minden napra egy zene

Summertime-ok Summertime-ja. Az is benne van, ami nincs.

'I just play what I feel.'

Oh Albert, ha valaha én is merném...

És a ráadás. Beszédzene. Érezni a leheletét.

Zseniális ez a fellépés. A végefele az énekes fetrengése és a közöny némelyik gyerek arcán már-már felülmúlhatatlan. Nekem a zenekar üzenete valami olyasmi, hogy nem kell annyira komolyan venni magunkat mert az jó. De tényleg! Ne vegyétek annyira komolyan magatokat, rengeteget tud segíteni! Tessék nekiállni percekig grimaszolni a tükör előtt zuhany, borotválkozás után, fogmosás előtt (vagy akár közben) , a pozitív élettani hatások azonnal jelentkeznek, mellékhatás nincs, megőrülni senki sem fog.

Washington DC-ből valók ők és a The Make-Up zenekar táptalaján kihajtottak az ezredforduló után. A borítók olyanok mintha a fenti koncertfelvételen lévő gyerekek közül a maréknyi akiknek tetszett a zene dobta volna össze egy napfényes délután folyamán.

A basszusgitáros csaj meg szupercuki.

nna, innentől kezdve egy nap híján egy évig minden nap nemszületésnap, legalábbis az egyzene szempontjából; mindjárt el is kezdhetünk partizni, de a mai egyzene ettől függetlenül még a születésnapozó hármas jegyében telik, mert az előadó egy trió, abból is a montmartre. az általuk játszott felvétel pedig egy klasszikus spanyol gitárzene, a recuerdos de la alhambra, és ez, hiába a gitár, az egyik legszebb (igen, ez már a vasárnapi nagy szavak rovat) dolog, amit művelni lehet a zongorán.

de mielőtt meghallgatnánk, annyi jó tanács, hogy ez bizony azok közé a parti zenék közé tartozik, amit elsőre leginkább mozdulatlanul, hangosan, lehetőleg fülhallgatóval szabadna meghallgatni, nagy odafigyeléssel. máshogy is lehet, csak nem érdemes. majdnem hét perc, ennyi szünet mindenkinek kell egy ilyen szép vasárnap délután, tüntetések, hóesések és egyéb izgalmaktól függetlenül.

a dallamot valószínűleg ismered, vagy hallottad már valahol; sokan eljátszották már, és sokféleképpen. én sose tanultam gitározni, de főleg emiatt a darab miatt szerettem volna megtanulni. kisgyerekként hallottam először, és úgy képzeltem, piszok nehéz lehet eljátszani - ebben egyébként nem is tévedtem nagyot. a gyerekkori képekre emlékszem még mindig erről a dallamról, valahogy a középkori barokk hangulat jutott eszembe róla, vastag, felesleges és kényelmetlen ruhák, fényűzés és csillogás; és ezzel együtt, vagy ettől függetlenül, a simogatás. ahogy a gitáros ujjai beleakadnak a húrokba, olyannak képzeltem ahogy a szerelem ujjai megtalálják a másik haját, és elkezdenek rajta játszani. ráadásul olyan volt, mintha a gitáros egyszerre két gitáron gitározna, el se tudtam képzelni, hogy lehet a fő dallamot, és a kíséretet együtt játszani egy hangszeren, egy időben, ez megint valami varázslat volt, csupa ilyen kép, mint a kastély, holdfény, szerelem, zuhatag.

ehhez képest némi illúzió rombolás, szigorúan a tények bűvöletében, mint a felnőttek, így háromévesen:

a darab címe alhambrai emlékek, ami kétségkívül romantikusnak hangzik, eltekintve attól, hogy alhambra tulajdonképpen egy fényűző erőd spanyolországban, amit régen vörös erőd néven is ismertek; főleg ez utóbbi elnevezéssel disszonáns ez a gyönyörű melódia. a szerző francisco tárrega, aki egyáltalán nem a fényűző barokk korban, hanem a 19. század bánatos éveiben élt, egy nem kimondottan könnyű életet, amint azt megtudhatjuk, ha utána olvasunk. szintén a wikipédiát bújva figyelhetünk fel arra is, hogy az alhambrai erődöt a gaz franciák felrobbantották az 1812-es távozásuk után; ebből arra lehet következtetni, hogy az a kissé giccses, bár kétségkívül impozáns palota, amit most fotózhatnak a turisták, egész máshogy nézett ki tárrega idejében, így némileg érthető ez a szomorkás hangulat, de alighanem bujkálhat az emlékek között egy nő is, mint már annyiszor, a történelem folyamán. nő helyett viszont csak egy férfit találunk alapos pédiázás után, ráadásul egy írót, bizonyos irving washingtont, akinek az alhambrai meséi című könyvét valószínűleg francisco is élvezettel forgathatta, és az ilyen leírásokban akár magára is ismerhetett:

'kétféle ember létezik, akinek az élet egyetlen hosszú ünnepnek tűnik – a nagyon gazdag és a nagyon szegény; az egyik, mert nincs hiánya semmiben, a másik pedig, mert nincs semmi dolga. senki sem érti jobban a semmittevés és a semmiből élés módját, mint spanyolország szegényebb néposztályainak tagjai. felét az éghajlatnak köszönhetik, a többit meg a temperamentumuknak. adj a spanyolnak árnyat a nyárban, napfényt a télben, no meg egy kis kenyeret, fokhagymát, olajat, némi csicseriborsót, egy öreg barna kabátot és egy gitárt, s hagyd, hogy kedve szerint forogjon a világ! nem számít illetlenségnek a szegénységről beszélni vele, ugyanolyan nagystílűen viseli, mint rongyos kabátját. ő a rongyokban is hidalgo.'

akárhogy is, de a végeredmény egy megindítóan szép darab lett, ami aztán sajnos a köztudottan problémás ízlésű huszadik századunkban elindult a klasszikus giccsek bódító útján. ennek a netovábbja az a mike oldfield feldolgozás, ami a gyilkos mezők című film főtémájaként is riogathatja a hallójáratainkat, de a pánsíp szerű hangnál már csak a hozzá készült videó brutálisabb, amiben egy pizsamás koreai kisfiú a nyolcvanas évek dizájnos technikai vívmányai között felfedezi a (film)világ árnyoldalait, és valamiért ez olyan hatással van rá, hogy elkezd képeket is dobálni. mindennek a giccsességi faktora olyan szinten felülmúlja a képzeletet, hogy érdemes gyorsan meg is nézni:

ezek után jogosan megy el a kedvünk a további feldolgozásoktól, pedig még csak most érkezünk a mai napi egy zenéhez. a recuerdos de la alhambra abban is különleges, hogy tulajdonképpen úgy kell eljátszani a gitárral, mintha az egy mandolin lenne; de egy dán jazz zongorista, niels lan doky még ezt is tovább cifrázta, és a zongorán remegteti olyan gyorsan az ujjait, mintha gitáron játszana; elképesztő (és bár nem tűnik bonyolult dolognak, de kurvanehéz, annál is inkább, mert a különböző erősségű billentyű nyomások mellett még a bal kéz egész más ritmusban játssza az akkordbontogatós kíséretet). az is tanítandó, ahogy ebben a trió felállásban a mellette sertepertélő zenészek adogatják egymásnak a dallamot; ahogy háromperc harminc körül átveszi a főtémát, és improvizál rá a bőgő, míg a zongora visszahúzódik, majd a dobbal együtt bújjanak elő; nekem valami ilyesmit jelent a jazz, mégha ennél jobban nem is tudom megmagyarázni hogy ez mit is jelent pontosan. annak idején sok hülyeséget írtam shankar all for you-járól, na nekem ez a dal annak a párja.

ehhez képest kár, hogy csak japánban jelent meg, igen szerény példányszámban, ráadásul ez a trió felállás sem volt hosszú életű, így a sok megszerezhetetlen zene közül, ami megfordult már vénülő blogunkon ez az egyik, de! most jön a nemszületésnapi ajándék, ami egyrészt egy ezzel kapcsolatos alice idézet, másrészt pedig, hogy végre eljön az a pillanat, amit még az elején ígérgettem, miszerint hét percig ne nagyon csinálj semmit, csak tekerd fel a hangerőt, és nyisd ki a füled; ráadásul még egy download gomb is társul hozzá, amivel bármikor és bárhol megismételheted ezt a tevékenységet!
tehát:

"nemszületésnapi ajándéknak szánták."
"hogyan?" kérdezte alice meglepetten.
"selyempapírban" mondta dingidungi.
"úgy értem: mi az, hogy nemszületésnapi ajándék?"
"az olyan ajándék, amit akkor kapsz, amikor nincs születésnapod."
alice eltöprengett ezen.
"én jobban szeretem a születésnapi ajándékot" mondta végül.
"nem tudod, mit beszélsz!" förmedt rá dingidungi. "hány nap van egy évben?"
"háromszázhatvanöt" felelte alice.
"és hány születésnapod van?"
"egy."
"és ha háromszázhatvanötböl kivonsz egyet, mennyi marad?"
"háromszázhatvannégy természetesen."

Boldog szülinapot drága blog! Büszke vagyok rád, mint Bécsnek vára: hogy is ne lennék. Ennyire remek ízlésű háromévessel sem találkoztam még sose. Ezt semmiképp meg nem cáfolandó bár, viszont annyi jóságot toltak ma már a többiek becses szülinapod alkalmából, engedd hát meg, hogy én ezzel az emlékezetes hulladékkal öregbítsem hírneved.

HB2U, ölel: tibi

Azon a napon is három zenekar játszott a klubban. Ők a Black Elephant után, a Pelican előtt. Két régi jó cimborámmal 'sztóner triumvirátus' fedőnéven próbáltunk betelni a hallottakkal. Valószínűleg még egyikünk se látott addig még posztmetált játszani ennyire hitelesen. Valami ami igazi, semmi fölösleges, semmi pózolás. Csak álltunk ott, bólogattunk és hagytuk arra úszni a gondolatokat amerre akartak.

Hálás a köszönet a három walesi bárd(ok)nak!

Kíváncsian várjuk a harmadik albumot.

Napi cseh óránk következik. Kezdjük az alapoknál: Jeden, dva, tři... tovább ne is számoljunk, hiszen a blog is épp ennyi idős. Boldog harmadikat tehát az egyzenének, egy olyan együttes előadásában, akiknek a neve egyébként kettőt (vagy néha többet is) jelent:

A cím ne tévesszen meg senkit: mielőtt bárki is komolyan venné, el kell árulnunk: ez egy kamu magyar szám. Elképzelhető, hogy a dalszöveg írója életében nem beszélt magyarul, vagy mondjuk próbálkozott vele, csak épp annyira járt sikerrel, mint Bobafett a spanyol nyelvvel... Bár azért minden elismerésem, hogy a folyamatos kecskemekegés mellett (bizony, gyakran éri nyelvünket az a kritika, hogy a szavakat nem értő hallgatóság számára az e hangok gyakorisága miatt a magyar mekegésnek hangzik), sikerült belecsempészni a szövegbe pár igencsak fontos és kifejezetten magyar szót, például a Balatont, a telefont, a szaxofont, a diktafont, a monitort, a mikrofont és a magnetofont...

Közkívánatra itt a dalszöveg (!), melyet az együttes közzé tett a weboldalán (és jófej módon még angolra is lefordították, hiszen ezt a sajátos hanadzsanyelvet rajtuk kívül nem biztos, hogy sokat értik):

Gégy sertélek ődek mégy
Atajandék kérosték
Ferekétes nandó
Hégy Kvár Ű Ták!

Csardás, Tancók, Györom Hajdom!

Két áj mácska sőron véd
Kutya három bléd
Ketelémbek Rámbo
Harom Nár Sagy Gyvár!

Csardás, Tancók, Györom Hajdom!

Na de kik is ők, aki ezt az eszementséget elkövették? És akik saját bevallásuk szerint nem létező rádiók popzenéjét és nem létező népek népzenéjét játsszák?

Ő, a nő, Bára Kratochvílová, de ezt csak titkon súgom meg, hiszen hivatalos keretek között csak ONA, azaz csehül ő (a nő. amire külön magyar szavunk nincs, ezzel lehet egy műfordítót őrületbe kergetni...). Bára  énekel, szaxofonozik, klarinétozik, melodikázik és időnként még kávédarálóval is karattyol a koncerteken

Ő, a férfi, Jan Kratochvíl, hivatalos keretek között csak ON pedig gitározik, bendzsózik, konyhai beatboxol (kérem, ha valaki tudja, hogy ez mi, világosítson fel!) és énekel. 

Magyar kötődésük után nem meglepő, hogy hozzánk is ellátogattak már egy párszor: felléptek a Szimpla kertben, a Rohamban, a Tűzraktérben, a Mika  Tivadarban és a 2011-es Mediawave fesztiválon is. 

A testvérpár hétéves működése alatt a legkülönfélébb projektekben működött közre; némafilmek vetítését élőzenével kísérik, animációs filmekhez illetve számítógépes játékokhoz zenét komponálnak. 2008-ban jelent meg telefoncsöngéseket tartalmazó és szabadon letölthető Ringtones for mobile Uphones című albumuk. Apropó, számítógépes játékok: ebben valahogy nagyon jók a csehek; szó volt már itt a blogon Floexről, akinek a Machinarium nevű tündéri robotos játék és a Samorost zenéjét köszönhetjük. Ugyanez a cég, az Amanita Design adta ki nemrég a (valószínűleg) világ első olyan számítógépes játékát, melynek szereplői csak növények - próbáljátok ki itt, és hallgassátok közben a zenéjét, amit szintén a DVA követett el. 

(ez itt)

ZOMBILEND ZOMBILEND ZOMBILEND

HÁROM HÁROM HÁROM HÁREM

ÉBRESZTŐ TŐ TŐ

MONDTA A KÖLTŐ TŐ TŐ

"Zombie no go go, unless you tell am to go (Zombie)
Zombie no go stop, unless you tell am to stop (Zombie)
Zombie no go turn, unless you tell am to turn (Zombie)
Zombie no go think, unless you tell am to think (Zombie)"

Hárman vannak, három éve kerültek ki először, az 5770-ben ugyanezen napon világrajött parányi kis blogunkra, a Trio című lemezük (amit a borítóra kattintva magatokévá tehettek igen derekas bitrátával) egyik csodálatosan megkomponált remekével. Most meg nem véletlenül három dolgot is szeretnék veletek megosztani tőlük, mert jeles eme esemény, Ők meg legalább annyira csodálatosak, és hóziher, hogy szertefoszlatják a világ búját-baját. (egy koncertet is merészkedtem, mert mikor máskor ha nem most)

 I.

II.

III.

Sok szeretettel és jószívvel egy isteni funk-(hard)rock gyöngyszem '92-ből, az elementáris erővel felvértezett Hardware-től.  A trió egyetlen lemezt készített, na de mekkorát!

szegény amelie, és yann tiersen bánatosan menetel az egyre nagyobb közhely kategória felé, cserébe most már le se vakarhatják magukról a klasszikus táblát; boldog-boldogtalan tudja már hogy miről van szó, ide nekem egy tangó harmonikát, vagy egy zongorát, és elpütyögöm a dallamot, ahogy gondolom rajtam kívül még hatmillióan.

vén blogunk is foglalkozott vele, hogyne tette volna, egy nagyon szép animáció keretében, meg a filmzenés héten, mikor máskor. de persze ennyi nem elég, most jön tehát a
harmadik.

nekem amelie túladagolásom akkor lett, amikor tavaly (vagy tavaly előtt? három évesen már az ember elfelejt dolgokat) egy kávézónak csináltam mixeket, és kérték hogy legyen benne 'tudodazaharmonikásemelieis'. így elkezdtem gyűjtögetni a különböző verziókat, remixeket, mashupokat, feldolgozásokat, és rövid időn belül elképesztő mennyiségű, és sokszínű amelie gyűjteményem lett, a majd' metáltól egészen a nyál r'n'b-n keresztül az okos technóig. ezeket aztán elkezdtem összehegeszteni, és bár először tök jól szórakoztam (ez hallható is a végeredményen) de aztán mire végére már úgy voltam vele, hogy ha találkoznék amelie-vel, nem hogy nem kérném meg a kezét, hanem pár perc beszélgetés után sok szerencsét kívánnék neki, de sürgős teendőimre hivatkozva gyorsan mennék tovább.

a végeredmény viszont ettől függetlenül meghallgatható itt, bár ezután az ötven perc után alighanem más is úgy lesz vele, hogy most azért egy pár évig meg tudna lenni amelie filmzene nélkül:

ez nem csak az amúgy tökre unszimpatikus önreklámozás miatt került most ide, hanem mert sajnos ez a mix is rendelkezik azzal a betegséggel, ami a velem kapcsolatos legtöbb dolgot jellemzi, miszerint elszomorodik a végére. az utolsó felvétel egy különösen gyönyörű dolog, bizonyos third eye foundation munkája, aki a la dispute dallamát úsztatja fel a világűrbe, ráadásul valahonnan ráhúz egy sercegő énekhangot, amitől az egész teljesen más dimenzióba kerül, kicsit olyan, mintha a nagymamánk valami régi dalt hallgatna a másik szobában, a tesónk meg zongorázna a nappaliban, mi meg kint ülnénk a verendán, és néznénk, ahogy felmászik a diófára a délután.

hallgassuk meg külön is:

hogy a hóesés a videóban mennyire kellemetlenül aktuális most így, ebben a forradalmi tavaszban, abba ne menjünk bele, de a 3rd eye foundationra ettől függetlenül érdemes egy pillantást vetni, ha nem is feltétlenül mind a három szemünkkel; elég sokrétű és főleg nagyon termékeny munkássága van, akár ezen a néven, akár az eredeti, kétszemű nevén (oké, oké) ami matt elliott. az ambient és a poszt rock között kalandozik, a kortárs komolyzene, és a kísérleti elektronika biztató társaságában, és bár ezek a kalandok legtöbbször nélkülözik az eredetiséget, és így nem is feltétlen mindig izgalmasak, de azért vannak kimondottan jó pillanatai is, mint például ez a költői in bristol with pistol. egyik érdekesség, hogy tavaly a saját nevén újra feldolgozta ezt a bizonyos la dispute-t, - bár ez esetben az utolsó betű átneveződött e-ről a-ra; la disputa -, egyszál gitárral, spanyolosan, az úgynevezett 'fingerpicking' technikával, ami kissé erotikusan hangzik, de azért tök nehéz, meg minden. az eredeti remixet (bár kissé képzavar, hogy egy remix eredeti) megtaláljuk a vicces című i poo poo on your juju remix lemezén, de a yann tiersen iránti rajongását a szintén mókás elnevezésű ounmupo sorozatnak készült mixlemezén is ellenőrizhetjük, főleg ha vagyunk olyan neveletlenek, hogy rákattintunk ennek a linknek a végén bujkáló try it gombra. 

(ez itt már a bónusz zene rovat; ez a kissé komor, szarvasos kép a dark című lemezének az illusztrációja, ami az egyik legjobb munkája, még akkor is, ha haladónak kell lenni a befogadásához; mondjuk akik szeretik a vanetiran snares dolgait, azoknak kellemes élmény lesz ez is, a többiek viszont először ezt hallgassák meg, aztán fussanak)