minden napra egy zene

Van egy fajtája az "ennél jobb helyen nem is lehetnék" érzésnek, ami tipikusan a péntek/szombat esti bulik vége felé éri utol az embert. Persze valahol az egész hétvégi bulizás erről szól, főleg ha órákat utazol érte és az áll a lemezek mögött, akit évek óta próbálsz kipipálni a kívánságlistád éléről. De ez mégis más, ezt az érzést az a zene hozza magával, amiről rögtön tudod, hogy ha visszaemlékezel, elsősorban ez lesz a képek soundtrackje. Ez lehet a) az előadó himnusza (amit még az is felismer, aki vakon ment le az adott programra), b) valamilyen ominózus, nem várt track, amit hasonló ováció fogad, és c) valami, amit még sosem hallottál korábban, és nehezen hiszed el, hogy most tényleg hallod. Természetesen velem ez utóbbi fordult elő, amikor egy bécsi klubban Derrick May lépett fel, hiszen a másik két esetben ez a bejegyzés nem most és nem ilyen kontextusban született volna. Egyébként ahogy elindult és megbizonyosodtam, hogy nem valamilyen vadonatúj formája a Strings of Life-nak (vicces, hogy egy srác rögtön azzal fordult felém, hogy ismerem-e, mert olyan mint egy modern Strings of Life), tudtam, hogy lemondhatok az a) eset forgatókönyvéről (ami igen, a Strings of Life), de ugyanúgy nem érdekelt, mint egy b) verzió. 

A Converge egy optimista hangvételű zenekar.  Az előbb kijelentett izgalom, első látásra simán, talán kicsit unottan, de tulajdonképpen azonnal nyugtázható is, esetleg egy „jó, de kit érdekel?” bátorító kíséretében. Első hallás után, viszont már-már kíváncsiságot ébresztően szórakoztató ez a pozitív üzenetesdi, ami mellesleg az énekes, Jacob Bannon véleménye. Most mondhatni, aha. Szóval, csak azért fura ez az egész, mert a világ összes fájdalmát magából kiszakító zene és az ehhez íródott kegyetlen(ül őszinte) szövegek hát, igazából nem túl vidámak. 

A salemi banda egyébként amellett, hogy kultikus, meg baromi elismert, ésatöbbi, a hétköznapiság röhejének tárgya, sőt a kaotikus zajmasszát összeserénykedő társaságot általában ilyen kérdésekkel szokás vésni; mégis mi a francot csinálnak ezek a hülyék? Ez zene? Különben is, mit ugrál és/vagy ordibál össze-vissza ez a cingár barom? Szóval, ez a grafikusból lett, fülig tetovált, visítozó, ugye cingár barom azt mondja, hogy az artikulálatlan üvöltözéseiből valójában kivehetetlen szövegeivel és a többiek alázenéjével pozitív hatást kelt.

És tényleg.

A Converge először aranyosan beleveri az ember fejét az életbe, aztán a tespedő rohadásban elősegíti az elég kényelmetlen felismerést, hogy nyakig ér a.  Ebben a gyomornyúzó, kedélyes állapotban fuldokolva, lassan aztán jön az eszmélés, hogy - de jó, csak nyakig ér a.

Megnyugtató, illetve optimista tehát, amikor világossá és dühítővé válnak a körülöttünk sündörgő problémák.

...De egyébként kádat is tök jól lehet rá sikálni.

A dub két prófétájának közös gyermeke eme szétcsusszantott darab.

Nyammm-nyammm nyamm-nyamm nyamm-nyamm-nyamm nyam-nyam.

És, ha valakit érdekel, hogy hogyan múlatták az időt Kingstonban, a Black Ark stúdióban, annak itt egy rövidke fiilm is:

"Szorosan mentünk egymás mellett. Ha nem szégyelltem volna magam, megfogom a kezét. Itt végképp mindenki erősnek akart tűnni. Kevesen sírtak. Valahogy nem akartunk sietni. Nem volt fontos. Amikor egy kicsit lassítottunk volna a tömeg mindig magával sodort. Nem voltak őrök, fegyveresek. Mindenki tudta, hogy miért és hova megy. Sötét volt és hideg. Valami nagyon furcsa volt. A csend. Rémisztő volt. Csak az agyak gyors kattogásának zaját véltem hallani. De miért nem a magam gondolataival foglalkozom? Terhes volt. Nem volt már sok időnk. Azt mondták, hogy nincsen sorrend. Mindenki, ahogy gondolja. Akkor ugorhat. Akkor még nem értettük, hogyan lehet az, hogy mindenki magától ugrik. Annyit mondtak csak, hogy a hosszú úton mindenki elveszíti a szépet és a jót. Szép fokozatosan meg is történt. Minden gonoszságunk, gyengeségünk és rossz cselekedetünk vívta a maga kis harcát. Mindegyik első akart lenni. Szinte fájt. Egyesek mereven bámulták a földet, mások zavarukban csak a fejüket forgatták. A tempó egyre nőtt. Valahogy mindenkinek sietős lett. Senki sem kérdezte, hogy miért. A tűz lángjának furcsa játékát pillantottuk meg. Most is megigézett. Most valahogy másként. A hőség egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni. Volt a helyben valami ünnepélyes. Megadják a módját, gondoltam. Ahogy közeledtünk a perem felé, megérintettem és csak annyit kérdeztem. Megérte? Nem tudott megszólalni. Megfogta a kezemet. Együtt ugrottunk. Zuhanás közben egymásra néztünk. Mosolyogtunk. Mindig utáltam ennek a kibaszott órának a visító hangját. Tiszta nyál lett a párnám. Nem baj elfér a tegnapi mellett. Megtöröltem a homlokomat. Jó reggelt itt a Paradicsomban.

Baszod"

Sose gondoltam volna, hogy ez a hínárhajú, gitárja mögé bújó dalnok ekkora cukiságfaktorú dologgal is képes támadni. Persze Kurt Vile-től sok minden kitelik, például, hogy elalszik egy bulin, és mindenki vele fotózkodik... ez nyilván mindenkivel megtörténhet, de hogy az eredményt albumborítóként használja fel, az már kevesünkkel.

Az új lemezt beharangozó kislemez low-budget videója sem hétköznapi: Kurt felrakja saját lemezét, néhányat kortyint italából, miközben 3 éves lánya táncol, pörög, álarcban pózol előtte: egyszóval apja helyett hátán viszi a "show"-t. Mindez édeskevés lenne, de az a helyzet, hogy apuka tényleg tehetséges, mert gitárjátékában ott van minden, ami "Amerika". Mint a Koka Kóla a Megáll az időben: "én már képeslapokat látok tőle! Őrület Pierre, őrület!"

Itt pedig az egyszálgitáros verzió:

A Hip-Hop az a zene, ami New Yorktól Pécsig mindenhol tud hiteles lenni, ahol van sok beton.

Keveset hallgatok, de akkor mindig nagyon kemény városi csávónak érezem magam tőle, ami egy eléggé jó érzés, amikor Budán alsógatyában kinézek a havasesőre.

Ilyenkor locsolkodni szoktak meg ilyenek, ugye? Szép ruha, megtanult versek, kölni, rokonság, nem rokonság, kindertojás, pálinka, sütemény hegyek. Bár megtehetném megint... vagy csak egy sallangmentes látogatásra kiszabadulni a fővárosból, le a nagyszülőkhez. De nem, be kell érnem ezúttal egy 24 órás műszakkal a hostelben. Viszont Ti, akiknek a szabadság jutott ; ragadjátok meg a napot, régen láttuk már és hej de szépen süt máma!

A Jefferson Airplane verzió már simán a könyökökön jön ki, az eredeti meg milyen érdekes, nemde?
A nyuszinak is ennyire tetszik :

Ebben a páradús húsvéti kánikulában kékké dermedt piros tojások vadászatánál nyilván csak egy északi társasjáték lehet nagyszerűbb, pláne, ha egyáltalán nem kell vele szórakozni, sőt igazából semmit se csinálni, csak hallgatni a róla elnevezett zenekart.  A hetvenes évek végén egy Talking Heads számmal szerencsétlenkedve, a franciául kínosan nem tudó Bob Mould, Greg Norton és Grant Hart ugyan a nyulakra egyáltalán nem gondolt, de azért gyorsan elnevezte az „emlékszel?” nevű dán táblásról a később  indie/alternatív/hardcore/poszt bármi-akármi klasszikussá váló bandájukat, a Hüsker Dü-t. A glükóz-fruktóz szirupban áztatott, kakaóbevonós háztáji állat formájú lénycsodák feldolgozásához, minimum inzulin serkentőleg, vagy ugye egészségmegóvó szándékkal, a túladagolás(uk) veszélyeire (is) figyelmeztetve, tőlük, most.  

Olykor-olykor kapunk egy hangyafasznyi lehetőséget arra, hogy egy mákszemnyi lyukon keresztül megpillantsuk az örökkévalóságot. Belemarkolunk az aranyporba, csak az emberi kezet nem porfogdosásra tervezték, úgyhogy előbb-utóbb elpereg az egész, és részesei leszünk teljes mindenségünkkel a rajtunk kívüli valódi mindenség kollektív elmúlásának. 

Azaz egyszer mind meghalunk, ezért nem rossz, ha emlékezünk az aranypor érintésére a tenyerünkön, mert nagyon nagyon fontos következtetésekre juthatunk általa.