minden napra egy zene

Nem árulok zsákbamacskát, ennek a formációnak az ismeretét is a katowicei Tauron Nowa Muzykának köszönhetem. 

Az egészen a koncert kezdetéig mindannyiunk számára ismeretlen formáció – nem meglepő módon éppen ezen tulajdonságából adódóan – nem szerepelt sem az „Erre mindenképp menjünk!”, sem az „Ez érdekes lehet” elnevezésű egyéni zenei listánkon.  A fesztivál lecsengését követően ezért aztán jó eséllyel hullott volna ha nem is rögtön a feledés homályába, de annál inkább a frissen kielégített audióvágyak által hátrahagyott, a lanyhuló kíváncsiság által katalizált űrbe.

Nem így történt, szerencsére! Köszönhető mindez egy malacnak. Pontosabban a malac adott részének megható ízletességén, ami már előre jóleső mámorral töltötte meg a zsigereinket és vonzott adott hely felé. Ez az általunk anglopolszkij mód „porkijnak” becézett malacsült konstans vonzása kellett ahhoz, hogy kiszúrjuk a porkijlelőhely mellett álló színpadon kezdődő molyolást. Nem mondom, gyanúsan, felvont szemöldökkel, kicsit talán kételkedve is figyeltük a színpadra költöző versenyzongorát, a csellót, a konyhapult méretű dobot. "Ebből vajon mi fog kisülni egy elektronikus zenei fesztivál kellős közepén, főműsor időben?!"

Nos...a fesztivál egyik legvagányabb fellépése lett belőle! Elképesztő élmény, ahogy techno előadók számai szimfonikus zenekari átiratban csendülnek fel, a dallamokat szó szerint ott húzzák el előtted, a legmélyebben veretős ütemet az óriási dobon ütik le, folyamatosan, a háttérben, ahogy azt kell. Nagyon hamar rájöttünk arra is, hogy itt többről van szó, mint amit a kulissza eleinte sejtetni engedett, hiszen az elhangzó számok közelebbről-távolabbról, de ismerősen hangzottak.

Például itt van ez az alpesi bájjal kolompoló, vurstliba menetelő törpinduló, ami szinte előírásszerűen csiklandozza az ember rekeszizmait. Aztán itt van ennek a Scwellenbach-féle átirata (előre is elnézést a tróger linkelésért, az úriember egyelőre nem fürdik az internet határtalan kegyében, ugyanakkor időálló, rendelhető albumról beszélünk, szép kivitelezésben, hozzá kottával!), ami a tréfás törptripet az altok mélyébe vezeti - kinek játékos gúnyolódásként, kinek elkomorulásként, ezt most döntsétek el Ti!

A 20 Jahre Kompakt album valójában egy hommage a kölni Kompakt lemezkiadónak. Az elhangzott trekkek eredetijei az ide szerződött, magának kiadónak a létrehívásában is fontos szerepet játszó helyi house és techno előadók szerzeményei közül kerülnek ki. Olyanoktól, mint Oxia, Kaito vagy Jürgen Paape.

Szép és ritka gesztus, amikor a lemezárusító helyből magát egyre inkább zenei központtá kinövő csoportosulás ahelyett, hogy egy kiadói 'Best of'-ot dobna piacra, a tagjai közül valaki veszi a fáradságot, és a saját stílusához igazítva, hangszerekre adaptálja a korábbi kiadványokat. Teszi mindezt úgy, hogy a látványossá és láthatóvá tett "elektronikus" zenélés fontossági sorrendben csak a filmekhez és színdarabokhoz szerzett zenék után következik. No meg persze a cukorról írt musical után. 

És az eredeti, ha valaki esetleg nehezen viseli a basszus hiányát:

Amikor észreveszem, hogy az évben már az utolsókat rúgja a nyár, mindig olyan érzésem támad, mint amikor egy jól sikerült buli végén felkerül az utolsó zene, majd lassan a fejhallgatót is kihúzza a dj, a közönség pedig tudja, hogy mindjárt vége. Ebből a szempontból a Mir A Nero a bő tíz percével igen hálás darab.

A Killing Jokenál és a hasonló zenekaroknál mindig iszonyú feleslegesnek érzem a hosszas magyarázatot arról, hogy ez milyen jó, mert annyira jó, hogy akkor is bénaságot írok, ha a lehető legjobbat írom. Szóval:

Killing Joke.

Love Like Blood.

Tökéletes, vasárnap, ősz.

sláger.

Mielőtt  Róisín Murphy elkövette azt a kegyetlenséget, hogy ezzel a névvel kezdett szólókarrierbe, 2003-ban példásan lezárta "társával"a Moloko történetét (is) egy diszkó alapművel.

A Forever More az egyik majdnem legelektronikusabb tánczene, aminek a videója szinte az egyik legtáncosabb elektronika, ami az egyik legboldogabb boldogtalan zene, ami az egyik...

Nem az.De rohadt jó.

meg ez.

Egy budapesti alternatív középiskolában csütörtök reggel, a tanárnő 2 műalkotás elemző összehasonlítását diktálta a hangosbemondóba. A teremben elsötétültek a kijelzők és a tizenegyedik bé osztály tanulóinak I-padján megjelent az első elemzendő feladat.

Záhelszki Zsombor (sport- és filmrajongó) dolgozatából idéznék egy részletet.

“ Az első pillantokban nem volt világos, hogy kire akarnak a videoklip készítők hivatkozni. Azonban minél inkább belemerültem a film képvilágába és leesett a francia szál, beugrott, hogy ez nem lehet más, csak Jean-Luc Godard a Francia Újhullám arisztokrata rendezője. Így egyértelművé vált, hogy a klipben szereplő karakterek sem lehetnek mások, csak a londoni hipszter kultúra prominens képviselői. Nem holmi szedett-vedett járgányokat birtokolnak, hanem tuningolt fixie-kel szelik át a várost jobbról -><- balra fentről |^|lentre.

                                                                                                ^          S közben mindenféle kalandokba keverednek. Jó kis sztorimesélős retro menőség a minőség. Soha rosszabbat, gondoltam magamban, mikor lecsengett az utolsó szintihang.

A második klipet 5 perc szünet után játszotta le Mátra Istvánné született Itak Éva drámapedagógus.

Hogy kiegyenlített legyen a nemek közti harc, ezúttal egy lány hallgató, név szerint Boldog Krisztina irományából szemezgetek.

“Először azt hittem, hogy a tanárnéni rossz klipet kopipésztelt és Marion Cotillard főszereplésével egy elművészieskedett francia neodrámát kezdett el lejátszani nekünk. Aztán elkezdtem hallgatni a zenét, és mivel hibátlan angolsággal kezdtek el benne énekelni, arra gondoltam, hogy ez nem lehet más, csak egy középnagyságú angliai városka tehetséges fiataljainak saját készítésű házivideója.  Amiben egy lány (nagyon tetszik a stílusa, bárcsak itthon is így biciklizhetnék) összevissza tekerget vidéken. Semmi története nincs, szerintem egy szép őszi délutánon vették fel, de a hangulata megfogott. Soha rosszabb érzést, gondoltam magamban az utolsó gitárriffek után.”

Mindketten 4-es alát kaptak dolgozatukra.

The Bug, azaz Kevin Martin (aki korábban például - még Dj Vadimmal - Francis Ford Coppola The Conversation – című filmjéhez készített alternatív filmzenét) 2008-as London Zoo című albumán fogta a napfényesebb tájakon őshonos dubot és dancehallt majd átültette egy fenyegető, sötét és elidegenítő metropoliszba. A végeredmény ennek megfelelően nem éppen cukormázas: sújtó basszusok zuhognak alá, akár egy szőnyegbombázás. A zenékhez Warrior Queenen kívül a fenti műfajok olyan képviselői adják orgánumukat, mint Flowdan, Tippa Irie, Ricky Ranking, vagy a Burial-lel is közösködő Spaceape.

A London Zoo nálam időtlen klasszikus, bármelyik számát nyugodt szívvel kiemelhettem volna, végül az egyik „legeslegkedvencebbemet” tűzöm ma műsorra. A Poison Darthoz többször is volt szerencsém: élőben, a grazi Elevate-n egy hegy gyomrában ugyanúgy,mint két éve a tengerparton, az Outlook fesztiválon is levitte a fejeket.

Miles Newbold - úgy képzelem - tisztes angol nevelésben részesülhetett. Szülei, látva kezdeti lelkes klimpírozását, hamar a zeneiskola fele terelgették, és a derék Miles nem is okozott csalódást: zenei fejlődése töretlennek mutatkozott. De a kis Miles-szal időközben történhetett valami. Úgy képzelem, valahogy úgy, mint Gregor Samsa, az egyik reggel ő is meglehetős furcsaságra ébredt. Mert az összhangban és átláthatóan kavargó hangok, melyek addig békésen megfértek egymás mellett az ifjú Newbold fejében, attól a reggeltől fogva kibogozhatatlan káosszá változtak. 

De Miles-nak azt tanítoták otthon, hogy egy angol fiatalúr számára nem létezhet megoldhatatlan probléma. Hogy az idősebb Newbold egyik kedvenc bölcsességét idézzem: egy probléma lehet, hogy megoldhatatlan, de ettől még lehet jól kezelni. (Mindez persze angolul sokkal jobban és érthetőbben hangzott.) Így aztán Miles Newbold azóta a furcsa reggel óta minden nap azon szorgoskodik, hogy a fejében nyugtalanul ficánkoló hangokat valahogy mégis kordában tartsa. Úgy képzelem, nem okozott csalódást szüleinek.

Itt pedig a dalhoz készített egzotikus-horror montázs:

Az áldóját, egész kellemes kis tripet eszkábált össze a Night Beats nekünk. A vadonatúj videóban lényegében hippiskednek és kábítóznak, mégpedig úgy fest, valami nagyon durva virágsziromból szakítanak le és attól be. Ez többé-kevésbé rendben is van, s bevallom, egyelőre nem tudom megunni a hatvanas-hetvenes évekre való visszatekintgetést, ezért hát ez a poszt.

Ahogy látom, ők is szeretnek régről merítkezni, és éppen ezért nem szükséges olyanokat állítanom, hogy nekem akkor kellett volna élnem, rossz korba születtem ésatöbbi, mert egyrészt, ha akkor is Magyarországon tengődtem volna, akkor aligha jött volna át az általam csodált életérzés, másrészt pedig szerencsére éppen elegen hozzák vissza s kínálják tálcán a hangulatot, amit olyannyira igénylek az úgynevezett lelkemmel. Nincs okom tehát panaszra, egyszerre élhetem át és élvezhetem minden időszak csodáit, és persze szívesen-örömesen továbbosztom őket felétek.

...és, hogy a hetvenes években sem úszhatták meg a kecskék vérveszteség nélkül, arra a legékesebb bizonyíték az egyik első (nyíltan fenevadpárti) sátánista-okkult vonalat képviselő, méregzöld atmoszférát árasztó leicesteri alakulat.

mit kecske!

ember!

Ajtókról beszélni viszonylag kevéssé szokásom, előttük gubbasztani meg pláne. Csakhogy van egy, amin csak akkor megyek be, ha hívnak. Becsszóra, pont legalább ötévesen nőttem ki az efféle úrinői allűrjeimet és svéd gyerekvámpír sem vagyok, aztán mégis kuksolok. Közben meg, ami mögötte van, az nincs.  Főleg nem fehér nyúl. Hát így?!

Szóval a Katatonia. A csüggedt kiábrándultság szimpatikus svéd képviselője sokáig a megbízhatóan jó és csalódást nem okozó (kicsit sem sok) zenekarok egyike volt, amit most szépen meg.