minden napra egy zene

Volt, hogy a társadalmi elvárásoknak ellenfeszítve a táncparkett közepén azon morfondíroztam, majd a lányok kérnek fel táncolni, mert úgyis olyan szép vagyok. Az írással is ugyanez a helyzet, majd csak észreveszi valaki milyen jók a szövegeim, én nem reklámozom magam. Egyik és másik sem sikerül-t-. A party végére a sarokba szorít a sok-sok összebújó pár, míg én a harmadik sört kortyolgatva egyre csúnyábbnak érzem magam és a leírt szavak száma is csak nő és nő, kiadássá azonban nem érnek meg. 

Van, hogy magától nem megy, ilyenkor lépni kell, fel kell kérni valakit, nem félni az elutasítástól és a sorokat is szabadjára kell engedni. A legjobb mindezt zenére tenni. Lehet rá táncolni és lehet rá írni. Lágyan keringőznek előttem a betűk, és a koreográfiából azt olvasom ki ez valami kezdő szöveg lesz. Nyitótánc a 600 férőhelyes helyi sportcsarnokban, a '80-as évekbeli öltönyökbe öltözött apáknak. Akiket az ő apjuk '60-as évekbeliekben néztek, éppen 1982-ben. Valaki megörökli ezeket a ruhadarabokat, valakire úgy illik ahogy az apjára illett, valakinek újat kell szabni, valaki nem akarja a régit, valakinek molyrágta, valakinek olyan se jut. Aztán vannak olyanok akik maguknak varrják, odafigyelve milyenek voltak az előzőek. Na ez a holland srác valahogy így zenél. Egy picit kinyújtott, egy picit hipster, mindenesetre mai darab.

Beletekerni nemcsak hogy nem ér, de ezúttal egyáltalán nem is lehet! Február elején jön a Darkstar új, második albuma, mégpedig a Warp Records gondozásában, ezzel többek között Aphex Twin, az Autechre, a Boards of Canada és Brian Eno mellé kerülnek a kiadó dicsőségfalán. A News from Nowhere-n, (ahogyan már 2010-es North-nál is), nem a korábbi Darkstar - megjelenéseken ( Need You, Aidy’s Girl is a Computer, Squeeze My Lime ) tetten érhető 2 step/dubstep hatások a jellemzők: jelen album szintén inkább a pszichedelikus-szállós-szintis vonalon halad, sok éteri vokállal.

Alább hallgatható, én már adtam a lejátszási statisztikáknak :)

Itt az Amplified Ease élő verzióban - egyébként jártak már nálunk is, ízelítő a 2011-es budapesti, Decknologys fellépésből például itt

Lakótársam fenséges currys-rizses-cukkinis mesterművének utolsó falatjaival, ja és a fridzsiderben talált háromnegyed üveg zweigelt kékfrankos rosé a'la weinhaus-zal ültem ide most, amiből egyik még annyira sem fransziás,mint a másik. Meg úgy egyáltalán semennyire. Na de a ma bemutatásra kerülő alakulat meg annyira az, amennyire a fent említett dolgok nem. Sőt.

Az egyik legnépszerűbb, csillagos ötös imidzzsel felvértezett, velejéig romlott francia black metal zenekarról lesz ma itt szó.

A gonoszságban tobzódásukat mi sem példázza jobban, mint a sátánizmussal, nácizmussal, folkkal, ezoterikus tanokkal összekotyvasztott fröcsögő obszcenitás, megbuggyantva egy egészséges sötét középkor fanatizmussal. Mindezek alapjáraton egy reneszánsz népies síkon büntetnek szerte-széjjel recsegtetett riffekkel, és egy ólajtónyi károgással (amiről a Down Diary Of A Mad Band-jén lévő "jómadár" csak álmodozhat). A helyenként  felkrákogott kis mondókák (ami gonoszság ide vagy oda mosolyt fakaszthat a halandók arcán a hidegvérű trancsírozás és kegyetlenkedés közepette) felcsendülése hallatán akár totális idiotizmus is diagnosztizálható. Következzék hát a Kr.u. 2009. esztendőben született Ballade cuntre lo Anemi francor lemezük, torzított, középkori, gurgulázó, járvány sújtotta m'étal noir lelence...

Pusztítson a Fekete Pestis!

Egy tökéletes világban nem a vajas felére esik a kenyér, kevesebb a nagyon magas ember koncerteken, nem lehet kapni kutyáknak szánt télapójelmezeket, nem pusztítjuk el a Földet ilyen hamar és több hasonló korong van ,mint Dj Shadow 1996-os klasszikusa ; az Entroducing.....

Elvileg ez az első olyan album amit kizárólag idegen hangmintákból gyúrtak össze;
egy kis funky dob groove a 60-as évekből, pár énektéma valami experimentális filmzenéről, egysoros rap-ek a 80-as, 90-es évek fordulójáról, némi jazz, még több építőkocka teljesen elfeledett bakelitekről, temérdek hangszalag manipuláció, itt lassítani, ott megtörni, lefújni a port egy tucat be nem futott hip-hop előadóról, metallica loopolva, és a többi. Nem olyan végeláthatatlanul bonyolult a képlet - minél több lemez, fül, jóízlés, egyensúlyérzék és egy Akai MPC60 - mégis, azóta alig sikerült valakinek ilyen színvonalon az újrahasznosítás.

Ezen a lemezen minden ott van aminek lenni kell. Szinte bármihez jó aláfestőzene,

úszik az árral! Tökéletes.

Arról énekelnek ezek a kaliforniai fiúk, hogy néha akaratukon kívül is megkergeti őket néhány kósza, buzulni buzdító gondolat. Hát, megesik az ilyesmi, valószínűleg még azokkal a látens-homo, de homofóbnak álcázott fickókkal is, akik például automatikusan buzinak haluzták Heath Ledgert a Túl a barátságon miatt; vagy akik szerint egy buzi nem való a Nemzeti Színház élére (bár az nem derül ki, honnan tudják ezt, ti. a buziságot, hiszen soha nem volt coming out); vagy akik szerint a két férfi alkotta család majdnem olyan, mintha egy férfi meg egy állat kötné össze az életét; vagy esetleg akik tojással dobálják a melegfelvonulást, merthogy buzulni gusztustalan, majd hazamennek, és jóféle leszbipornóval vezetik le a felgyülemlett feszültséget, mert az meg izgató. Van ilyen.

Szóval ez a dal talán mindenkinek szól, ilyennek, olyannak meg amolyannak is. A Growlers most épp az aktuális kedvenc bandám, jópofák, szellemesek, vidámak, sok, csókolózásra termett zenét alkotnak. Újabb okai ők egy amerikai útnak. Úgyhogy gyerünk már!

Figyelem, a muzsika maga 1:28-nál kezdődik istenigazából!

szevasztok, ez itt szokás szerint a Vasárnapi Nagy Szavak: a kisbetűk és túlzások, nyálas szövegek és nyelvtanilag elcseszett összetett mondatok e heti adagja. ma még a szokásosnál is modorosabb történetet kaptok, aminek sajnos tanulsága is lesz, viszont jó zenét is találhattok ha elég kitartóak vagytok, slágert legalábbis biztosan, szóval érdemes velünk tartanotok.



van egy nő. ja nem, ez egy másik sztori. akkor van egy fiú. ez meg így túl meleg. van egy didzsé. na, ezaz. szóval van egy didzsé, a ráday utca egyik álromkocsmájában nyomkodja a gombokat, még szombat van, november, odakint valami esik. már későre jár, majdnem vasárnap, ilyenkorra a jólnevelt turisták már valami izgalmasabb helyre vándorolnak, majdnem üres a hely. de jön egy társaság, az a fajta, akik már ittasan kezdenek el inni. hangosan vihorásznak, egy bosszantóan karvalyhangú lány angolosan beszéli a magyart, a vele levő két fiú magyarosan az angolt, a didzsé meg unatkozik, ő az igazi parti arc, inkább aludna már. de nincs szerencséje; az egyik számot felismeri a karvalyhangú, ez messzív ötek, mondja, olyan kiejtéssel, ami miatt egyébként a didzsé szinkronizáltan szokta nézni a monthy pythonokat; és igaza van, valóban az, massive attack. máris jön minden didzsé kedvenc pillanata, a 'helló, szabad számot kérni?', ennek a didzsének már mindegy, persze, mindent szabad. a ván déjt szeretném kérni, mondja tökéletes brit akcentussal, tudod, azt a, és elkezdi énekelni, még mindig nagyon britten hogy béééééééééééééébi, ván déj, vil bi old, óóó, stb, stb. vágod ugye? megvan?
a didzsé persze hogy vágja, megvan ja, jóvanmajdberakom. igazából fingja sincs, hogy miről beszél a lány, de a tökéletes brit akcentusnak köszönhetően rákeres, és viszonylag hamar rájön, hogy mégiscsak ismerős valahonnan; nem olyan régen egy ismerőse osztotta meg, még csodálkozott is, mert az ismerőse persze legtöbbször tőle kapja a zenéit, így elvileg jó ízlése kéne, hogy legyen, de hát mindenki téved néha, ugye, rajta kívül; egyébként bele is hallgatott, vagy húsz másodperig bírta, ez a tipikus lágyra effektezett nyáltenger, annak idején ilyenekből élt meg a roxy rádió. hát ez kurvajó, ezek is mentek volna inkább a morrisonsba, gondolja a didzsé, mert ez egy ilyen mindenhez pozitívan álló, szerény és vidám gyerek egyébként, mindenesetre miközben bosszankodik, azért letölti a számot, mert még elvei sincsenek, és különben is, hagy legyen nekik karácsonyuk.
(itt kell megjegyezni, hogy már csak azért is érdemes vinylről zenélni, hogy egyszerre legyenek elveid, és kikezdhetetlen indokaid, ha valaki odajön számot kérni)
de azért bosszúból a remix dub verzióját szedi le, nehogy már simán rádiót hallgassanak. 128 bpm, igazi parti szám, ezaz, a szokásos szofisztikált zenéire mesterien rákeveri, ügyes gyerek ez a didzsé, máris szombat esti a hangulat, a négy tagból álló közönség persze csak bosszankodik, hogy még mindig csak a gitárt hallják, hol van már az ének. aztán megjön az is, és boldogan - hangosan éneklik együtt, brit-pesti tájszólással hogy finkabáutdösztoriz, stb, stb.
szerencséjük, hogy nincs valami bonyolult szövege, jófejkedik magában a didzsé, és nagy szakértően megállapítja, hogy egész fasza kis dal lenne, kár hogy ilyen elfuseráltan tipikus, bár okos alapja van, az a fajta, amiben patikamérlegen számolhatták ki, hogy semmi eredeti ne legyen benne, viszont ahhoz nem elég szar, hogy ne szeresd meg azért egy kicsit, miközben idegesít is; ez tipikusan az a sláger, amit ha szénné játszanak, rühelled, de amikor már eltelik majd jó pár év, örülni fogsz neki, ha újra hallod, de otthon sose raknád be. aztán eltelik az este, mint a többi, szomorú vasárnap, a társaság még köszönni is elfelejt, amikor kidanolnak az utcára, nem sokkal később a didzsé is vidáman teker haza a szitáló novemberi esőben, de nyugi, ennyire részletesen nem fogom elmesélni ezt az izgalmas történetet.
mert hogy ugyanez a gyerek, aki most viszont nem didzsé, hanem egy, a többmillió facebook felhasználó közül, már január van, este, odakint valami esik, míg ő jó szokás szerint, okosan tölti az idejét, azaz megosztott tartalmakat nézeget. így akad bele egy ismerőse által kirakott videóba, amit nem ismer, és ha eddig nem tűnt volna fel, hát bizalmasan elárulom, hogy ez egy ilyen sznob, hipszter figura, akinek piszkálja a büszkeségét, ha nem ismer valamit, hát gyorsan megnézi mi az, főleg ha kellően egzotikus neve van, hogy aztán lefikázhassa / elfelejthesse / úgy csináljon mintha ő fedezte volna fel, stb, de ebbe most ne menjünk bele. ezt a videót se nézné végig, ha nem hasonlítana már az első pillanatokban is annyira egy sigur rós klipre, amiben szintén gyerekek vannak, végülis ilyen egyszerű a világ, ezt a gyereket simán meg lehet venni bármivel, amiben gyerekek vannak. a videó szép, kicsit művészkedős, meg giccses, nade nicsak ki beszél. és mit ad isten, még a zene is tetszik neki, a nő hangja meg ilyen öreges, karcos, blúzos, amit különösen kedvel, rá is keres gyorsan hogy mi ez, ééés;
igen, sajnos ez itt már a csattanó.
amiből kiderül, hogy a nagyképűen lesajnált szar tipikus sláger, és a tévesen valami ritka, egzotikusnak hitt előadó bizony ugyanaz. ráadásul nem is nő.
és már semmi nem ment meg minket a tanulságtól, miszerint nem szabad gyorsan, és sznobul ítélni, pusztán azért, mert valami csapból folyó sláger, még lehet jó; ezt az osztályfőnöke még úgy írta az emlékkönyvébe, hogy l'essentiel est invisible pour les yeux, ó je, ez igaz lehet a füledre is.
hát ez nem valami nagy sztori, de én szóltam előre. itt az ideje zenét hallgatni.
szóval ez volt az a bizonyos videó, ami szép, főleg mert gyerekek vannak benne:

hát ő asaf avidan, és tényleg nem nő. valószínűleg a naprakészebb művelteknek, meg a sűrűn rádiót hallgatóknak ezek már nem valami új információk, de attól én még padlót fogtam rendesen. az utána olvasgatásokból kiderül, hogy egészen hajmeresztő, hogy kikhez hasonlítják, janis joplint mondjuk megértem, robert plantot már nem annyira, de, hogy én is mondjak valami hülyeséget, nekem van benne egy kis nina simone is, mégis, részemről leginkább antonyhoz áll közel, igaz, a hangjuk végképp nem hasonlít, de a jelenség számomra ugyanannyira zavarbaejtő, és egyúttal letaglózó, mint amikor először megismertem az anthony & johnsonst. a jeruzsálemi születésű avidan filmkészítőként is megállta volna a helyét, ha nem töri össze a szívét egy nő, ebből lettek aztán a bonyodalmak, és a dalok, a beszédes című now, you that you're leaving című debütja után lassan egy zenekar nőtt köré, a mojos, az első lemezükön máris rajta van a későbbi bomba sláger, a reckoning song. arra viszont, hogy robbanjon, még várni kell négy évet, és két lemezt, míg jön egy német didzsé, aki a soundcloudra feltölti a remixét, aminek olyan orbitális sikere lett, hogy aztán azt pénz, kiadó, kislemez, és egy bosszantóan gyengére sikerült klip követi, és a tavalyi év egyik legnagyobb slágere lesz belőle, ha nincs az a fránya gangam, ez lenne az év dala. a hirtelen jött siker mellett a zenekart is felfedezik végre, már aki veszi a fáradtságot erre, ellentétben például a történetünkben szereplő didzsével. a siker viszont majdnem olyan nehéz dolog mint a szerelem, jönnek a bonyodalmak, kiadóváltás és némi nézeteltérés után már 'szólóban', azaz a mojos nélkül adja ki a tavalyi lemezét, amin többek között a kisfiús dal is megtalálható. asaf elementáris erejű hangjának amúgy sincs sok szüksége díszítésre, ezt felismerve az új lemezével szinte párhuzamosan kiadott egy még újabb lemezt, (hoppá, ez már idei!) amin egyszál gitáros-szájharmonikás változatban énekli az eddigi dalait, (bár az one day-t dicséretesen kihagyta belőle), baromi erős lemez az is, és a sok nagy név mellé felírhatunk egy újabbat: néha tiszta bob dylan (ha már itt tartunk, fellépett bob előzenekaraként is).

de leginkább önmagára hasonlít, és ez iszonyú nagy dolog, figyelni kell erre a fiúra, ebből még atyaúristen is lehet. nehogy már úgy teljen el ez a bejegyzés, hogy nincs itt ez a sokat emlegetett 'sláger', hátha még nem hallottátok eleget, gyorsan idecipelem; leginkább a nagyzenekaros változata lett a szívemnek kedves, amit a limitált kiadásnál csaptak az első lemez mellé, gyönyörű, ide mégis az akusztikus változatát szúrom be, egyrészt azért, mert olyan szépen van filmezve, feketefehér, meg minden, másrészt mert egy nagyon vékony vonalon egyensúlyoz a már-már nevetségesen modoros, túlzó előadás, és a szívbemarkolóan őszinte, szinte már meztelen intimitás között, mindenki döntse el, hogy neki melyik oldalra csúszik inkább, én azt is megértem, aki a huszadjára, és egyre magasabban énekelt refrént szimpla nyivákolásnak hallja, és falnak megy tőle.

please don't became mainstream, it's beautiful, kérleli az egyik hozzászóló a jutubon, nos ezzel alighanem elkésett egy picit, a gyönyörű kísérettel (a lány is, a cselló is, de leginkább a kacsák) játszott small change girl alapján övé a világ; úgy tűnik, dalokat is tud írni, ilyen hangból sincs sok, most már csak az kell, hogy ne szálljon el vele ez a bizonyos világ, ne csináljon belőle bonós világmegváltós szupersztárt, hanem hagyja meg zenésznek, aki nem felejt el így zenélni:

Emlékszem rá, egy időben szerettem vasalni. Nem sok házimunkát szívleltem fiatalabb koromban, és valljuk be, nem is sokra voltam alkalmas, még a lelkesedésem ellenére sem. (gondolok itt arra az esetre, amikor puszta szívességből kiteregettem anyukám helyett, és utána kiderült, hogy a két ruhakupac közül nekem sikerült a szennyest! kiteregetnem...) De vasalni szerettem, és az többé-kevésbé ment is. (kivéve, amikor a ritmikus gimnasztika fellépésem előtti izgalmak közepette kitaláltam, hogy kivasalom a szalagom - ami nem éppen erre volt kitalálva, és persze rögtön szét is szakadt). Aztán, amikor elköltöztem otthonról, kezdődtek a nehézségek: például, hogy nem volt vasalódeszkám, és mivel úgy gondoltam, hogy á, az túl nagy luxus, tudok én az íróasztalon is vasalni, nem is vettem. És persze az íróasztalon se vasaltam, mert az íróasztal nem arra való, hogy vasaljon rajta az ember, arra a vasalóasztal való. Igen, tudom...

Szóval sokáig küszködtem Pestre költözésem után a vasalással, de amikor már nem bírtam nézni az összegyűlt ruhakupacot, végül mindig rávettem magam. De aztán ritkultak ezek az alkalmak, mert megfigyeltem, hogy végül is annyira nem vészesen gyűröttek, így is fel lehet venni őket. (éljen a lustaság!)
Tehát, valljuk be: leszoktam a vasalásról. Ami elég érthető, hiszen semmi örömöm nem leltem benne. Vajon miért van ez? Talán azért, mert nem jutott eszembe a legalapvetőbb a vasalással kapcsolatban: az, hogy bizony lehet zenét hallgatni közben. És nem is akármilyet.

Ezt a zenét (is) aki nincstől kaptam, és valószínűleg célzás arra, hogy ideje visszaszoknom a jó öreg vasalásra.  A spanyolok egyébként még 2004-ben csináltak maguknak egy válogatáslemezt, Zene vasaláshoz címmel, jó kis nyálas popszámokkal. Mivel spanyol háziasszonyok számára nem teljesen befogadható a fenti szerzemény, érthető módon nem szerepelt a válogatáson. A Selva de mar ingyenesen letölthető lemezén szerencsére igen. És ez hozta vissza a kedvem a vasaláshoz, úgyhogy valamit nagyon jól csinálhatnak a srácok. 

A lényeg, hogy úgy érzem, vissza kell térnem a vasalás művészetéhez. Igen, a vasalást akár művészi szintre is lehet fejleszteni:

Egy 2012 legjobb klipjeiből szemezgető ranglistában bukkantam erre a videóra. Miközben néztem a képernyőre tapadt, bazedov-kórtól dülledt retinai implantátumaimmal, szívem halkan, de határozottan az asztalon árvátlankodó, megmelegedett és elszénsavtalanodott pohár tonikba folyt. Az orvos azt mondta, ezt valami vírus okozta, és antibiotikumot írt fel, pedig ugye. Úgyhogy végül az Ecseri úton kötöttem ki Nágyjánál, a fehérorosz természetgyógyásznál, aki azt mondta, "nyúgálom, láttám már ilyent, éccér bátyuská Szergej Szergejlovics térgyekálácsá frittyent bele mámuskánk lábosábá, ámíg az főzteja scsít". Úgyhogy azóta hetente kétszer járok Nágyjához, kezemben, mint infúziót viszem a pohár szíves tonikot, és csak arra kell ügyelni, hogy a metrón ne fröccsenjen ki semmi, mert akkor baszhatom. Félek, hogy a csöcsbe veszek.

Olyannyira lefoglalt az utóbbi időben a san francisco-i "garázs"-szcéna, (volt már róluk szó a blogon itt, itt és itt) és olyannyira nem tudtam/tudok betelni azzal a társasággal, hogy időközben elkerülte a figyelmemet egy másik (sokad)virágzását élő zenei mikrouniverzum. San Francisco után (vagy inkább mellett) most Austin felé érdemes figyelni. Ráadásul a két város, már ami a gitárzenéket illeti, mintha hasonló úton járna.

Austin persze eddig sem szűkölködött jó zenekarokban, (Shearwater, Spoon, Okkervil River, White Denim, Explosions In The Sky) sőt. De most egyre tűnnek fel fiatal, - komoly áttörés előtt lévő, vagy azt a bizonyos nagy áttörést soha el nem érő - mégis figyelmet érdemlő előadók.

Itt van például a TV Torso nevű zenekar, akikről sok információ nem lelhető fel a zinterneten, de így még pont ingyen meg lehet hallgatni szinte a teljes (nem túl nagy) életművüket a bandcamp-en. A Clear Lake Strangler pedig olyan dal, amilyet a Rolling Stones-nak kéne még mindig tucatszám gyártania, de mivel ők már inkább bohóckodnak, nem is olyan nagy baj, ha ezeket a számokat más írja meg helyettük.