minden napra egy zene

Olyan ez a március végi havazás, mintha karácsony előtt lennénk, csak mindenki megfeledkezett volna róla. Se karácsonyi zene a liftben, se akciók. A nagy áhitatban egymást letaposó vásárlók nem tobzódnak a Media Marktban, és ablakon felmászós Mikulást, zenélő koszorút sem tett ki senki.

Idebent pedig Matthewdavid zenéjére nézem az ablakból, ahogyan kavarognak  a  hópelyhek a levegőben.  Mindig jó érzés véletlenül, „magamtól” felfedezni kevésbé ismert arcokat és jó zenéket. Így voltam annak idején az LA-i producerrel is, aki nem hisz nekem, járjon utána, van ott még bőven, ahonnan ez jött! Sőt, Matthewdavid éppen ma este élőben is látható-hallható, - még csak ki sem kell mozdulni ilyen időben!

Ha az időjárás úgy tündökölne, és a természet is hasonló iramban nyiladozna, mint az ősrokk, akkor már rég a poros western csizmánkat ledobva, lubickoltatnánk mezítlábainkat stégről tóba a tikkasztó napsütésben, miközben hínárhajunkról szöcskék, sáskák, kabócák, egymás seggébe gabalyodott bodobácsok meg miminden szökkenhetne tova bajszunk hegyére, mellbimbónkat csiklandozó szakállunk gordiuszi szőrcsomóiba, vagy mondjuk a melettünk heverő whiskys üvegünk nyakára.

Amikor ezt a zenét hallgatom, mindig úgy képzelem el, mintha valami annak idején történt házibuliban lennék, és mindenféle bohókás mozdulatot lejtve táncolnék sokadmagammal. (S hát akkor már az évtizedekre, éppen divatos zenei meg egyéb irányzatokra, generációs hézagokra meg minden hasonlóra fittyet hányva praktikusan a tinédzser Sophie Marceau-t választanám partnerül, ha van ilyenre mód, márpedig miért ne lenne, hisz ez már csak így megy.) A mozdulatokat nem tudom most szóban megfesteni  (hasonlóképpen ahhoz, ahogy egy vágyott frizurát is képtelen vagyok körülírni a fodrásznál, aztán csodálkozom, ha nem egyezik a végeredmény azzal, amit úgymond elképzeltem), no de mindenesetre majd egy-két füstízű sör mellett megmutatom szívesen annak, aki kíváncsi rá.

A lényeg azonban nem is ez, hanem az, hogy axxon kolléga múlt hétfői posztja, illetve a tény, hogy előkerültek rólam olyan fotók a minap, melyeken 5-10-12 évvel vagyok fiatalabb, s mindegyiken éppen valami technopartiban nézek ki nagyon furcsán - szóval ezek együttesen némi felismerésre késztettek. Nem azzal van a baj, hogy régi önmagunkat viccesnek találjuk, de hogy mindezek mellé vajon miért vettem halálosan komolyan magam?  Merthogy a képekben az a közös, hogy bár mindegyiken tényleg röhejesen nézek ki, emlékszem, hogy tudat alatt, valamiféle elitista szemlélettel mások fölé helyeztem magam (milyen szép képzavar). Én mindig azt hittem, hogy nem vagyok pózer, erre olyan dolgokat látok a megsárgult jpeg-eken, amikre most úgy érzem, nincs szó. Azt hiszem, még rengeteget kell nevetnem magamon - szerencsére ebben jó vagyok.

Ezen a képen viszont nem engem láthattok, mivel aztán úgyis az lesz, hogy pár év múlva eljutok Austinba, és a Holy Wave zenéjére elropom a táncomat, s mindezt, nagyokat pózerkedve, élőben közvetítem az akkor legmenőbb közösségi oldalon (ahol egyre hajlottabb koromat figyelembe véve valószínűleg akkor már rég nem kéne bohóckodnom.)

Sokan azt hiszik, hogy ha azt mondom, hogy Pablo Honey, akkor Radiohead lesz a vége. De nem...

Ugyan szeretem azt a nyafogós buziságot is, de ha már Pablo Honey, akkor említsünk meg egy néhai formációt, amely méltatlanul süppedt feledésbe, pedig...

Kifejezetten zseniális, ahogy ötvözi a dob- és basszusalapú undergroundot az anyám korabeli popos diszkóval. Kurva jó.

'gyermekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni, én vagy hazudni tudok vagy hallgatni. ami az életrajzomban van, az hazugság. amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani.'

egyszer azt mondta nekem valaki, hogy számára a legfontosabb emberi tulajdonságok egyike, a szépen hazudás művészete. tudtam, hogy azért mondja, mert egy büdös szót nem hisz el abból, amit én éppen mondok neki; és azért is mondja, mert hiányolja a hazugságaimból azt az esztétikai árnyalatot, amitől a hazugság mesévé, vagy akár művészetté is válik, és ilyenformán többet ér, mint a valóság, a maga rút valótlanságában. sosem tudtam szépen hazudni, mert nem érdekelt az igazság annyira, hogy tudjam, mi az, amit érdemes megtartani belőle. persze most  is hazudok; és még mindig nem megy, pedig már évek óta ebből élek, a hazugságaim íze csikorog a számban, mint egy odaégett pirítós kenyér. van, hogy csak azért bántom magam, hogy legyen valami, ami egyértelműen igaz körülöttem; a boldogság, meg a szomorúság úgyis folyton hazudik. néha, amikor sétálok az utcán, úgy érzem, hogy teljes erővel bele kellene rúgjak egy kőbe, csak hogy megtudjam, hogy valóban igazak-e ezek a teljesen valószínűtlen dolgok, mint mondjuk az utca, a kő, és rajtuk én; és közben kinevetem magam, mert tudom, hogy hármunk közül én vagyok, aki hazudik, mert még mindig nem vagyok elég hülye ahhoz, hogy teljes erővel bele tudjak rúgni egy kőbe, és eltörjem a lábam. ilyenkor mindig elhiszem magamnak, hogy csak törött lábbal lehet igazat mondani.

talán ezért van, hogy én olyan vagyok, akinek el kell veszíteni a dolgokat ahhoz, hogy biztosan tudja, tényleg az övéi voltak-e addig. amikor elkezdtem ezt írni, azt hittem, hogy még ezt se fogom tudni leírni, és mindazt, amit ma akarok írni, nem én fogom írni, hanem az idézőjelek. ezért elővettem azt a könyvet, amitől elhiszem, hogy még mindig van bennem valami, ami egyébként nincs, mert sokszor biztos vagyok benne, hogy én már semmin, soha többet nem fogok tudni sírni; és mégis, ennek a könyvnek még mindig van egy mondata, amitől elindul. mást nem az van, hogy nem könnyek lesznek belőle, hanem csak melegebb lesz a szemem. 'pipi azt mondta, az órádra néztél, mielőtt átfutottál volna a corvin előtt.' ez az a mondat egyébként, de ez most mindegy.

ezt a könyvet szabó magda írta, és az a címe, hogy az őz. ha valahogy igazat tudnék írni, nem csak ilyen valódi izéket, akkor azt is el tudnám valahogy mondani, hogy igazából azért vettem elő ezt a könyvet, mert ennek a könyvnek az utolsó mondata az, hogy: ____

és akkor talán már tudok majd valami szebbet hazudni arról is, hogy mit jelent nekem ez a szám.

Mit tudunk az észtekről? A népelnevezésükből adódó hülye szóvicceken kívül? Tudjuk mondjuk, hogy nagyon aranyos nyelvük van. Azt is tudjuk remélem, hogy éppen most Észt hét van, és aki nagyon siet és most elindul, még oda is ér  3-ra a Kazimirba a gyorstalpaló észtórára, és a közben elfogyasztható észt finomságokra.

Tudjunk meg közben valami mást is az észtekről, mondjuk azt, hogy van nekik egy Mari Kalkunjuk. 

Mari Kalkun Észtországban született, ott is egy idilli helyen: Võrumaa-ban, a lett határhoz közel. Házuk egy hegy tetején állt, még a dédnagyapja vette a századfordulón. Itt töltötte élete első éveit, majd a nyári szüneteket Mari: feküdt a fűben, hallgatta a fákat és egyszerűen csak boldog volt. Ezt a természethez közeli érzést akarja visszahozni a zenéjével is.

Valószínűleg ezért választotta, a számunkra nem mindennapi, de Észtországban tradicionálisnak számító kannelt, ami tulajdonképpen a citera észt megfelelője, A fentebb hallható szerzemény 2010-ben kiadott második albumáról, a Vihmakõnõ-ről származik, és egy német kulturális műsor videót is csinált hozzá:  

Head Aega!

hitlerrel bécsben ismerkedtünk meg, egy baráti kirándulással egybekötött hétvégén. szombati nap volt, a schönbrunni erdőtől nem messze vertünk tanyát késődélután, és szalonnát sütöttünk. már javában rotyogott a tűz, amikor megfelelő nyársat találtam a sütéshez, s közepesen vékonyra szelt szalonnacsíkjaimat felszúrtam rá (a nyársra). alá egy fej lilahagymát, fölé egy mosolygós piros almát ültettem. nem volt már túl sok hely a tűz körül, ezért beslisszoltam a hozzám legközelebb kandikáló fél méteres résbe. jobbomon régi barátom, zigóta ült egy zamatosra sült szalonna-, és annak zsíjártól finoman tocsogó, vastag kenyérszelettel, balomon pedig egy köpcös, bajszos férfi, akit ekkor még nem ismertem. mivel kevés nemismerem-ember volt a társaságban, s mert zigóta épp a másik oldalán ülő péterrel beszélgetett elmélyülten, valamint, mert magam sem akartam továbbra is a mindennapi gondjaimon tovább lovagolni, gondoltam, jobb lesz, ha bemutatkozom az ismeretlennek.

- kalmár tibor vagyok, szia!

- szia, én pedig adolf hitler! – mutatkozott be vidáman.

láthatóan örült, hogy megszólítják; a másik oldalán ülők egymással trécseltek harsányan.

- kit ismersz, kinek a haverja vagy? – kérdeztem.

- éva hozott a társaságba – mutatott egy kedves, hirtelenvörös hajú lányra a tűz másik oldalán, akinek szeplős arca és élénk színű haja azt hittem, mentem kigyullad, pedig több méterre állt a már helyenként parázslásnak indult tűztől.

- á, éva! – mondtam. - éva remek lány, nagyon szeret kirándulni, és mindig elsőnek ér fel a hegyre!

- igen, nagyon nagy sportember! – lelkendezett hitler, majd folytatta: - egy tájfutás-versenyen ismerkedtünk meg nemrég, a sopron melletti hegyeknél. azt hiszem – hajolt kicsit közelebb – talán egymásba is szerettünk – mondta visszafojtott hangon. arcára földöntúliság költözött.

- csak, a fene egye meg – folytatta egy-két perc ábrándozás után – ma elmondta, hogy zsidó.

- az meg miért baj? – kérdeztem csodálkozva. - talán fajgyűlölő vagy?

- hát, tudod, én egy náci vezér vagyok, és így nem veszi ki valami jól magát ez az egész.

- ó, ezt nem tudtam, adolf – sajnálkoztam. kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy nem tudtam: egy híres ember mellett ülök a tűznél. valójában nem igazán voltam otthon sem a napi politikában, sem a világtörténelemben. persze a hazai aktuálpolitikáról nekem is megvolt a véleményem, ahogyan a fociról is, de hitlerről, hogy, hogy nem, még sosem hallottam.

- és ez nagyon zavar téged a náci vezérségben? nem lehet a kettőt különválasztani? a magánéletben azzal élhetnél kapcsolatban, akivel csak akarsz! - próbálkoztam segíteni neki.

- nem, sajnos, még ha szeretném se. hogy mutatnék példát a népemnek, amelynek tagjai minden más népcsoport tagjainál különbek? hogy nézzek a barátaim szemébe? nem, ez a párkapcsolat eleve halálra ítélt.

- de a szerelem! a szerelem mindenek fölött áll! – próbáltam vitatkozni vele.

- nem! a haza, a haza mindenek előtt! – riposztolt. a szerelem fontos, de katonaember vagyok, s a hazára esküdtem föl!

láttam szemeiben az őrlődést. a férfiember őrlődését, hogy vajon felvállalja-e mások előtt párja gyengeségét, kiálljon-e társaságban vállalhatatlan barátnője mellett, vagy inkább félredobja örökre, mint egy elhasznált papírzsebkendőt.

- döntöttem, magammal csalom, és inkább példát statuálok vele – mondta hirtelen hitler. – mint szerelmem, magammal viszem berlinbe, ahol átadom az SS-nek, hogy hurcolják el buchenwaldba. így népem látni fogja, hogy az irántuk érzett szeretetemet és a következetességemet előbbre helyezem személyes testi s lelki igényeimnél! – mondta a náci vezér.

ezután felemelte a parázs felől nyársát, ropogós-pirosra sült szalonnájáról a zsírt a papírtányérján fekvő kenyérszeletbe dörzsölte, elővette horogkereszt-mintás bicskáját, s kisimult arccal falatozni kezdett. én pedig nyársamat kicsit arrább raktam, oda, ahol hitleré volt, mert ott már javában parázslott.

Itt az idő, nem szabad tovább halogatni. Írtam már egyszer erről, de az befejezetlen maradt, maradt a virtuális fiókban, most meg egyáltalán nincs kéznél, egérnél. Pedig ott abban szövegben először ügyesen kontextusba helyeztem a dolgot, aztán csak utána jött az építészetről táncolás, a zenéről írás. De lehet egyáltalán nem is lett volna ilyesmi abban a szövegben, ügyesen megkerültem volna ezt a nehézséget, és szinte észrevétlenül kibújtam volna a feladat alól. Tényleg kár, hogy nem tudok most idézni belőle, csak hogy felcsigázzam a kedélyeket (mindhiába), a Konzervatív Pophős és Allen Ginsberg is felbukkant azokban a sorokban.

Lehetne amúgy most is sok mindenről írni Trevor Powers-szel kapcsolatban, mindjárt arról, hogy mennyivel jobb lenne ha saját nevén adná ki a zenéit, mert ez a Youth Lagoon erősen rossz irányba viszi az képzettársításokat, de nincs ezzel se különösebb gond, zene ez, zenéről van szó, itt a leírt betűnek, kimondott szónak mellékszerep juthat csak. Arról kellene még persze szót ejteni, hogy micsoda történet van itt kérem szépen a háttérben. Egyedül, a világtól elszigetelten felvett első lemezről, a zárkózott, erősen introvertált dalszerzőről, és persze dalokról, azokról a dalokról kellene mindenképp szót ejteni, amik. Majd' elfelejtettem, arról is kellene mindenképp, hogy második album is született időközben, és Trevor olyan badarságokat fogalmazott meg róla, hogy olyan lemezt akart, ami nem csak háttérzeneként szolgál majd, mert ő bizony úgy gondolja, manapság az emberek már nem is igazán figyelnek oda arra amit hallgatnak. Meg figyeljetek, ez is jó, még azt is nyilatkozta, hogy ezek bizony albumok, így egymásután, ebben a sorrendben, ebben a formában kell hallgatni a  dalokat, úgy az igazi... mesebeszéd, lárifári. De ő könnyebb helyzetben van mint én, nekem maradt a nehéz feladat, és kesereghetek, hogy régebben mennyivel frappánsabbat írtam a Youth Lagoon-ról, csak ugye az elveszett.