"Ezek a Disclosure-ös fiúk tudnak valamit." A tavalyi évben is slágert slágerre halmozott a duó (Boiling, What's In Your Head, Latch), erre előrukkoltak a következő trekkjükkel, mely (természetesen) rögtön a listák előkelő helyén találta magát. És mi a végeredmény? Könnyeden lüktető, szexis, táncos, garázsos és r&b-s hullám, melyre mindenki ízlése és füle könnyedén "felkapaszkodik". Márciusban megtalálhatjuk a következő albumukon, mely a PMR Records gondozásában jelenik majd meg. Alig várjuk! : )
Épp a napokban buzdították arra a jónépet, hogy csakis teljes sötétségben, leoltott villany mellett fogjanak hozzá a Gaspar Noé által rendezett új Animal Collectivevideóklip műértő befogadásához. De 2013-ban már egy pár napos klip is lerágott csontnak (jelen esetben almának, jaj) számít, így most mutatok egy másik hasonlóan retinába égő vizuálorgiát, időszámításunk előttről, 2 héttel ezelőttről.
és így megy ez már hónapok óta, én itt vagyok, te ott vagy, én ezt teszem, te azt teszed, én így látom, te úgy látod, én ezt mondom, te azt mondod, én ezt tartom helyesnek, te azt tartod helyesnek, nekem erre van szükségem, neked arra van szükséged, nekem ez fontos, neked az fontos, én erre vagyok képes, te arra vagy képes, engem ez bánt, téged az bánt, én így akarom, te úgy akarod, sze- rintem ez az igazság, szerinted az az igazság, és sorolhatnám még tovább a különbségeket, de nem teszem, mert ennyi is elég annak bizonyítására, hogy mit sem bizonyítanak, és csak arra jók, hogy elfedjék előlünk a tényt, hogy boldogtalanok vagyunk, és mi- vel így van, ez a boldogtalanság nem szétválaszt, hanem mindennél jobban összeköt bennünket, és ha van jövőnknek záloga, akkor furcsa módon éppen ez a boldogtalanság az, amelyet egyszer, ha szerencsénk lesz, kiválthatunk, és ha ugyancsak sze- rencsénk lesz, boldogságra cserélhetünk, addig azonban még sok idő van hátra, addig még sok minden történhet, lehetünk még rosszabbak, méltatlanabbak egymáshoz, mint most vagyunk, találhatjuk még egymást elviselhetetlenebbnek, mint most hajto- gatjuk, lehetünk még elégedetlenebbek azzal, amink most van, vélhetjük még kevesebbnek, amit most keveslünk, érezhetjük még magunkat kifosztottabbaknak, mint most egymás szemére vetjük, mialatt egyre szűkülő köreinket rójuk, és lassan, de biztosan meg- öregszünk, és végül, mint egymásnak, megadjuk magunkat a ha- lálnak.
Az utóbbi idők (de mindenesetre a tavalyi év) egyik legjobb dokumentumfilmje volt a Sixto Rodriguez-ről szóló Searching for Sugar Man. Hatalmas sztori.
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján úgy tűnt, hogy Rodriguez is csupán csak egy arc a sok elbukott wannabe popsztár közül, akik Bob Dylan nyomaiban haladva folkzenével akarták megváltani a világot. Kis sikerélménye azért akadt, hisz éppenséggel felvett két teljes lemezt és már készült a harmadikra, mikor a a lemezkiadója szerződést bontott: lemezei a kutyának sem kellettek. Sixto lógó orral bár, de belátta: ami nem megy azt nem kell erőltetni. Visszament hát benzinkutasnak aztán bulldózeres lett és építkezéseken dolgozott vagy három évtizedig.
Mindeközben lemezeiből pár példány eljutott egészen Dél-Afrikáig, ahol szénné játszották őket a rádiók, és valahon Jo'burgban futószalagon gyártották a megkérdőjelezhető minőségű, de legalább hozzáférhető kalózmásolatokat. Mivel Rodriguez több lemezzel nem jelentkezett elterjed, hogy jó beatzenész szokáshoz híven meghalt. Hírneve már-már Elvisével vetekedett, számai az apartheid-ellenes mozgalom himnuszaivá váltak, de erről ő mit sem sejtett egészen 1998-ig, mikor lánya a neten szörfözve rábukkant Dél-Afrikai rajongói olalára. A többit megnézhetitek a filmben aminek a végén (vigyázat spoilerveszély) persze jön a Happy End...
És akkor van Utrecht, a város ahol Dombi Tibi focizott, ahol sok a diák, ahol egy kicsit kihipózott a belváros, szóval van ez a város, egyenesen Hollandia közepén, emlékekkel terhelt helyekkel tűzdelve. Minden holland - a sötétbe virradó reggeleken kocsikulcsát kereső, másik kezében sajtos szendvicsét markoló -becsületes munkába induló ember tudja, a hétköznapokon jobb Utrechetet és az A2-es autópályát messze elkerülni mert a dugó! a dugó ott elkerülhetetlen. A város ahol vacsoráztam patkányokkal, aludtam luxusházban a belváros közepén, a város ami nem rólam, nem rólad, hanem róluk szól. A város ahonnan Amszterdam csak 20 perc vonattal és ha a klippet szűz szemmel nézném rögtön rávágnám, hogy ‘Hey dit is fuckin’ Amsterdam he’ de pár pillanat múlva ráeszmélek a nyakba akasztott gitár zsinegen lógása pont azt a nüansznyi különbséget szimbolizálja ami miatt érdemes kitekinteni, ami miatt érdemes egy országot nem csak egy várossal letudni, ami miatt érdemes élni.
A 2013-as év eddig nem viccel. Február 18-án új Jamie Lidell album, az eddig nyilvánosságra került trackek alapján már nagyon kíváncsi vagyok rá! A Why ya why egy ideje nem tud kikopni a playlistből, a You Naked-be pedig tegnap futottam bele. Éppen betegszabadságon vagyok, így legalább egész nap boldogíthatom vele a szomszédságot is. Ma reggelre egy különleges élő performance-szal készültem, mikrofon gyanánt partvisnyélbe énekelve, pizsamában előadva. A ballonkabát még hiányzik.
Mi ez? hagyta el a kérdés a halandók száját megpillantva a hátracsúszott Mikiegeres frontvonal és mephisto-i smink alatt rejtőző bizarr kis karakter produkcióját. Hogy "ki ez?" egyikükben sem merült fel...
Klaus Sperber elméletileg a II. világháború idején, 1944 januárjában jött evilágra, a bajor Immenstadt tehénbőgéstől hangos, alpesi lankáin. Mikor először operát hallott a rádióban, már akkor eldőlt számára, hogy mi fán terem. Az alma viszont picit elgurult a fájától, ugyanis szinkronban előbbivel két pofára falta a pop-ot. Ez a fajta kettősség (pop-opera összegabalyodása) mindvégig megmaradt. Az összes zsebpénzét lemezekre költötte, sőt volt, hogy még a Mamma-tól is csent...amikor egy Elvis lemezzel állított haza, a rock'n roll-t zsigerből elutasító, igen szigorú asszony elkobozta azt, és egy Maria Callas koronggal "ajándékozta meg" helyette. Aztán Berlinbe ment zenét tanulni. A '70-es években jegyszedőként dolgozott a nyugat berlini Deutsche Oper-ben, ahol a függöny legördülte után kontratenor áriákkal árasztotta el kollégáit. Aztán jöttek a fülledt német melegbárok, mely közeg igen szűknek bizonyult Klaus szárnyfesztávolságának kibontakoztatásához. Ekkor úgy döntött, hogy New Yorkban próbál szerencsét, ahol igencsak dívott az újhullám. Kisebb lokálokban kezdte legalább annyira felejthető, mint komolytalan produkciók közé besűrítve. Nomi viszont szemetszúrt. Mindenki szájtátva ámult a hangon, (bámult a fizimiskán) amiről azt is kétségbe vonták, hogy belőle szökik-e ki.
A nagy áttörés '79 december 15-én következett be, mikor Joey Arias-szal karöltve, egy rózsaszín képernyőszájú plüss uszkárt húzva-vonva stroboszkópok kerszttüzében, David Bowie vokalistáiként léptek a Saturday Night Live színpadára. A fekete latexbe bújtatott marionettet a produkció után annyira rabul ejtette Bowie hacukája, ami egy 1930-as Tristan Tzara modell másolata, hogy nyomban fel is kereste annak tervezőjét.
A lefelé fordított háromszög alakú plasztik szmoking (kosztüm) csokornyakkendő, elasztik zsúrnadrág, magassarkú hegyesorrú lakkcipő egyik pillanatról a másikra a védjegyévé vált. Pillanatokról beszélünk, mert a new wave ikonikus alakja 1977-től 1983-ig érte el mindazt amit (tisztelet-becsület)
1982, Urgh! A Music War című filmből egy elképesztő felvétel, ahol a Ritz-ben már galaktikus magaslatokban szárnyal miközben a zenekar az univerzumot szétrepesztő funk-rock-ot tol mögötte. Hipnotikus sci-fi-megszakad a Wifi!
A korántsem boldog életutat felölelő életrajzi filmje (The Nomi Song), a plakátra kattintva tekinthető meg, amiben többek között oldalvást kitipeg a hatalmas "N"-en vágott ajtón, mert szemből vállmerevítése miatt elférni képtelen.
Amikor már a penicillin sem segít...
1982-ben kijött a Simple Man.
Mindenki úgy gondolta, hogy egy fényes karrier kezdete ez, de a vége lett. Kórházi ágyán fekve (egy AIDS-et boncolgató műsort nézve) fedezte fel karján a kaposi-szarkóma jeleit. Az addig páncélként viselt szmoking lehullt, és spanyol (malomkerék) gallér, és visszafojtott reneszánsz viselet váltotta fel. Ettől kezdve már kizárólag csak operákat énekelt, és nem a vidámabbakat.
Záróakkord (A Nagy Finálé)
Henry Purcell Artúr Király-ának vérfagyasztó áriáját halála előtt pár hónappal adta elő Münchenben, hazai közönség előtt. A csont és bőr alkotta vázból fizikai fájdalmakkal meggyötörten túlvilági produkció szakad fel, s egy véget nem érő haláltusában végső megnyugvást lel, ahogy az utolsó kilehelt sorok elhagyják a feketére rúzsozott ajkat...
"...Let me, let me,
Freeze again to death!"
1983. augusztus 6-án, 39 éves korában elment. Hogy hová...ki tudja. Talán oda ahonnan igazából jött, mert ,hogy nem evilági figura volt az is biztos.
Két jó hírt is olvastam a minap muzikális téren, mégpedig, hogy kedvenc bandáim egyike s másika is új albummal jelentkezik hamarost. Viszonylag kevés olyan együttes van, amelynek gyakorlatilag minden munkája tetszett, tetszik, s mivel ezen formációk éppen ilyenek, így végtére is érthető az örömöm, nem igaz? Meg is hallgattam azon melegében a két kedvcsináló nótát. Hogy a rébuszokban beszélés leghalványabb gyanúja se vetüljön rám, elárulom, hogy a Black Angels és a Dead Meadow a két illetékes csapat. Milyen szép összefüggés: a Black Angels új albumának címe az lesz, hogy Indigo Meadow.
Ezen a bemutatkozó számmal nincs is semmi baj, csak... nem jó. És hát bízom benne, hogy nem ilyen irányba mozdul el a banda, mert ha igen, akkor nem leszek boldog. Persze slágernek megfelelő lesz ez is, lehet dúdolni, meg ugrálni rá lányokkal, illetve nyilván lehet beszélni zenei evolúcióról, mert örömteli, ha tart valamerre az együttes hangzásvilága, úgyhogy odaadó rajongóhoz híven szépen majd kivárom, milyen lesz a teljes lemez, mielőtt véleményt alkotok, DE... ez a zene most sajnos nekem nem ér meg egy posztot blogoldánkon. Coelho vagy más idézetgyárosok valószínűleg azt mondanák erre: az ember arra haragszik, akit szeret. Mivel az ember ebben az esetben, azt hiszem, én vagyok, így most én kissé neheztelek a Black Angelsre. Például Ákosra nem tudnék haragudni soha, hiszen nem szokott érdekelni, mit csinál.
A Dead Meadow kapcsán hűséges, ortodox olvasóink bizonyára tudják, hogy az egyzene is egy róluk szóló írással indult, majd ezen kívül még háromszor áradoztunk különféle formában erről az itthon oly kevéssé ismert csapatról, szóval némelyikőnk (de legalábbis kettőnk) elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen tény.
Csodát már ezektől a fiúktól sem vártam, már annak is örülök, hogy még mindig aktívak, és kis szerencsével tán kontinensünkre is eljutnak majd megint. Ez a muzsika azonban teljesen rendben van, megjelennek benne a jellegzetes dedmedós elemek, és mivel már többször meghallgattam, ki merem jelenteni, hogy tetszik, és éppen ezért most fokozott kíváncsisággal tekintek az új lemez irányába, mert hát ugye hátha... Zenei fejlődés ide vagy oda, mindig örülök, ha nem tinilányok jelentik valakinek a(z új) célközönségét, elvégre már nekem sem ők jelentik.
Utolsó kommentek