minden napra egy zene

a mai bejegyzés ugyanúgy tartalmazza a nálam sajnos gyakran előforduló szenvelgéseket, irodalmi idézeteket, szívszaggató kifakadásokat, azonban hogy izgalmasabb legyen a dolog, ezt most speciel a videóból kell kilátni. mert hogy ez a videó minimum egy vers. de inkább több. meg nekem az egyik leg..., na, de ezt a részt már úgyis tudod. de tőlem függetlenül is tökéletes időjárási jelentés ez a videó úgy általában a dolgok végéről, és ez így az év utolsó napjaiban még aktuális is:

(bár már ennek a bejegyzésnek is vége, de a végekkel ugyanúgy nem tudok mit kezdeni most se, ahogy máskor; akármibe kezdek, csak gyűlnek körülötte a zárójelek. a videó egy rich horodner nevű figurának az életművéből van összevágva: míg más menekül a hurrikánok elől, ő harminc éven keresztül rohangált utánuk, hogy aztán ott üljön a vihar dobbanatlan szívében és filmezze a pusztulást. a honlapját érdemes megnézni, elképesztő felvételei vannak)

mindenki rohan, semmire sincs idő, az asztal tálalva, gyertek kajálni. a lakásban 40 fok, mert nagyi fázik, még  mindig fázik persze, érszűkülete van, hogy a picsába ne fázna. mindenki eszik meg iszik, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amit együtt csinálhatunk. a nagynéném meg leveri a tálcát, amin az ünnepi pohárkészlet van, összetörik az egész, vagy húsz pohár, nagypapa beszól, nagyi sír, nagyi nagyon  sír, nem csak a poharak miatt, hanem amúgy is, hogy ő majd megváltozik, és jó nagymama lesz, meg a szokásos, amiket ilyenkor mondani szokott.
a férfiak orbán viktorról beszélnek, ez a szokásos felosztás, a férfiak orbán viktorról beszélnek, a nők meg sürögnek-forognak az asztal körül, és már tíz perccel tálalás után elkezdenek mosogatni. orbán viktor lassan egy saját terítéket érdemelne az asztalnál, minden ebéd és vacsora állandó szereplője.
az este tanulsága, hogy elgondolkozok rajta: 30 éves koromban öngyilkos leszek, hogy megkíméljem a világot attól, ami utána lennék.

De ez persze csak egy szar vicc. Valójában The Deep a mai előadó neve, a dal címe pedig It's all a part of me. Semmi köze Elton John-hoz, cserébe viszont kurva jó. Nem is szoktam (már) ilyen jó zenéket posztolni, ami amúgy igen szomorú dolog. Úgyhogy különösen ajánlom a dalt is meg az egyetlen lemezüket is Tengereczki Pál figyelmébe.

A világ leglassabban fogyó adag tökmagját eszem cigizve. Pontyra horgászik odakünn a hajnal, sivár villanypóznák között kilazult vezeték csüng, egészen a látóhatár végéig, ahol beleolvad a világvégébe, ami ugyebár a múlt héten volt. Három pont közeleg a póznák egyenesét követve, kacagva, dülöngélve, nemlétező síkjukból folyton-folyvást ki-kimozdulva. Mire idérnek, halott vagyok. Valaki lelőhetne. 

Ja, mégvalami. A ti ismerőseitek is szoktak megosztani tartalmat a "De jó végre felpezsdül a sexuális életem :)...Meg basz az unalom...xD" nevű oldalról? 

 A karácsony egyik velejárója az, hogy sok bejglit és egyéb ételféleséget tömünk magunkba. Ennek ledolgozásában sokat segíthet a kardió edzés, amihez ez a kedves kis dalocska adja a szükséges ütemet.

hát ehhez azon kívül, hogy mekkora, csak annyit még, hogy jöhetnek alá a linkek (aki tud) olyan rock számról, amiben a lentinél zseniálisabban használják a xilofont.

Akárhányszor szóba került a világvége téma, meg hogy mit csinálnék ha x idő lenne már csak vissza, az sosem maradt ki, hogy elindítanám a Strings of Life-ot. Ennek ellenére valahogy nem akaródzott pénteken beállni ezzel a sorba, még úgysem, hogy a kezdetek óta vártam, hogy végre ezt a címet írhassam be a megfelelő helyre. Pedig még azzal is viccelődtem eleinte, hogyha valaki ellövi ezt előttem, kilépek. Aztán száz bejegyzéssel később még mindig ott tartottam, hogy 'majd következőre'. Biztos úgy vagyok ezzel belül, mint Szív Ernő, vagyis azt a zenét, amelyet a legjobban szeretünk, nem alázzuk meg azzal, hogy egymás után hússzor föltesszük. Kivételes alkalomként évi négyszer illesztjük tű alá a korongot, és olyankor töltünk egy konyakot. Nem brandyt, konyakot. Márpedig ez, ellentétben a világvégével, kivételes alkalom számomra, ugyanis egyelőre idáig egyzenéltem. Természetesen mielőtt gyászba borulna az olvasóközönség e csodás ünnepnapon, leszögezném, hogy a visszatérés szinte elkerülhetetlen, különösen amiért bő száz bejegyzés alatt sem sikerült egy tisztességeset áradoznom arról az előadóról, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, de még örömtelibb apropó lenne egy Derrick May fellépés. Addig is elég a szófosodából; köszöntem a figyelmet, már itt sem vagyok. 

Az idén kilencven éves szarumán nyomja a beigli-guba kombó mellé a meghittséget, az esti jézuskaváráshoz.

Csillagszórókkal, tűlevelekkel vigyázni!

a vonatablakban fekete fehér filmek suhannak, az egyiken ott vagyok én is, ahogy épp a pályaudvaron állok, de már csak integetek, nem kapaszkodok. meg persze írok, én így sírok: 'úgy nem maradhatsz, ahogy a szél a hóba belerajzolt' rajzolom a hóra, és megvárom, amíg sár lesz az ujjam hegyén, mert a kéz melegét sosem feledi a megszelídített állat. visz a vonat, de nem megyek utánad.


nyitva felejtett szememből szúrósan hull a hó; az emberek elfordulnak, ha meglátnak. pedig vége van már a világnak, csak nem vette észre senki, mert nem volt hangja, csak szenvedése. és úgyis mindenki a monitor előtt ült, épp akkor, vagy a tévét nézte, vagy pont egy kis szeretetet vásárolt magának; és a világvége egyébként sincs fent a fészbukon, mert nem lájkolta volna senki, amit meg nem lehet lájkolni, az úgysem változtatja meg már az embereket.

bezzeg a karácsony; kisjézus, jóisten, nagyfenyő, ezek régi ismerőseink már mind, a békesség pedig majd csak visszaigazol már valamikor. mindenütt meghitten fürdenek a beigli illatban az ünnepek, a film pedig lassan olyan lesz, mint egy kínai karácsonyfa égő. minden színes, zenél, csillog, villog, nézd, ott vagyok én is, épp átnyújtom magam neked, zsírpapírba csomagolva, masnival átkötve, amíg gyertyát gyújtva énekel a csend, és te boldogan bontogatsz, először még szépen kisimogatod a csomagolásokat, de aztán türelmetlen leszel, egyre több a csomagoló papír, már csak szakítod, téped, elönti a szobát, ellepi a fát, a lakást, a várost, a világot, de engem még mindig nem találsz, és közben észre sem veszed, hogy 

ami nincs, az is hozzáér valamihez.

Mikor Erik Satie 1888-ban megírta a Gymnopédies-t (azaz a három gymnnopédiát - a mai napig nem tudjuk, mit jelent ez a görögből átvett szó, csak találgatások vannak, a meztelenségtől kezdve a vallásos áhítatig...) valószínűleg nem gondolta volna, hogy ilyen népszerű lesz majd, és ilyen sokan dolgozzák fel. 

Egy 2011-ben megjelent válogatáslemezen például olyan nevek adják elő a műveit, mint a Library Tapes, Hauschka, Peter Broderick, Dusin O'Halloran vagy Max Richter. A lista persze bejezhetetlen, nehéz olyan előadót találni, akit ha egy kicsit is érdekel a komolyzene, akkor ne nyúlt volna vissza a jó öreg Satie bácsiig. Sajnos a fentebb említett válogatáslemezről (szerintem méltatlanul) lemaradt Yuko Ikoma, aki a 2008-ban megjelent Moisture with Music Box című albumán egész sajátosan értelmezi át a három Gymnopédie-t: mint már a lemez címéből is kiderül, zenedobozon adja elő őket. 

Ha már tegnap arról volt szó, hogy zene világvégéhez, akkor most egy kicsit fordítsuk meg a dolgot. Ez itt az egyik legtökéletesebb zene az elalváshoz, álmodozáshoz, megnyugváshoz. Annyira finom és puha, hogy amikor délután fekszel az ágyadban az ablak mellett félálomban, meghallod, ahogy esik a hó. 

Yuko Ikoma a mama!milk együttes tagja, melyben egy Kosuke Shimizu nevű csellistával zenél. Sajnos Yuko weboldalán keresgélve nem sok mindent találunk róla, hacsak nem vagyunk perfektek japánból, vagy esetleg el tudjuk viselni a kedves Google fordító által létrehozott mondatokat, mint például: "Ismerős az orgona és a lábfej, a zenedoboz Temawashi a gyermekkortól kezdődően, önálló tanulás zeneszerző és harmonika." Annyi mindenesetre biztos, hogy a Satie feldolgozások mellett még egy másik lemezt is kiadott a saját neve alatt, a 2007-es esquisse-t.