minden napra egy zene

Muse-t hallgatni pont olyan érzés, mint egy tinédzserrel csókolózni.

Őszinte, gyengéd, elemi és gumicukor ízű... 

a neocitrán az új kávé mostanában, így nem csoda, hogy még ébren is arról álmodok hogy mi lett volna ha; ha nem kelek fel, ha hamarabb kelek, ha beadtam volna a pályázatot, ha nem adtam volna be, ha megborotválkoztam volna, ha még mindig nem, ha jobbra megyek, amikor balra mentem, ha azt mondom neked, amikor nem azt mondtam neked, ha nem mentél volna, amikor elmentél, ha maradtam volna, amikor nem maradtam,

és tovább is van, mondanám még, de körém gyűlnek a kérdőjelek, a régi jó pajtások, akik kitartottak mellettem, és nem csináltak magukból felkiáltójelet, egy tálból meggybefőttöznek velem, és nevetnek a sok hán; ha, haha, vigyázz fiam, mondják, a feltételes mód tönkreteszi a jelent, mindig csak az van, ami van, mindig csak ezek a szavak, mindig csak ezek a nők, mindig csak ez a szoba, és ez a város, ez a kéz, ez az arc, ez a fázás, ez a zene, és ne kérdezd, hogy miért nem az a csönd, az a meleg, az az arc, az a kéz, az a város azzal a szobával, miért nem azok a nők, és azok a szavak,

mert sosem az vagy, ami vagy, hanem ami történik veled; mert mindig az történik veled, ami vagy; mert nem az vagy, ami történt veled, és nem is az, aki vagy, hanem bármi is történjen veled, mindig az vagy, aki lehetnél, ha;

ha ki bírnád húzni magad a feltételes módodból, mondják felegyenesedve a kérdőjelek, de ezen mi nem tudunk segíteni, elszállingóznak, s máris egyedül maradok, magad uram, ha szolgád nincsen, növessz bajszot te münchausen, és mentsd meg magad!

vagyis tegyél be zenét.

bármennyire is szégyellem, de le se tagadhatom magamban az enigmát, azaz hogy a fülemre milyen mély hatással volt gyerekkoromban a misztikusnak ható hangminták hol nyálas, hol kínos, hol meg egész ötletes felhasználása, mindenféle, akkor még baromira rafináltnak tűnő ritmusok kíséretében. abba, hogy mi lett szerencsétlen cretuból, most épp úgy ne menjünk bele, mint abba, hogy mi lett a második, már későbbi kamasz hősömből, mobyból, aki szintén összeollózott hangokból lett milliárdos, azzal a különbséggel, hogy ő közben csak ilyen ovis szintű dallamokkal és ritmusokkal operált. viszont a jobb pillanataiban (végülis egy kis nosztalgiával majdnem az egész play jó, a b oldalakkal együtt így majd másfél óra az a bizonyos jobb pillanat, de a későbbi lemezeken már tényleg csak pillanatok maradnak, az utóbbi időben meg már az se, fene se gondolta volna hogy eminemnek lesz igaza) mégis volt hangulata ennek az egy kézzel pötyögtetésnek, átjött valami a bús agglegény nagyvárosi magányából, és én speciel ezt szerettem benne nagyon. ennek a búbánatnak kimondottan jól állt, hogy zeneileg olyan egyszerű, mint egy faék; ülsz a szobában, régi lemezeket hallgatsz, és bámulsz ki az ablakon, közben akkordozol a zongorán, minek kéne ezt túlbonyolítani.

nem bonyolítja túl ez a hiatus sem, aki részemről a tavalyi év egyik legmeglepőbb felfedezettje; a meglepő leginkább az volt vele kapcsolatban, hogy az egyszerűsége ellenére, vagy éppen ezért a dolgai néha működnek, sőt, ezzel az öreg, cinikusan szőrös fülemmel is tudtam élvezni a lemezét, pedig ma már a legtöbb ilyen chillout dologtól kiver a víz, és inkább ideges leszek tőle, és akkor ide jöhet is az az igen kínos, de legalább trendi poén, amit ráadásul egyszer már el is sütöttem az elején, miszerint nekem 'a lounge az új metál'. egy kimondottan hangulatos, szép lemezzel debütált, most már három éve, ami mindenképpen becsülendő ha onnan nézzük, hogy egy fiatal szobaproducerről van szó (sokban hasonlít a tavalyi kis kedvencemre, suplingtonra), aki a ködös angliában depressziózik a hülye időjárás miatt, viszont nem igazán váltja meg a világot, főleg ha azt nézzük, hogy ugyanonnan (angliából és a hálószobából) már jött egy fiatal srác (igen, bonobóról van szó) aki meg viszont már az első lemezével is megbolygatta ezt a lassú zenei világot.

de kissé igazságtalan lenne bonobóval versenyeztetni szegény hiatust, maradjunk inkább mobynál, akkor még simán van is esélye. ő is a hangmintákkal nyer, mint a kis kopasz, ebben a save yourselfben például ez a gyönyörű mondat, miszerint

'layin' soft against your skin like the shadow on the wall'

a help me make it thought the night című klasszikusból van, amiről azt kell tudni, hogy az a kris kristofferson írta, aki többször is vigyoroghatott ránk a megboldogult videoton tévéinkből azzal az elcseszett főgonosz mosolyával, a kisebbek meg leginkább vámpírvadász szakiként emlékezhetnek rá, ha elég pengék; a dal ötletét pedig frank sinatra (!) adta, amikor egy interjúban megkérdezték tőle, hogy miben hisz, és azt válaszolta hogy bármiben, ami segít keresztül jutni az éjszakán. boldog, boldogtalan elénekelte már ezt a dalt, többek között (tényleg többek között, mert elvileg több mint négyszázan -!- adták már elő) elvis, meg johny cash is, ez utóbbi feleségestül, szerelmesen. a sample alighanem a gladys knight féle verzióból van, de nem vagyok teljesen biztos benne.

abban viszont jobban, hogy erre a bonyolult nevű cyrus shahradra (iraki származású a lelkem, innen a név, és a videó; érthető hogy inkább hiatusnak nevezi magát, ami meg egyébként stílszerűen a hiány, üresség, vagy vágynak a latin neve, zenei értelemben meg a két hangnem közötti 'rést' hívják így) érdemes lesz figyelni, amellett, hogy néha tök jó dolgokat oszt meg letölthető állapotban a soundcloudján, az idei jelentkezése is egészen kellemes, egy vanabí angol indie zenekar, a smoke feathers énekesével készült közös ep a dalszerző képességek mellett már egészen tűrhető popérzékenységről is tanúskodik, az ep címadó dalához még videót is csináltak, mutatva, hogy kezd gyorsulni a szekér, kár hogy ilyen kínosan giccses lett a végeredmény:

de legalább a zene egész jó (bár kissé talán túl ulrich schnaussos, de azt meg ki lehet nőni), a szöveg is kellemes, ez már simán az a kategória, amivel pénzt is lehet keresni, meg akár rádióba kerülni. csak aztán nehogy úgy végezze ő is, mint moby, valami hollywoodi kastélyban, meghülyülve, egyedül.

Ha a zenei újságírást nem is menti meg egy dobókockázós ötlet, azért feldobhatja. Én is készítettem hát egy mesés hatost, ami így nézett ki:

ha 1-t dobok: nem írok ma egyzenét, leszarom, valaki majd úgyis megírja helyettem

ha 2-t dobok: beteszek egy videót meg egy képet, és azzal le van tudva az egész

ha 3-t dobok: részletesen utánakeresek Occam munkásságának, elolvasom az összes vele készült interjút, több órás nyomozómunkát folytatok, és írok egy kilométeres cikket, amit aztán úgyse fog senki elolvasni

ha 4-t dobok: maradok az Occam témánál, és megpróbálok valami középutat találni

ha 5-öt dobok: leírom a legnagyobb titkom

ha 6-t dobok:  rémálom üzemmód: A szürke ötven árnyalatának legpervezrebb, legszadomazóbb részéből idézek, és kirakok magamról egy meztelen képet

Eredmény: 1.

Eldöntetett.  

(zárójelben megjegyzem, hogy a dobókocka írásjavító hatását meg a Google is felfedezte, és Writer's Dice néven már piacra dobta...)

- Ejnye Mici néni! Amíg azon fulladozom, hogy a blogfelület betöltődése és a jelszó beírása és az új bejegyzésre kattintás alatt eltelő néhány másodperc alatt ki ne fogyjak az ihletbül, hát maga nem megetet ezzel a félig átsült rohadó húsdarabbal, hogy esne a maga fejére a plafonról alantcsüngő fejsze akkora nyomatékkal, hogy a földig szaladjon, hosszanti irányba kettészelve önt! De bizony, és rámtörik a para! Hát, Mici néni kérem!

Az úgy volt, hogy elindultam dolgozni, és éhes voltam, ezért betértem ide Mici nénihez, aki az általam kiszemelt rántott gomba helyett édeskés mosollyal, mintha ezer éve ismernénk egymást, bizalmasan és kedvesen rámtukmálta ezt a - mint az étel elfogyasztása közben kiderült - félig átsült valamit. Nem mondom, jól fűszerezte, nem sajnálta róla se a kurvakumát, se a flekkenizű fűszersoút sem, drága Mici néni, de talán csak nem azért, hogy elfedje a valóságot? Hogy ez a hús valaha volt hűtőben, egészséges darab volt, csak aztán egyre közeledett az az időpont, amikortól már emberi fogyasztásra alkalmatlan a disznaja, és csak közeledett és közeledett, aztán meg már távolodott, távolodott? És aztán Mici néni jólmegaszonta, hogy 'joú lesz ez még! joú!' Legalább sütötte vóna meg rendesen!

Na persze kereshetem magamban is a hibát! "Mindig ragaszkodjunk az elsőre kigondolt ételhez" - ez már öreg nagyapám szavajárása, aki meg a saját nagyapjától tanulta. Nagyapám nagyapja Bem apó tábori orvosa volt, és mindig mondogatta szegény Bem apónak, akinek aztán persze az agyára ment, és nagyapám nagyapját maga mellől eltessékelve az addig lóorvosként tevékenykedő lóorvost tette meg tábori orvosnak. Az addigi lóorvos kisinasa meg lóorvos lett, na tessék, ennyi az evolúció. Nagyapám nagyapja meg felcsapott felcsernek. Szóval ragaszkodnom kellett volna, bizony ám, de Éhség nagyúr rájamparancsolt keményen: nem lacafacáz! Ha Mici néni aszondja, "ez a hús finom, ráadásul egy girosz áráért megszámítom", akkor nincs kecmec, tessék fogyasztani!

Hát, mici néni, ha megbetegszem, pont most, amikor már csak két karnyújtásnyira van az a szép, frissen meszelt ház, most, amikor épp minden jóra fordul, most, hogy megvan a lottóhatos, most, hogy szerelmes vagyok abba a tehénbe, és ő is viszontszeret, hát, Mici néni, nem ajánlom kendnek, hogy ágynak essek, netalán megdegeljek, mert bármit kevert ebbe a fűszerbe, fölállok én onnét, és úgy fejbebaszom magát egy ásóval, hogy a falafel adja a másikat.

 Van itten ez az ungarische zenészduó, akik bizony eléggé fasza dolgokat csinálnak. Van nekik egyetlen albumuk, azok pedig van sok jó szám. Ez is onnan van:

Folytatva két hete megkezdett austini kirándulásunkat, nem is kell olyan messzire mennünk a TV Torso próbatermétől. A Hundred Visions frontembere, Ben Maddox ugyanis a TV Torso tagja is, de a most bemutatandó zenekara kevésbé finomkodik, kevesebbet pöcsöl a hangszereléssel; ha úgy tetszik a Hundred Visions a TV Torso "ajtóberúgós" verziója. Követitek még?

Néhány blogon egyenesen Amerika új nagy rockzenekarát látják a Hundred Visions-ben, ennyire nyilván nem kell túlzásokba esni, de tény, egy nagyon ígéretes dolog van születőben (pár kislemezből, és egy tavaly év végén kiadott nagylemezből áll a teljes diszkográfia). A Where Do I Sign nem egy kifejezetten tél közepére való darab, de például sokkal élvezhetőbbé varázsolja a reggelre megbarnult-megsárgult kásában való totyogást.

Erik Satie úgy volt egy a XX. század fura palijai közül, hogy ezt például 1893-ban írta, miután élete egyetlen komolyabb nője elhagyta. Írta, aztán berakta a fiókba.

Hogy aztán 1963-ban adják elő először egy másik fura pali John Cage kezdeményezésére, 840 ismétléssel, 18 órán keresztül. 

Satie megjegyzése a kottán:
"In order to play the theme 840 times in succession, it would be advisable to prepare oneself beforehand, and in the deepest silence, by serious immobilities".

Elég kézenfekvő okos elektronikát jól posztrockba mártani, de mégis úgy 13.772 milliárd évet kellett rá várni. De megérte! Mi az hogy! Olyannyira sikeres volt a művelet , hogy a távolinak tűnő közeljövőben valószínűleg gondban lesz egy rendező, hogy szürreális sci-fijében a pusztítás vagy a teremtés jelenethez használja fel a darabot.

A szerzemény a kettes album nyitánya. Hatalmas előrelépés az első albumhoz képest, nagyon várom mit hoz majd a harmadik. Helyi banda lévén reméltem, hogy elcsíphetem őket valamely precízen hangosított klubban Bristolban töltött hónapjaim alatt. Dátum sehol sem volt , írtam a manager úrnak, hogy mit takar ez a csend: a duó épp a stúdióban kísérletezgetett. Elég kemény meló lehet egy folyamatosan fejlődő hangzást megfelelően elcsípni. Úgy fog landolni az új anyag, mint derül égből villámcsapás, mint amikor először kaptam fel a fejem a Surf Solar hallatán. És máshogy.

minden élőre ezer halál jut, mondja szilágyi domokos, és ilyenkor jól esik hogy nem vagyok jó matekból. akárhogy számolok, a végeredmény egy, vagy kettő, van hogy négy, vagy nulla, attól is függ hogy épp merre megyek, mert nem én gondolok rád, ez talán jó ha tudod, hanem a dolgok mutogatnak téged, mint valami figyelmeztető táblát; ha mondjuk befordulok az izabelláról az andrássyra, van még négy lépésem, aztán ott a képző, és előtte az ottfelejtett, behavazott bicikli, és nem gondolok én biz isten semmire, csak ott az a kurva bicikli, miért nem viszi már el valaki, ha meg nem kell már neki, miért láncolta oda, és vajon ki az, aki néha, pár naponta még így is letörölgeti a nyergéről a havat, és például tegnap, mosolygós arcot rajzol bele?, ki épít káromkodásból katedrálist, basszameg, és ki rajzol szmájlikat az ottfelejtett dolgokra, és egyáltalán, szerelem-e, amit cipelsz a fogadban tartva, vagy csak valami nyúlós, ragacsos anyag marad belőle, ha ügyesen rágod meg, és köpöd ki, azt hiszik, műalkotás, apropó, ott a képző is, és máris csak arra tudok gondolni, hogy nehogy arra gondoljak, ha meg a másik irányba indulok, a kodály körönd előtt a zebra, meg az út túloldala, akármelyik oldalon is vagyok, mindig van egy túloldal, meg valami zebra, amin elvileg át lehet menni a másik oldalra, ha minden rendben, ha úgy állnak a fények, ha szerencséd van, ha betartod a szabályokat, ha nem tartod be a szabályokat, ha nincs valami állat, aki gyorsabban ér oda, és nem gondolok én semmire, még magamra se, csak egyszer csak az arcomba dörgöli az a hülye világörökség, hogy a dolgoknak mindig van túloldala, csak túl kéne ezen jutni, illedelmesen, a kijelölt átkelőhelyen, vagy pofátlanul, de legalább életképesen, keresztbe-kasul, megküzdve száz veszéllyel, mercivel, százötös busszal, akármivel, vagy semmivel, arra a távoli túlsó partra, ahol egyébként minden tök ugyanilyen, csak ott jobb az olaszban a pizza, és a turkálók is, meg a közbiztonság, bár amikor azon az oldalon voltam, mintha ez lett volna jobb, elindulok, átmegyek, cikázok össze vissza, kis életem belakja a kerületet, álmomban megállok félúton, én vagyok az út, az élet, a középre festett záróvonal, álmomban egy dobfelszerelés mögött ülök az andrássy kellős közepén, én ütök-vágok, kapkodok, csörömpölök, ahogy szoktam, te meg láthatósági mellényben táncolsz az autók között, és azt énekled hogy

there's so many holes to fill with anything, something
don't run
you see i'm lost without your rhythm

nyugi, ez már az egyzene, semmi személyeskedés, semmi hülyeség, szigorúan csak a túlzások meg a tények. kezdjük is az előbbivel, íme a világ legszexisebb zenekara, a vadmadarak és békedobok!
egy fiú meg egy lány, nahát, ráadásul szeretik is egymást, azta, házasok (!), és mégse váltak el, meg semmi, és még zenélni is tudnak együtt, elképesztő.
ez már önmagában elég lenne ahhoz, hogy főműsoridőben mutogassák őket, mindenféle hülye titkok és szerelmek helyett, de mindezt megfejelik még azzal, amit élőben művelnek; mert az meg már maga a szex, vagy legalábbis az a fajta egymásra találás, ami miatt a férfi férfi, a nő meg ugye pont hogy nem.
kishazánk egyik szégyene a sok közül, hogy bár voltak nálunk a hajón, de előzenekarként (!), baromi korai kezdéssel, mindössze negyven percet játszhattak, mivel utánuk jött a fő attrakció, a hajdan szebb napokat is megélt, de mostanra inkább kínos singas project; beszédes, hogy volt a wildbirdsékben annyi alázat, hogy így is örültek, hogy eljöhettek, és olyan koncertet nyomtak le, aminél jobbat e sorok írója azóta se látott, se vízen, se szárazföldön.

el tudom képzelni, hogy mit művelhetnek egy koncert után az ágyban, vagy ahol éppen, valami elképesztő az a vibrálás és feszültség, amivel szétverik a kezük ügyébe kerülő dolgokat a színpadon, és közben egymásra is reflektálnak, felelgetnek, beszélgetnek, párkapcsolati tréningeken kéne az ilyet tanítani; veszekedés helyett tessék zenekart alapítani, és levezetni a feszültséget egymás között, arccal a közönségnek. a dalformákat is messzire kerülik, a lány viszont ettől függetlenül mégiscsak zseniális dalszerző, olyan szövegekkel, amik világítanak a sötétben, és nem utolsó sorban ő a nőideálom, a cipőit leszámítva, azok speciel borzalmasak. a hangszerelés is külön gyönyör, végre egy zenekar, amiben még véletlenül sincs gitár, igaz, ütősökön kívül más se nagyon, mégis a zene teljes, vibrál, alábújik az éneknek, cirógatja, néha a haját húzza és előretör, bevadul, aztán vissza, tisztára mint a romantika, héjanász az avaron, meg minden. külön hobbijuk, hogy mindenféle idióta helyeken lépnek fel, az egyik kedvencem például ez:

de ez se rossz. négy lemezük van, ez az improvizatív energia, amit élőben a közönségre zúdítanak, az albumokon egységes masszává áll össze, amitől hol a falat rúgod ki, hol magadra döntöd inkább; egyik lemez jobb mint a másik, szépen sorrendben, időrendben, így az utolsó, a valójában két ep-t, a retinát és az íriszt összehegesztő folyók a legjobb munkájuk. mindegyik szám baromi erős rajta, a retina például ezzel a gyönyörűséggel kezdődik, és olyan gyönyörűséggel végződik, amire egyszer, ha nagy leszek, csinálok majd videót, és az lesz benne, hogy a nagykörúton az ovisok elindulnak, mint amikor tüntetni mennek a morcosok, elfoglalják a teljes nagykörutat, játékkatonákként játékfegyverekkel szépen meghódítják a világot, aztán megebédelnek a blahán, ilyen kis babazsúrosan, és lefekszenek szundítani egy kicsit:

azt is érdemes megjegyezni, hogy ezt a bizonyos utolsó albumot épp izlandon vették fel, a már itt is emlegetett ben frost és a kimondhatatlan nevű valgeir sigurdsson felügyeletében, ebben a peeling off the layersben speciel a háttér vokált egy rejkjavíki sulikórus adja elő. az írisz meg a the well-el végződik, amiből a négynegyedet mesteri módon szomorító the field csinált egy olyan emelkedős, elszállós verziót, ami olyan mint meztelenül belerohanni a búzamezőbe, és a végére elrepülni a madarakkal. talán nem pont olyan, mert meztelenül belerohanni egy búzamezőbe alighanem nagy fájdalommal jár, dehát a repülésért meg kell szenvedni ugye. ahogy a letöltésért is; rá kell kattintani a linkre, máshogy nem megy.

Két dolgot biztosan nem szoktam letagadni, ha új ismeretségeket kötök, mert előbb-utóbb úgyis kiderülnek: határtalan örömömet lelem a tróger zenékben meg az etil-alkohol színes-szagos formáinak társaságban való fogyasztásában. A szesz meg a zene olyan mély és felbonthatatlan szövetséget kötöttek a lelkemben, hogy néha összemosódik az egyik kezdete a másik végével és vice versa, ld. még ’saját farkába harap a kígyó’.

Biztos vannak köztetek, akiknek nem magától értetődő orosz skát hallgatni hasító katzenjammerral, felsőtesttel a vécécsészéhez ragasztva. Én se ezzel a remek recepttel a zsebemben jöttem e világra, hanem körülbelül tizennyolc évesen jöttem rá. 

Valamiért a tizennyolc évessé válás a legtöbbeknél magával hozza, hogy ti. az illető abba az illúzióba ringatja magát még a születésnapja előtti hónapokban, hogy innentől most már sokkal jobban bírja a szeszt. És azt, hogy ez nincs így, ugyanekkor kénytelen felfedezni. 

Nyomokban emlékszem valami remek házibulira abból az időszakból (kétezernyolc szeptembere, ha minden igaz), ahol töméntelen mennyiségű összevissza pancsolt alkohol elfogyasztása, meg ezt követően a totálisan vállalhatatlanná transzformálódás után végülis jó nagy vargabetűket leírva Kaposvár utcáin hazatekertem a leeresztett kerekű biciklimmel. Bringától az ágyig nincs meg az út, viszont a pár órás nyugtalan alvás után elkövetkezett életem egyig meghatározó élménye: első, agóniában és halálvágyban gazdag, gyötrelmes másnapom.

Addig legfeljebb másnapocskáim voltak, kis kätzchenjammerek, vagyis semmi olyan, amin ne segített volna egy kakaó, egy tál pattogatott kukorica meg egy kellőképpen szar film. Gyerekmásnapok, pizsamában kóválygással, kádfürdőzéssel meg Jóbarátok-maratonnal. Halovány sejtelmem sem volt, hogy mi a rendes másnap, a fagyos pokol, amikor a kraken tekereg a beleidben, villódzó fekete köröket látsz, mélyükön az elmúlt este történéseivel, és valahol a Párkák játszanak életed fonalán valami borzalmas trashmetált, dupla tempóban, röhögve.

Mint azt a szakirodalomból megtudtam, a másnappal vagyunk kötelesek megfizetni a pluszt (szupererőt, potenciált, víziókat, stb.), amit az alkoholtól kaptunk előző este, ami fairnek hangzik, de szeretném tudni, miért kell migrénes gyomorhuruttal áldoznom azért az elképesztő privilégiumért, hogy nyakló nélkül hülyeségeket beszélhettem embereknek, akiket alig ismerek.

Szóval az ominózus reggelen (délutánon), miután már képes voltam megmozdulni, de már kezdett elviselhetetlenné fokozódni a zúgás a fejemben, nekiálltam keresni valami alkalmas zenét, hogy elnyomja a gondolatfoszlányokat és megfelelő háttérzajként szolgáljon a haldoklásomhoz, és akkor a last.fm, áldassék a neve, ezt ajánlotta.

Íme, átmeneti vakságot, szívritmuszavart, kataton hörgést és szuicid hajlandósággal spékelt takonyállagú spleent hozó másnapjaim legkedvesebb muzsikája.

Szesz hozzá: Véletlenül sem. Csak és kizárólag székelykáposzta, egy liter jéghideg szóda meg citromkarika. Na jó, elmeroggyantaknak gyógysör.