minden napra egy zene

Azt írja valaki a szám kommentjében, hogy Mark Sandman a vallása. Nekem Mark Sandman a barátom. Közeli, titkos, képzelt, igazi.

Az 1985-ben alakult brit hármas crust punk/trashcore műfajban nyomult egészen 89-es feloszlásukig. Ami mindenképp érdekesség az Jeff Walker (Carcass, ex-Blackstar) személye a front poszton. Szövegeik gerincét az állati jogok védelme és a vegetarianizmus propagálása alkották. A borítóikon - ami szintén Jeff Walker produktumai- gyakran ott figyel Ronald McDonald pofázmánya is, mivel alaposan kipécézték maguknak a baszomnagy multit. Ha már multik meg bohócmaskarába töltött pojáca akkor nyilván mindenkinek bevillan gúgöl nélkül is az a bizonyos Napalm Death borító (amin nem egy van elrejtve és az egyik kedvenc borítóm), ami szintén Jeffrey firkálmánya. Oltári forma!

A csapat 1987-ben ment, járt és rögzített a BBC-s John Peel-nél aztán persze tova, de az anyag felvétetett s így maradt. Hála az égnek. 

az új rossz dolgok jobbak mint a régiek! ha másért nem, hát azért, mert ezek legalább újak. látható, hogy milyen pozitívan tekintek a jövőbe, egyébként meg, most hogy izlandból kiszabadultam, azt se tudom merre nézzek, csupa lehetséges egyzene körülöttem a világ.

susumu yokotát hoztam így elsőre, egyrészt, mert selypítve ez az egyik legjobb név a világon, másrészt, mert nagyon régi kedvencem, és szinte szégyen, hogy nem volt eddig szó róla a blogon, harmadrészt, meg mert az évvégi piromán leltáromról szégyenszemre lefelejtettem, pedig neki is volt kétezertizenkettes albuma, a dreamer, ami a jól sikerült yokota lemezek népes táborát gyarapítja.

mondjuk van is miből a tejbe aprítani (ezt a mondást akárhogy is igyekszem, nem tudom százszázalékosan értelmezni): a dreamer a huszonharmadik lemeze (!!) selypítve, de ha az összes művésznevén, meg közreműködőkkel készült albumait egybe számoljuk, akkor a krisztusi mennyiséget is túllépte már az elmúlt húsz év alatt; borzongató belegondolni, hogy napi hány órát tölthet zenéléssel ez a 'dolgos kis japán'.

ez az elképesztő mennyiség viszont az ő esetében nem megy a minőség rovására: a kilencvenkilences sakura (az egyik csúcsmű) óta nagyjából egyenletes színvonalú nagylemezekkel jön ki, valami elképesztő félúton a magányos, nagyvárosi techno, és a japán kultúra varázslatos mesevilága között. a korai, főleg az ebi álnév alatt kijövő dolgaiban még búsan kattogó tb 303-asok és tr 606-asok zakatoltak, és yokota leginkább a techno és a house zajos tájain barangolt, aztán egyre színesebb hangmintákon keresztül egyre lassabb, álmodozósabb zenékhez vezetett az út, míg eljutott mondjuk az utolsó előtti mother című lemez szinte már barokkos pillanataihoz. susumuban az a legjobb, hogy eddig akármerre is járt, a fantáziáját is vitte magával, izgalmasabbnál izgalmasabb zenei megoldások váltogatják egymást az életművében, még akkor is, ha ezek végeredménye azért nem lett mindig kimondott hallgatóbarát. nézzük is meg ezt a videót, a kodomotachit a már emlegetett sakuráról (japán szakosok tudják, hogy ez cseresznyefa virágzást jelent, japánfanok pedig tanúsíthatják, hogy a japánoknak ez mit jelent, kábé mint amit nekünk régen a május elseje), aminek semmi köze az én nagy kedvenceimhez, az illusztrációnak is választott kodamákhoz (ugye mindenkinek megvan a vadon hercegnője?), ellenben a másik nagy rajongásomhoz, a gyerekekhez annál több. azt meg ki gondolná, hogy egy joni mitchell szám forog a samplerben, teljesen más dimenziókba kerülve az eredetitől:

a sakura mellett még nagyobb kedvencem a talányosan symbolra keresztelt lemeze, amelyiken bebizonyítja, hogy azt a legtöbbször kínos jelenséget, amikor is klasszikusokat dolgoznak fel modern köntösben (lajkó félixet kérdezik egy interjúban, hogy mi a véleménye edwin martonról, a választ itt találod) lehet ötletesen, játékosan, és zeneileg izgalmasan is csinálni, amitől a végeredmény csak több lesz, nem giccsesen kevesebb, és még stradivari se kell hozzá. az egész lemez mintha a disney féle (bocsi johnny depp és burton fanok, egyébként én is csípem őket, de az övék szerintem annyira gyengére sikerült, hogy az már ciki) alice csodaországbant néznénk némi jól sikerült tudatmódosító hatása alatt, és addig a negyven percig, amíg szól a lemez, úgy éreznénk magunkat, mint egy eltévedt gyerek, akivel bármi megtörténhet a varázserdőkön, tündéreken és táncoló növényeken keresztül a zongoraórán elsumákolt muszorgszkij darabig. mert van itt minden, ami úgyis rémlik mindenkinek, ha máshonnan nem, a suliból: bach, saint-saëns, ravel, beethoven, debussy, csajkovszkij, rachmaninov, händel, prokofjev, schumann, brahms, és a többi nagy öreg, de itt van például john cage is, a varázshangokat pedig a már itt is emlegetett meredith monktól kölcsönözte. ezek az ismerősök, közhelyek, kedvencek és tananyagok viszont csak másodpercekre köszönnek be, mintha tényleg egy elvarázsolt erdő lényei kacsingatnának ránk a fák mögül, egy motívum a diótörőből, egy az állatok farsangjából, de máris a rómeó és júliánál járunk, a végeredmény pedig fényévekre van a szokásos klasszikusokat feldolgozó albumoktól; egy teljesen önállóan értelmezhető egész, egyszerre ismerős és ismeretlen varázslemez, háromnegyed óra gyerekkor, amitől talán végre összemegyünk egészen kicsire, annyira, hogy beférjünk olyan nem létező helyekre is, ahova a sok buta felnőtt nem. már csak azért sem, mert ők tudják, hogy nem léteznek, azt viszont nem tudják, hogy sok minden éppen attól kezd el létezni, mert tudják róla hogy nem létezik.

az egész lemez meghallgatható akár a jutubon akár itt is, külön számot csak az egyzene miatt emelek ki; részemről talán a magamra zárom az ajtót tetszik a legjobban, alighanem a címe és a régi zongoraórák emléke miatt, de a hosszú selyem híd is gyönyörű, az alvó erdőről nem is beszélve.

abban a bizonyos gyerekkorban az utóiratok miatt szerettem a legjobban levelezni, főleg, mert mindig úgy írtuk hogy p.s., és ettől egyszerre éreztük nagyon műveltnek és nagyon fontosnak magunkat, volt olyan levél, ami tulajdonképpen csak p.s.-ekből állt, gondosan sorszámozva, arról nem is beszélve, hogy az olyan vallomásokat, mint hogy 'én is téged' a legfrappánsabban p.s.-ekbe lehetett közölni. remélem más is így van / volt ezzel, mert ez már a p.s; a tavalyi év egyébként is szívszorító búcsú listáját decembertől még egy zseniális énekesnő gyarapítja, az egyébként fájdalmasan mellőzött fontella bass, akit leginkább a cinematic orchestrának énekelt gyönyörűségeken keresztül ismerhetünk. az egyiknek susumu is készített remixet, innen az apropó, érdemes meghallgatni.

Csá srácok, hát mostantól úgy tűnik, én is. Ezer meg ezer köszönet aki nincsnek, hogy meghívott.

Egyébként egyáltalán nem értek a zenéhez, viszont remekül meg bírom indokolni, miért remek, amit hallgatok.

A Balkan Beat Boxnak ez a kiváló száma amúgy az első, 2005-ös albumról van, és egyben az első trekk, amin a brutálmód szexuális Tomer Yosef-fel együtt dolgoztak (annyira, hogy rögtön utána be is vették állandó tagnak). (Az utóbbiról egyébként annyit, hogy a szeptemberi A38-as koncerten a nézőközönség 89%-ának [nők] 98%-a [nők, akiknek még nem szublimáltak a hormonjaik a gargantuai mennyiségű vodkától] konkrétan cseppfolyós halmazállapotba került a sráctól, mi is a legjobb barátnőmmel, és közben csendben elsirattam az arcot az első sorban, aki épp becsajozott volna, ami majdnem olyan, mintha én a meztelenül riszáló Christina Hendricks mellett próbálnék egy hapsit felszedni.)

Amúgy ezt nagyon tudja a balkáni meg közel-keleti zene; ha jól csinálják, felpiszkálja a libidót eléggé, ha meg Tomer Yosef csinálja, lehajigálod a ruháidat és ahelyt ráveted magad az első szembe jövőre, ha nem öntenek le idejében jéghideg sörrel.

Mindemellett az is elmondhatatlanul fasza a Balkan Beat Boxban, hogy ugyanúgy megvan az antiglobalizációs-világbékés-rasszizmusellenes-vivlarezisztanszos-mindenkiegyenlős-zenébenegyesülős mondanivaló, de egyrészt viccesen, másrészt olyan elképesztően vagányul, hogy egyáltalán nem idegesítő, sőt. Semmi szenvelgős gitározás, vagy pláne kibaszott csörgődob. 

Szesz hozzá: először az arakra gondoltam, de nem értem a levanteieknek ezt a misztikus vonzódását az ánizshoz meg a belőle készült borzasztó piákhoz (ld. még ouzo), ráadásul az arak a wikipédia szerint izzadságot jelent arabul, és én hiszek neki, szóval ötcsillagos Metaxa a tel-avivi naplementében.

A Crash Test Dummies ütőse és multiinstrumantalistája szerencsére minden nyálas zenére való hajlamát kiélte anyazenekarában így annak hibernálódása után végre a saját útját járhatta - és milyen jól tette! Son of Dave a szájharmonika a beat-box és a samplerek összeházasításában elévülhetetlen érdemeket szerzve egyszemélyes zenekarként működik. Általában élőben samplerezi saját magát és így építi fel - az alapoktól kezdve - a számokat. A folyamat az alábbi videóban is megfigyelhető, ahol is éppen ezt a számot szabja saját magára.

Őrület, de van benne rendszer

Egy zene, de nem tudok dönteni, így kettő lesz belőle!  A tavaly 2011-ben megjelent Underneath The Pine után január végén érekzik Chaz Bundick harmadik albuma, Anything In Return címmel. Az eddig elérhető trackek alapján biztosan számíthatunk eklektikára, és - jó értelemben - pop-os, fülbemászó vokálokra. A lemezen szereplők közül a táncosabb Say That - hez illetve a  So Many Details - hez is készült már hivatalos videoklip, így a vizuálra sem lehet panasz. Éppen vagy századszorra nyomom meg a replay gombot, miközben még mindig a többnapos fesztivállá fajult szilvesztert pihenem. Más nem lesz, köszönöm!

Ja, a producer a közelmúltban a Los Angeles-i Boiler Roomban is megfordult egy dj szett erejéig

Magnus Pelander szólóanyaga 2010-ből. A Witchcraft-ban megszokott vintázs riffek helyett, itt inkább folkos akusztika kíséri ezt a fantasztikus hangot. 10/10-es a cucc!

'when there is nothing left to burn, you have to set yourself in fire'
de addig remélem még van pár év hátra.

van ez a hülye, de legalább iszonyú tanulságos példázat, hogy ha meg akarod tudni, hogy mi fontos neked, úgy igazán, hát gyújtsd fel a szobádat, és amit kimenekítesz belőle, az a lényeg. aztán persze gyűjtsd össze a megmaradt dolgokat újra, és gyújtsd fel őket megint. amit ebből is kimenekítesz, az tényleg jelent is valamit neked, de jó neked. ha még mindig sok van, megint tüzet rájuk, és így tovább.
azt is mondják, ha már csak egy maradt, gyújtsd fel azt is, így lehetsz szabad.

kissé didaktikus ez a pirománia, viszont az évet áttekintő listáknál vicces lenne alkalmazni. képzeletben az összes letöltött, megvett, megnyert, megkapott lemezt sorba rakom a polcon, és aztán rágyújtok; égnek a megabájtok, tömörülnek a flacok, olvadnak az empéhármak, bűzlik a bakelit, zsugorodik a műanyag.

nézzük mi marad.

hát nem sok minden. teljes albumok például alig. ott égne az új message to bears, pedig a később kiadott, két cédés változatát egész megszerettem, de a régit még jobban; most egy pár napja kijött a srác a saját nevében is egy kislemezzel, lehet sétálni arra is, de semmi extra.  a hidden orchestrából viszont talán a mostani a jobb, főleg a flight miatt, viszont az meg már megjelent kislemezen tavaly is, így nem teljesen ér, némi gondolkozás után ott égne az is. a wax tailor mostani albuma sem rossz, de nem szerettem meg jobban mint az in the mood for life-t. a little people második albumát viszont magammal vinném, ha nem jelent volna meg nemrégen az emancipator kiadójánál a nagy kedvenc mashup gyártóm, tor 'drum therapy' című lemeze; mindkettő jó sok vonóssal, filmzenei hangulattal, ügyes ritmusokkal, és gyönyörű basszusokkal operál, a little people egy kicsivel többet csilingel, ráadásul tele van jobbnál jobb ötletekkel, váltásokkal, és, ami elég szokatlan ebben a stílusban, kimondottan életvidám lemez! és ha már életvidám, ha valaki még ilyen mosolyogtatós zenéket keres, feltétlenül keresse fel a minotaur shock idei munkáját, olyan, mintha egy csapat vásott kölyköt beengednének egy hangszerboltba, ahol kitombolhatnák magukat, különös tekintettel az ütős részlegre, aztán mindezt egy zeneileg baromira képzett hangmérnök összehegesztené a stúdióban egy szimfónia szerű egybefüggő masszává; zseniális, ahogy a többi minotaur is, de azt is meg tudom érteni, ha hosszú távon kiveri a biztosítékot. szóval nehéz lenne választani a little people és a tor közül, bent is égnék, ha nem lenne a little people-nek már egy régebbi lemeze, viszont ha a két little people közül kéne választani, akkor meg inkább az első, már csak a borítója és az unsaid miatt is; így most a tizenkettős lassú tempósokból talán a tor-t vinném magammal. cserébe ide mégiscsak a little people videója jön, egyszerűen azért, mert neki van, a tornak még nincs.

biztosan ott maradna az idei four tet lemez, isten nyugosztalja, ahogy a caribous daphnié is, pedig a kettő közül nekem az utóbbi tetszett jobban. a flying lotus monumentális csinnadrattájából részemről csak a kellemes lagymatagság maradt, ahogy john talbot fin-jének is nagyobb volt szerintem a füstje, mint a lángja, bár azért lehetett rá melegedni, főleg melegben. a shigeto lineage-jért viszont fájna a szívem, egy nehezen hallgatható, de kimondottan jó lemez, ahogy szokás szerint a kid koala idei dolgozata is az, de tőle lassan ez a minimum. a terranova a nekem oly kedves depressziós triphopból mászott át a szexi house zenéig, és bár elsőre a hideg rázott ki tőle, viszont mielőtt teljesen elég, be kell vallanom hogy egészen kellemes album lett, nyári estékre ideális. és csak dicsérni lehet a chinese man koncertlemezét is (a puding is megtalálható rajta!), mégse vinném magammal. viszont a blockhead interludes after midnight című lemeze szerintem az eddig legjobb blockhead lemez, márpedig az eddigiek se voltak rosszak; idén talán ezt menteném ki, és a szintén ninja tune-s yppah-ot nem, bár ez megint olyan döntés, ami miatt bent akár be is lehetne gyulladni, hogy mivan ha nem jól döntök. az viszont tény, hogy ebből az elektronikával kacsingató, néha már szinte rockzenébe hajló 'alter' zenei körből azt a csalódást, amit a kimondottan gyenge block party, vagy a csak nagy szeretettel hallgatható új animal collective okozott, a szokásosan kellemes hot chip mellet az eighty one című yppah lemez vigasztalta meg, és ezen található a már már népdalba hajló film burn is, ami részemről az év egyik legjobb dala (a videójáról bezzeg ez nem mondható el sajnos):

az izlandi részlegről megint egy csomó jó zenét kellene veszni hagyni, bár legalább a legtöbbjükről volt már szó itt a blogon, az idióta nevű legendről mondjuk még pont nem, pedig egy megdöbbentően sokrétű, kvázi diszkólemezzel debütáltak, ahogy a ruxpin egyik feléből kinőtt asonat-ról sem, ettől függetlenül az egyetlen lemez, amit az izlandiaktól felmarkolnák, az utóbbi formáció albuma lenne, aminek már a címe is gyönyörű: love in times of repetition. melengető hangok, hideg, de okos elektronika, visszafogott, de pillanatokra elszabaduló tempó, nekem ez a lemez adta meg azt, amit a yagya, sokak számára dühítően poppos albuma csak félig. videójuk nekik sincs, a legendnek viszont csináltak a city-ből, ami, akármilyen cikinek is tűnik első hallásra, nekem baromira tetszik, ügyesen megidézett kilencvenes évek, elektró és villanygitár, részemről ez az év izlandi slágere:

a szolidabb, idézőjeles pop vonalból választani viszont megdöbbentően könnyű lenne, szinte gondolkozás nélkül michael kiwanuka hosszú várakozás után megjelenő lemezét markolnám meg. talán a végtelen természetessége, és egyszerűsége miatt is nőt ennyire a szívemhez, meg persze a címadó dal miatt is; miatta égne el a calexico idei lemeze, ami pontosan olyan volt, mint a calexico többi lemeze, vagy a wowen hand új albuma, ami viszont pont azért nem tetszett annyira, mert rockosabb, mint amit vártam. a spiritualized, egyébként kurvajó visszatérő lemeze is ott maradna, st vincent és david byrne közösködése szintén, pedig egészen tetszett, ahogy a tame impala is, tényleg nem véletlenül pisiltek be tőle annyian. mark langean temetési zenekarát is szerettem, ellenben az új soulsaverst csak szerettem volna szeretni, de nem nagyon sikerült. elmorzsolnék egy könnycseppet a how to dress well-ért is, bár legalább énekeltem már róla itt is, a flaming lips ámokfutását pedig bé is emlegette már; ez utóbbi banda meglehetősen emészthetetlen lemezéért is nagy kár lenne, főleg a tízperces erykah badu (badu nagyon aktív volt idén) énekével röpülő tízperces roberta flack gyönyörűség miatt, nagy a kísértés, hogy az ezzel kapcsolatos videókból hozzak ide egyet, hiszen annyit kavartak vele; újraénekeltették az egyébként szintén új lemezt kiadó, civilben neil gaiman feleség amanda palmerrel, kádban meztelenkedve, mert hogy badu nem vállalta, aztán mégis, közben kiverték a biztosítékot szinte mindenkinél, aki volt olyan hülye, hogy bedőljön ezeknek a zseniális művész bohócoknak, betiltották az egyiket, aztán a másikat mégse, tüntettek ellene, stb; fekete györgyöt mindenesetre elküldeném wayne coyne-hez továbbképzésre.

a magyar vonalból a bélaműhely albuma lenne szó nélkül, amit elvinnék, főleg ha már létezne végre, de mivel még mindig csak majdnem, ezért az élőben szintén bélaműhelyes dobossal fellépő meszecsinka lemeze az, amivel nem égetném le magam. az egész lemezt szeretem úgy ahogy van, nagyon ritkán van ennyire tökéletes egyensúlyban a popzene és a világzene, a mindenféle nációk zenei örökségéről nem is beszélve; és a kuku az a dal, amitől gyorsan gyerekeket akarok csinálni, hogy aztán együtt hallgassam velük. a honfitársainkkal kapcsolatban idén némileg bágyadtabb voltam, mint tavaly, készségesen elismerem hogy ez az én hibám, és nem a magyar popzenei helyzeté; az erik sumó - hó marci jetis cuccán vigyorogtam, de a jégkorszak nekem valahogy jobban, a mayberian sanskülotts volt részemről az év felfedezése (bár az okosabbja már tavaly felfigyelt rájuk), de még várom hogy megcsinálják azt, amitől hasra esek, a bajdázó idei dunakanyarogtatója ugyanúgy gyönyörű, ahogy a tavalyi, ozon nobody cares me-jével megküzdöttem rendesen, és ha a gombnyomgatásokat nézzük, akkor mindenképpen leidal mester meglepően egységes, zseniálisan összerakott, szóvicces reggel hat-ja az év lemeze, legalábbis szerintem. speciál külön nagy respekt a pamkutya facebook style paródiájáért, és akkor ezzel egyszerre letudjuk a kétezertizenkettő baromságainak (lájkbuzulás vs gangnam style) jó részét:

a vonós, komolykodós vonalból én nem tudtam mit kezdeni a cinematic orchestra idei lemezével, pedig elismerem, hogy van benne valami. és ha már orchestra, a submotion orchestra második albuma se maradt meg nagyon, pedig az első után azt hittem hogy ők egyszer még nagy kedvencek lesznek. csalódás volt egy kicsit az epic45 remixlemez is, talán mert túl sokat vártam tőle. nils frahm viszont szokás szerint most is gyönyörű, még kilenc ujjal is, bár ha választani kellene, idénről az olafúrral közös stare-t tenném zsebre, igaz, leginkább a max cooper remixét, max cooper nekem amúgy is nagy idei felfedezés; mégis hagynám ott égni mindegyiket, főleg mert mindegyiküktől van már más kedvencem is. dettó szerettem a másik kékszemű zenezseni zongorázását, az idei nico muhly munkát, igaz nem könnyű hallgatni való, és ha már ő, akkor philip glass és a sokadik rókabőrként kiadott remixlemez is, aminek a híre, és a tracklistája sajnos érdekesebb, mint maga az album; a helios remixlemez viszont tetszett, ahogy az ingyenes ajándék album is. ebből a vonalból mégis a max richter vivaldi újrakomponálását menteném meg a legszívesebben, pedig a kettel & secede közös nagylemeze is ott van az év legfontosabb kiadványai között szerintem, a loscil meglepően sötét új lemezével együtt.

szegény kétezer tizenkettőből tényleg nem sok maradt, talán még pár gyűrött koncertjegy, de legalább a koncerteket nem lehet felgyújtani, ezért kell a gép elől felállni, és minél több olyan élményt szerezni, amit aztán magadtól se tudsz majd elvenni, még ha épp rád is jön a pusztíthatnék. az idei koncertekből azt hittem a kronos quartet gyönyörű müpás előadása lesz az etalon, de aztán most decemberben megjött az efterklang, és egy olyan fergeteges koncertet adtak, hogy a szánk tátva maradt, főleg attól, hogy peter boderick mennyire hasonlít a fiatal nick cave-re; messze ez a koncert volt a legjobb hangulatú esemény, amin részt vettem az évben, ezen nem is kell sokat gondolkozni.

íme hát kész a leltár. ha viszont mindezt, ami így maradt, megint összegyűjtöm, felgyújtom, és csak egy dolog maradhat zeneileg ebből az évből, akkor az nekem azt hiszem az új cat power album nyitó dala lenne, nicolas jaar féleképpen. az eredeti messze a legjobb az új cat powerről, ami ellenben messze nem a legjobb a cat power albumok közül, de amikor meghallottam a nicolas jaar gyönyörű, puhán emelkedő, szinte már lebegésig feszített változatát, ami a várakozásom ellenére sem indult be, hanem a legnagyobb feszültséget meghagyva elhalkult, mint valami félbehagyott vallomás, már akkor tudtam hogy ez valami nagyon nagy kedvenc lesz, oly annyira, hogy azóta is csak alig hallgatom meg párszor, úgy vagyok vele, mint amit gyurma is írt nemrégen szív ernőről, hogy nem alázza meg az ember a kedvenc lemezét azzal, hogy mindig meghallgatja, csak kivételes alkalmakkor teszi fel, lehetőleg konyakot, vagy részemről inkább bélizes kávét kortyolgatva mellé.

kevés olyan szép dolgot tudnék kívánni minden kedves mindezt elolvasónak, mint hogy olyan legyen az évetek, mint ez a dal. mellesleg le tudjátok tölteni, például innen.

Nem titok, a zene mellett van egy másik kattanásom is, ezek pedig a könyvek. Itt az év vége, és valami listát kéne írnom, hogy az év lemezei, meg az év számai, meg az év koncertje, de valahogy nem sikerül. A könyves listám bezzeg két perc alatt megcsináltam. Úgyhogy most egy kicsit csalok, és kezdjünk ezzel. 

(A lista nem az idén kiadott könyvek alapján készült, hanem - értelemszerűen - azokból, amiket idén olvastam.)

1. Az év legjobb verseskötete

Rakovszky Zsuzsa: Visszaút az időben

"Áttetsző lennék, mint a csecsemők, 
hajviseletemből és érzelmi életemből 
minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben, 
amelyiken piros pettyes kötélben 
medvék táncolnak, azt jelentené, hogy 
őszinte vagyok, gyermeteg, merő 
tejszagú jószándék, formákra mit sem adnék, 
meghitt szobánkban hömpölyögnék, nagy piros szív, 
gyöngédségem hánytorgó húslevesben, 
varangy uborkában, selymes sápadt befőttben 
tárgyiasítanám."

2. A év legjobb mesekönyve

Hervay Gizella: Kobak könyve

Végy egy totál depressziós erdélyi írónőt, aki olyan szép verseket ír, hogy beszarsz, de ehhez persze olyan életének kellett lennie, amit szinte lehetetlenség elviselni. És amit persze ő se viselt el túl sokáig. A versek mellett írt egy gyerekkönyvet is kisfiának, Kobaknak, aki még a könyv készülése közben meghalt. 

Ha érdekelnek Fiathatszáz történetei, itt olvashatod el őket. 

"– Ha megnövök, építek egy óriási mozgólépcsõt – mesélte Mamának. – Az olyan mozgólépcsõ lesz, hogy felvisz egész az iskoláig. Mert az iskola a hegy tetején lesz, egy régi várban, hogy könnyen megtanuljuk a történelmet. Egyik bástyájában lesz a csillagvizsgáló, és minden gyereknek lesz egy távcsöve meg egy számológépe, hogy ki tudja számítani a csillagok járását. A másik bástyáról fogunk ejtõernyõvel ugrálni lefelé, a harmadik lesz a helikopterállomás, a negyediken lesz a magaslati napozó. Mikor kicsengetnek a csillagvizsgáló óráról, akkor mozgólépcsõn gyorsan a helikopterállomásra megyünk, mindenki kap egy helikoptert, és körberepüljük az aznapi földrajzleckét, mint a madarak."

3. Az én legjobb külföldi regénye

John Updike: Gyere hozzám feleségül

Első találkozásom Updike bácsival, ami valószínűleg nem az utolsó, jobb helyen nem is történhetett, mint Dobogókőn, egy műfordító hétvégén. Több órás biciklizés (Pestről) majd  hegynek felfelé tolás (Pilisvörösvártól) után megérkeztem a szállodába, megittam egy jó kávét, majd kifeküdtem a napsütésben a fák között himbálózó függőágyba, és elővettem ezt a könyvet. Pár nappal később, miközben már csak könnyedén lefelé kellett gurulni (és ha jól emlékszem, a könyvnek már a végére is értem), Cinematic Orchestrát hallgattam. 

"– Te? Jerry? A vállad fölött lelátok az öbölre, van ott egy kis vitorlás, meg a távolban egy falu, és a hullámok a sziklákig csapnak fel, és minden olyan napsütötte és olyan gyönyörű? Ne. Ne fordulj hátra. Higgyél nekem."

4. Az év legjobb magyar regénye

Lázár Ervin: A fehér tigris

Szégyen szembe be kell vallanom, hogy idén olvastam életemben először Lázár Ervint. Bár, azért azt hiszem, elég rendesen pótoltam a lemaradást a Berzsián és Didekivel, a Tuvudsz ivíggyel, a Hétfejű Tündérrel meg a Szegény Dzsoni és Árnyikával... A fehér tigris pedig a szerző egyetlen felnőtteknek szánt könyve, ami legalább olyan zseniális, mint a meséi. Olvassatok sok Lázár Ervint!

"Ha valaki megtanulta ismerni a csendet, soha nem marad egyedül. Makos Gábor azt hitte, birtokába vette az erdőt, pedig ezek csak a téli erdő csendjének zajai voltak, s hol van ez a nyári falombok neszezésétől kísért csendkoncerthez?"

Gondolom most már mindenkit a hányinger kerülget egy újabb év végi lista láttán, úgyhogy innentől kerülném is a lista szót. Cseppet sem hangzik vonzóbban, de nevezzük ezt az egészet az én szubjektív kétezer-tizenkettőmnek, már ami az idei (vagy nem annyira idei) zenéket illeti. Most ez ebben a formában szabályszegés itt a blogon, mert nem tudtam egyetlen zenére kihegyezni ezt az évet, de ebben az esetben talán ez megbocsátható. Sok idei kedvenc előadómról meg természetesen írtam már a blogra, így azokat nem fogom újra előrángatni, legyen most a főszerep azoké a daloké, albumoké, amik valamiért még nem bukkantak fel az egyzenén.

Az újra-felfedezés - Interpol: Turn On The Bright Lights

Az év újra-felfedezése számomra az Interpol első lemezének újra kiadása volt. Eddig bármikor hallgattam , mindig lekötött az első hangtól az utolsóig, most az idei 10 éves jubileum kapcsán viszont a szokásosnál is többször hallgattam meg, most már nagyon úgy tűnik ez a kedvenc albumom a 2000es évekből.

Nem jártam New Yorkban, főleg nem 2001-ben, főleg nem szeptember 11-én, mégis döbbenetes élmény volt anno 2002-ben ezt a zenekart először hallani, még akkor is ha New York helyett én egy kis balaton-parti falu emeleti szobájában tettem mindezt, mint ahogy az ikertornyok összeomlását is csak a tévéből láttam. Így azt is csak kapizsgálhattam, hogy mit takarhat az a sor hogy "the subway is a porno / pavements they are a mess". Szóval akárhogy próbálják ráerőszakolni 9/11-et és az azt követő zeitgeistet erre az albumra, ne higgyetek ennek a szövegnek, mindez felesleges utó-magyarázat a lemez sikerére. A Turn On The Bright Lights-nak nincs szüksége ilyen mankókra. Annak idején a lemez egyik kritikájában olvastam, hogy az Interpol az a zenekar, aminek mindig is tagja szerettél  volna lenni, és ennél jobban én sem tudnám megmagyarázni hogy milyen nagy felfedezés volt ez az album sok mindenkivel közösen nekem is.

A 10 éves jubileum arra is jó volt hogy megtudjunk jónéhány háttérinfomációt a zenekar születéséről és a első lemez felvételeinek kulisszatitkairól. És ezek most tényleg nem unalmas anekdoták, olykor komoly (pl. a lemez producere megkönnyezi az egyik szám végleges master felvételét), olykor vicces (pl. az album címe akár Celebrated Basslines Of The Future is lehetett volna) adalékok ehhez a "nagy befutás" történethez. De most már elég legyen ebből az elfogult ömlengésből, nekem ez a kedvenc dalom a lemezről, az öltönyben gitározás esszenciája:

"Egy igazi hős" - Kevin Parker

Aztán 2012-ről egész biztosan Kevin Parker (Tame Impala) fog még eszembe jutni.

Ahogy ez a szellemes összeállítás találóan rámutat, ebben az évben aki csak egy taxiban ült Kevin Parkerrel, annak bérelt helye van bármelyik idei zenei összegzésben. Mindez tényleg megmosolyogtató, de véresen komoly is. A Tame Impala második lemezével megküzdöttem én is ahogy kell, én is osztom ezúttal az ítéletet, nagyon úgy tűnik klasszikus, vagy legalábbis kultikus album született, úgyhogy ha még nem tettétek meg, sürgősen szerezzetek be egy példányt  a Lonerism-ből. De mezítlábas hősünk  a fő projekten kívül a barátnőjével (Melody's Echo Chamber) és a haverjaival is (Pond: Beard Wives Denim) remek albumokat hozott össze ebben az esztendőben.

Az igazi hős - Ty Segall

De volt ennek az évnek egy réteg-hőse is. Ty "gitárzaj mögé rejtem a dalt" Segall 3 (!) kiváló lemezzel " is jelentkezett idén. Én nem is tudnék választani közülük, inkább álljon itt a kedvenc ide kapcsolódó felvételem ebből az évből, amikor Ty Segall és bandája kisebb káoszt teremt egy chicagói reggeli hírműsorban. Vajon mikor lesz valami hasonló  az RTL Klub Reggelijében (ha létezik még egyáltalán ilyen műsor)?

A legjobb koncertélmény

Koncertélményből idén sem volt hiány, de most olyasmit választottam, amiről keveset hallottam előtte, és az nyomába se ért annak amit élőben hallottam ugyanettől a zenekartól. Az új-zélandi Opossom nevű együttesről van szó, akiknek a lemezét, úgy mint minden más honfitársam én is a legjobb magyar nyelvű zenei blogról vadásztam le. Tetszett a megszólalás, az ötletek, de mélyebb nyomot nem hagyott volna bennem a dolog, ha hónapokkal később nem lett volna szerencsém élőben is elcsípni az Opossomot. Kurva jól doboló énekes, gyönyörű csaj gitáros, félóra volt az egész, de engem meggyőztek, úgyhogy eléggé várom a folytatást.

És akkor jöjjenek azok a dalok különösebb magyarázat nélkül, amiket bánnám ha nem említenék.

Ian Skelly - Cut From A Star (időutazás a The Coral dobosától) 

Father John Misty - Hollywood Forever Cemetery (van élet  Fleet Foxes-on kívül)

Dirty Projectors - Gun Has No Trigger (ha egy dalt kéne választani ez lenne)

Porcelain Raft - The Way In (ez egy másik emlékezetes koncertélmény volt)

Bear In Heaven - Sinful Nature (az év leginkább feledésbe merült jó lemeze)

Blur - Under The Westway (ezt meg nem kell indokolni)