél is kínosabban nyálas pop izé. visszatérve a történetre, aminek persze tanulsága is lesz, de addig még ki kell bírnotok valahogy, szóval a néni ezt a két lemezt vitte el, ebből a craig armstrong akciós volt, az anggun nem, de még így ketten együtt is alig kerültek többe, mintha a britnit vitte volna el. három hónap múlva, amikor én már rég elfelejtettem az egészet, karácsony után, pont abba a holtidőben, amikor mindenki vagy szabadságon van, vagy lesz, vagy volt, megjelent a néni megint, kezében lóbálva a cédéket, hogy ezek szarok, kéri vissza a pénzét. ha három nap múlva hozta volna vissza, még csak meg lehetett volna oldani, de használt cédékre akkor még nem volt rákényszerülve az mcd, így nem tudtam mit csinálni, mire iszonyú dühösen, gyakorlatilag a sarokba bekergetve elkezdett velem üvöltözni a néni, sajnos szóról szóra nem tudom visszaadni azokat, amiket mondott, de az volt a mondanivalójának a lényege, hogy a picsába ezzel a sok művészi szarral, az unokája szomorú lett tőle, most mondjam meg, SZOMORÚ, olyan zenét adtam neki, amitől az ő drága unokája SZOMORÚ lett, hogy nem szégyellem magam, ennek a sok szarnak - és ennél a résznél elkezdte ledobálni a földre a polcokra fáradságos munkával rendszerezett cédéket - semmi értelme, ha csak szomorúnak lehet tőle lenni, őt nem érdekli hogy a britni szar, ha az unokája attól lesz boldog, akkor az a jó, és az összes többi szar, és hogy ő azt hitte hogy itt felkészült szakemberek vannak, erre kiderül hogy még azt se tudják hogy mi a jó, és mi a szar, márpedig itt az ideje hogy megtudják, hogy ez a sok elvont baromság, EZ SZAR, ami viszont tetszik az unokájának, az a jó, és senki egy büdös rossz szót nem szólhat arra a britni nevű művészhölgyre, mert az legalább képes arra hogy boldoggá tegye az unokáját, mindenki más meg szégyellje magát, és vegyen példát a britnitől, és legfőképpen én szégyelljem magam, hogy ilyen csúnyán átvertem egy olyan idős, nyugdíjas hölgyet, mint ő, majd elviharzott. akkoriban még inkább viccesnek tűnt mindez, még sokáig emlegettük utána, talán egészen addig, míg rá két évre megszűnt az egész bolt úgy ahogy van, kazettástul, cédéstül, britnistül, ámokfutóstul, mindenestül. viszont én szép lassan megértettem valamit, ami mai napig is eszembe szokott jutni, amikor ezeket a behúzott nyakú ízléshuszárokat látom, akik lenézik azokat, akik olyan zenéket hallgatnak, amiről nem írt a pitchfork, akik mindig elmondják hogy a bakelit az igazi, és az nem is didzsé, aki gombokat nyomogat, akik mélyen megvetik azokat, akiknek így néz ki a kedvenc lemezboltjuk, és nem költenek el vagyonokat hülye speciális kiadásokra.

egyfelől a saját példámon is tudom, hogy mondhat bárki amit akar, annak, akinek naponta egy gigányi új zenét kellene meghallgatnia, tökre mást jelent ez az egész, mint annak, aki felveszi a cipőjét, elmegy a lemezboltba, lerágja a körmét hogy melyiket ne vegye meg, majd megveszi, nézegeti, szagolgatja, ha nem látja senki, talán meg is kóstolja, és már egy csomó személyes élménye van a hanghordozóval kapcsolatban még azelőtt, hogy felrakta volna hallgatni. és igen, ebben a képben is van egy csomó szomorú igazság, de ettől függetlenül még a ló túlsó oldala se az igazi, és én speciel hülyét kapok, hogy miközben emberek éheznek az egyik oldalon, addig a másik oldalon hipszterek képesek hatvanezer forintot is adni az ebayon egy rohadt kislemezért, ráadásul ezt a kislemez kiadója direkt bele is kalkulálja a sztoriba, ezért már eleve csak száz példányban nyomja ki, amiket persze fel is vásárolnak hamar. a gyereket is kidobják a pelenkával eset mind a két oldalon sűrűn előfordul, mert azért - jézusom, ez már a tanulság konklúziója lenne? - a lényeg mégiscsak a zene ugye, az pedig lehet kurvajó online hallgatva is, a régi jó öreg odavisszajátszós walkmanomon hallgatva is, gyönyörű, exkluzív kiadással is, meg ismeretlen előadó szám 1 címmel is - és persze ugyanez visszafele is igaz. az igazságtalanság pedig továbbra is tombol a zeneiparban, elég csak egy olyan közhelyes példát megemlítsek, ha egy valahonnan túrt görög buzuki témát megtalálok, csak alá teszek egy ritmust, és máris van egy kurvajó számom, amit eladhatok a saját nevem alatt, vagy az is elég ha hírnevet szerzek vele, és ezen keresztül megismer a fél világ (ala pretty lights, aki egyébként kurvajó, félre értés ne essék) míg az eredeti szerző vagy előadó a büdös életbe még csak az se fogja tudni hogy én a világon vagyok, míg ha mondjuk egy madonna foszlányt hangmintáznék, vagy csak olyan dalszöveget írnék, ami hasonlít rá (!), a gatyámat leperelnék az ügyvédjei - ez köcsögség. a lemezboltok napja viszont alapból tök aranyos és jó kezdeményezés, de a sok különleges kiadásnak leginkább nagyobb a füstje, mint a lángja, ami meg bár ezen a napon tényleg felhívja a figyelmet arra hogy létezik még egy olyan intézmény - másoknak inkább már vallás - mint a lemezbolt, de a maradék 364 napon túl sok vizet nem zavarnak - de inkább ne legyen igazam!

az idei különleges kiadásokat böngészve mindenesetre gyökeresen nem változott meg a hozzáállásom, van persze megint egy csomó izgi dolog, mint például ez:

de azért a legtöbbtől fogok tudni aludni. ellenben itt az idő hogy felhívjam a figyelmet egy torontói jazz trióra, akiknek már a nevük is kurvajó, és nagyjából igaz minden posztra amit eddig írtam, és írni fogok: badbadnotgood! a poszt rocktól a hiphopig kacsingatnak mindenfelé, és már a harmadik 'nagylemeznél' tartanak, de azért az esetükben a lemezforma sem a megszokott hagyományos megoldás, ahogy a terjesztés sem, az összes dolgukat elvileg le lehet tölteni, gyakorlatilag ember legyen a talpán akinek tényleg sikerül. az idei record store-ra egy bakelittel készültek, aminek az egyik oldalán a honlapjukon is felcsendülő gyönyörűséget tudhatja magának a szerencsés vásárló, a másik oldalon meg ezt, azonban én a velük való ismerkedést mégiscsak a majd mindenki által ismert limit to your love james blake féle feldolgozásának az átdolgozásával (de tényleg) ajánlanám kezdeni, ebben tökéletesen benne van az, amitől az ember felkapja a fejét ha meghallja egy számukat:

végezetül némi bónusz csemege. egyrészt itt van ugyanez a dal élve:

ebben az esetben ingyenesen és egyszerűen letölthető, sőt az egész koncertet leszedhetitek ha rámentek a szám leírására, de némi googlézést megspórolva, ha ide kattintotok, a második lemezüket is letölthetitek legálisan, amin ez a limit to your love is rajta van. attól még persze menjetek lemezboltokba, ehhez segítségképpen némi olvasnivaló, a quarttól, itt a recorder tök jó összeállítása, és a végére egy kis nosztalgia is a soundheadtól.

ez pedig egy hasznos kis teszt, amivel megállapíthatod hogy mennyire vagy sznob zenei téren -  felhívnám a figyelmet a lemezboltos részre...

Nagyon csapongó leszek ezért előre is elnézést kérek, de azt már gyurmapok kolléga is kellően érzékeltette, mennyire nehéz elmagyarázni, hogy miért is jó lemezt venni, hallgatni. Hagyjuk a sznobkodást, lehet hogy jobban szól, de egy könybven olvastam az egyik legjobb indokot a régi hanghordozó mellett mely szerint, a vinyl lemezt a CD-vel összehasonlítani olyan, mintha egy plakátot mérnél össze egy bélyeggel.

Dolgoztam is rövid ideig lemezboltban, ott a legjobb az volt, (azon kívül, hogy szemérmetlenül hangosan lehetett hallgatni az akkor vadiúj és iszonyat mocskos Grinderman lemezt)  hogy egy finn csávót rá tudtam beszélni arra, hogy vigyen haza egy Pozvakowski lemezt. 

Egy városról is sokat elmond a lemezbolt kínálata, ebben Budapestnek sem kell szégyenkeznie, de azért azt hozzátenném, ha egyszer elvetődtök Párizsba, a Crocodiscet semmiképpen sem hagyjátok ki, a Boulinierről nem is beszélve. Az előbbi helyen valószínűleg nincs olyan korszak és stílus amit ne lehetne megtalálni, a utóbbi használt lemez komplexumban pedig szinte komplett P-Mobil, R-GO és Dolly Roll életművet is fel lehet lelni, mondjuk egy Klaus Nomi kuriózum tőszomszédságában, a hihetetlen mennyiségű kislemez választékot pedig még a műfaj rajongói is megkönnyeznék.

A Boulinier kislemezválasztékának egy része

Ennek a logónak nehéz volt ellenállni

 A Bouliniernek köszönhetem az egyik nagy fogást is, a Woodstockról szóló dokumentumfilm hivatalos filmzenéjét, ami ugye inkább koncertfelvételnek minősül. Nem vagyok nagy hippi, de azt hallgatva együtt kalimpáltam Joe Cockerrel és együtt szólóztam Hendrixszel, és persze együtt whoopee-ztam Countrey Joe Mcdonalddal, úgyhogy erre az ünnepi alkalomra ezt az együtténeklős számot választottam, mert hát lehetne szaporítani még a  szót, de inkább menjetek lemezt venni, mert ma is rengeteg apró csoda jelent meg.

Nem vagyok híve az ünnepeknek és a világnapoknak: szívesebben élnék egy olyan világban, ahol azok, amik valóban megérdemlik ezeket, inkább mindennapos dolgok lennének, ugyanakkor nem egy olyanban élek, így a Record Store Day alkalmával mindig van lehetőség felhívni mindenhol az emberek figyelmét arra, hogy igen, még mindig vannak lemezek, meg boltok, ahol meg is veheted őket. Persze azoknak az embereknek, akik egy olyan blogot olvasnak, ahol az égvilágon semmi sincs, mint naponta egy-egy zene, valószínűleg nem újdonság, de mégis azt tapasztalom, hogy rengetegen teljesen ledöbbennek, ha szóba kerül az, hogy én még mindig fizetek néhány számért x ezer forintot. 
12 éves voltam, amikor feljöttem titokban a bátyámmal a fővárosba (apám persze utólag nem tudott gratulálni hozzá), és bár nem volt tervben, valahol megláttunk egy lemezboltot, ahol megvettük életünk utolsó kazettáit(!), és bár ennyi év távlatából már aligha emlékszem pontosan, de úgy rémlik köztük volt egy-egy - talán Fuse-ban felvett - Dave Clarke és Jeff Mills mix, valamint ez a Brenda Russel. Pár évvel később aztán megkezdődött a bakelitőrületünk, amely aligha fog már elmúlni. Egy ideje például elég kevés időm van a zenével foglalkozni, de hogy néha ne menjek el valamelyik lemezboltig, az egyszerűen lehetetlen.
A zeneválasztással nagy bajban vagyok viszont:
- két éve az első lemezemről már meséltem,
- a legkedvesebb bakelitemet a posztom után két héttel kaptam meg kisszerelmemtől születésnapomra (valamilyen eldugott angol oldalról halászta ki, s azóta is panaszkodik, hogy már semminek sem tudok úgy örülni, mint annak),
- a jelenlegi wishlistemen lévő első helyezett szintén volt,
- és a "melyik RSD-napi szerzeménynek fogok a legjobban örülni ma" kategória győztesét szintén ellőttem már, ugyanis végre gazdagabb leszek az ominózus Portishead koncertfelvétellel.
Így marad egy másik mai szerzemény (bár az Amorphous Androgynous mai napra szánt lp-je jobban lázba hoz, hirtelen nem találtam róla egy felvételt sem a neten), amit csak azért veszek meg, mert elképzeléseim szerint igen jól fog szólni májusban egy vidéki hegyibulin.
Ne habozzatok elnézni a legközelebb lévő lemezboltba ti sem, a Neonmusicban, Wave-ben és Deepben már megy a buli,

Az indie rock koncerteknek van egy sajátos bódító hangulata. A jelenlévőkben talán csak annyi a közös hogy mindannyian ismerik a fű szagát, de mégis mintha lenne köztük valami titkos összetartás. Talán mert nincs is olyan hogy indie rock, az csak valami jól sikerült olvasztótégely, mint a velencei barokk: shoegaze, post rock, punk, pszichedélia, bla bla bla. A Kleinkief múlt péntek esti fellépésén (Morion klub) a tégely majd minden bugyra megszólalt. Még egy-két poppos dal is, mint valami oda nem illő perverz viccek, amin mégis jót röhög az ember. Ezek a viccek valószínű az új albumról vannak, amivel kicsit mintha elszaladt volna az indie pop lova. 

A hétköznapok valamelyikén a színház kamaratermébe meghirdetett koncertre indultunk, még világos volt, arra gondoltam, végre valami más.

Az erőmű lábánál egyforma emberek gyülekeztek, előre megfontolt szándékkal, előre megváltott jegyekkel, ánégyes papírral és némi aggodalommal, hogy volt-e elég tinta a vonalkód nyomtatásához. Egy kis ünnepélyesség is volt a levegőben, keskeny pohárból ittuk a habos búzasört. A rendezvény neve után a “sold out” toldás viszont úgy tűnt, nem az akkor számomra még ismeretlen banda népszerűségének, hanem a férőhelyek korlátozott számának volt köszönhető.

Jött egy Bandsintown hírlevél. Akkor láttam először ezt a két szót egymás mellett: ‘cloud’ és ‘boat’. Kellemes hangzása volt, pedig hangosan ki sem mondtam másnapig, amikor rejtélyes randevúra invitáltam a lányt, akinek tetszeni akartam azzal, hogy olyan koncertre hívom, ami szerintem neki tetszik. Előtte csak egy számukat, a Youthern-t hallgattuk meg. Azt sem végig. Ötvenegy másodperc elég volt, hogy azt érezzem, “végre valami más”. Elég volt, hogy eldöntsem, majd ott ismerkedek meg velük élőben és csak utána mélyedek bele a kutatásba, akkor már egy új élménnyel befolyásoltan.

Tehetségükhöz nem fért kétség, szerény kiállású profi zenészek felhajtott nadrágszárral, piros vászoncipőben. Két gitár jelenléte mellett is az erősen effektelt elektronikus alapok domináltak. Szétfolyós, post-rockos riffek és két különböző hatást keltő mikrofon segítségével ügyesen kombinált vokálok. A lassan kibontakozó, utazós kompozíciók gyorsan beszippantottak, de füleim igényeihez képest hamar és hirtelen véget is értek. Valami a lebegésből mindig kizökkentett. Felhők között szenvedtünk hajótörést.

Ismeretlennel, elvárások nélkül találkoztam és csalódás nélkül távoztam. Az eddig elfolytott kíváncsiságom, hogy többet tudjak meg a Cloud Boat-ról mostmár szabadon engedhettem. Megnyugtatott a tudat, hogy sokszor azért fedezünk fel új zenét, hogy mégtöbb új zenét fedezzünk fel.

A kétszemélyes csónakot Tom Clarke (ének) és Sam Ricketts (gitár) mellett az Arkestry gitárosa segítette ringatni. Az általában vendégzenészekkel fellépő páros, metál korszakukat lezárva, az egyetem alatt fordultak a kütyük és elektronikusan gerjesztett hangok felé. A dubstep és folk vegyítésével kisérleteztek és ezt a legjobb társaságban tették. Aphex Twin, James Blake és az egyzenén már bemutatott Vondelpark kiadója, az éppen második gyerekkorát élő R&S Records volt felelős a Lions on the Beach EP 2011-es megjelenésért. Fellépéseiken néhány új darab melett főleg a tavalyi Book of Hours albumoról játszanak. És itt a kutatás számomra véget is ért. Elég ha az R&S-re emlékszünk, az ismeretlen ismerős, aki régóta, megbízható ízléssel teszi fel az új neveket az zenei térképre. Egy olyan kiindulási pont, ahova jó megérkezni.

A Cloud Boat az év elején már járt Európában, sajnos Bécsnél keletebbre nem jutottak, de azért még tartsátok észben őket, nem lepődnék meg ha a nyári fesztiválprogramokban megjelennének. De akkor sem, ha nem.

Együtt látni a cloud-ot a boat-tal, együtt hallani ezt a hangot azzal

olyan pillanatok, amelyek megmaradnak bennem.

Sok értelme nincs július 4-éről április 16-án bejegyzést írni, de arról a számról, amelynek a szövege úgy kezdődik, hogy "I wrote a poem on a dog biscuit / but your dog refuse to look at it" nehéz is okosat mondani. Biztos született epikusabb, fontosabb szám a függetlenség napjáról, az aznapi tűzijátékról (úgy láttam, Mariah Careynek is van vonatkozó dala) de ennél jobb aligha.

A Galaxie 500 a tipikusan majdnem elfelejtett zenekar, a 80-as évek végén, alig három év alatt készítettek három kiváló, cipőbámuló lemezt, aztán a méltató kritikák és a viszonylagos sikerek ellenére, úgy, ahogy van, eltűntek a képről. Az énekest, Dean Warehamet feltűnésükkor sokan és sokat cikizték kissé behatárolt hangja miatt, de az olykor szellemes és szürreális szövegek bőven kárpótlást nyújtottak, meg amúgy is, a zenekar báját az anti-profizmus, az anti-perfekcionizmus adta/adja.

Félálomszerű, lebegő gitárhangzás, a félálmokra jellemző meglepő, kizökkentő fordulatokkal: na az ilyen nyakatekert leírásokat lehetne megspórolni azzal az egyszerű kijelentéssel, hogy a Galaxie 500-nak volt stílusa. Az önmeghatározást amúgy sem vitték túlzásba, utolsó lemezük címe: This is our music, csak így sallangmentesen.

Az egész shoegaze műfaj sokat köszönhet a Galaxie 500-nek, az ő színre lépésük nélkül aligha vett volna gitárt a kezébe sok kappanhangú, fura egyetemista-kölyök, kérdés, ez utóbbit lehet szerencsésebb lett volna elkerülni. De ez már nem ennek a három amerikai fiatalnak a hibája; ők csak gondoltak egyet, és a Harvard campusán, ugyan nem Zuckerberg-szintű, de annál jóval szimpatikusabb mini-poptörténelmet írtak.

A jövő és a múlt hangjait egybegyúró Demdike Stare-ből ismert Miles Whitaker és a tavalyi év egyik (számomra) legmeglepőbb albumát, a máshoz nem is nagyon hasonlítható, leginkább a dub techno műfajába sorolt Luxury Problemst jegyző Andy Stott alkotta páros már korábban is dolgozott együtt, azonban debütáló nagylemezükre egészen mostanáig várni kellett. Ha a Drop The Vowels-t műfajilag akarnánk meghatározni, ráakaszthatjuk a jungle, a drum’n’bass, a dub techno, az ambient vagy noise tageket, de leginkább a két szerző korábbi hangzásvilágának keveredése tudja behatárolni az albumot. A Modern Love kiadónál megjelentetett 8 számból álló 46 percben a füstös, gyakran melodikus, női vokálfoszlányokkal átszőtt témák feszes basszus és dobütemekkel keveredve teremtenek egy sajátos futurisztikus, sötét hangulatot. Az embernek sokszor olyan érzése van, mintha egy régi, tragikus végű sci-fi öltene hangtesteket a fülében.

Az albumot nyitó GIF RIFF mintha egy emlékbe engedne bepillantást: kongó, üres térben visszhangzó ipari roncsok, valahol a távolban csöpögő csap, lassú léptek, torz képek. Valami titokzatos ismeretlenhez közeledik hallgató, és a számnak pont ott van vége, ahol ez az ismeretlenség feloldódik. Finom, építkező felvezetése az album későbbi masszív, áthatolhatatlan textúráihoz, a Stottra és Whitakerre annyira jellemző sötét és súlyos struktúrákhoz.

Akinek szerencséje volt, az ott volt nagyjából egy éve a Trafóban, ahol Andy Stott Laurel Halo mellett az Electrify Series első részének apropóján lépett fel. Érdekesség még, hogy a Luxury Problemst tavaly azért is kapták fel annyian, mert a Chanel 2013-as Haute Couture Spring-Summer bemutatóján többek között a Numb is elhangzott:

Milyen zenét adjunk a durcás kisgyereknek? avagy Naa, mi a Mmaj??

Zúzós pörgős hárdkórt, hadd bőgjön hangosan, toporzékoljon, jöjjön ki a hiszti, (csak tartsuk addig távol bármitől, amiben kárt tehetne)? Minimál pötyögős technót, ami kellőképpen semleges és stimulálja, hogy ne váltson ki belőle több érzést? Vidám táncimánci zenét, hogy felviduljon és újra tudjon kacarászni és táncikálni? Csilingelős csengőbongó pihepuha lágy zenét, ami megsimogatja a kis szívét?

Én ebben a tüneti kezelésben sajnos nem mindig hiszek, most éppen nem, egyrészt mert szerintem a probléma ettől még nincs megoldva, másrészt mert a nagyon durcás kismanó dacból már csak azért sem fog változtatni a helyzetén és hagyni a zenét hatni, mert ha hagyná, akkor már nem is beszélünk itt durciról. Legszívesebben a kezébe adnék egy halom hangot, rengeteg türelmet és kíváncsian várnám, hogy mit kezd velük, hátha sikerül netán elengednie a dacát, kiadni a búját.