minden napra egy zene

Csak hogy a vége előtt még eggyel bővüljön a feketelista...

na, végre, vége!  és ezen már a betmen se fog segíteni.

elromlani milyen szép
mondja krusovszky.

a világgal való kétes viszonyomat az is jól mutatja, hogy a gyakran hallgatott számaim jelentős része tökéletes lenne a világvégére. a legtöbbről írtam is, sajnos, hiszen az alkalomra kellett volna tartogatni őket, más kérdés, hogy effajta alkalom volt már, és lesz is még bőven; mármint világvége. az epic45 kérdése, hogy how much more, do you want teljesen aktuális lenne világvégén is, de leginkább az iron & wine lopott házaival búcsúznék, főleg akkor, ha nem nagyon lenne idő az effélékre, az csak egy perc, várjál végítélet, egy perc, és jövök. ha nem a világnak lenne vége, csak nekem, így személyesen, akkor először is innék egy kávét, másodszor pedig akkor a cat powert tenném be inkább, és a maybe notot ó, a lánglelkű költő, persze hogy női hangoktól pusztulna el a legszívesebben.

de most ne személyeskedjünk; induljunk ki abból, hogy mindennek vége, ebben az esetben lenne a dologban valami nagyon megnyugtató. az, hogy a dolgoknak végük is van, hogy ezen keresztül mégis mindenki a része lesz valami nagy büdös egésznek, amit nevezhetünk földnek, világnak, világegyetemnek, tök mindegy, és még el se romolhat külön külön semmi, mert az egész egyben, szép nyugodtan elvándorol a semmibe, és csillagok maradnak utánunk, vagy még az se; minden véget csak így, pontosan és szépen, ahogy a csillag jár az égen, úgy lenne érdemes végigcsinálni. elromlani tényleg szép, kár hogy mi emberek általában kapkodunk, kapaszkodunk, akarunk, és ettől olyan giccses, meg szánalmas lesz minden. 

ilyen szempontból tényleg tök megnyugtató lenne, ha a maják tudnának valamit, amit mi nem; eleve nagyon jót tenne a mostani kornak, ha végre valaki tudna valamit, amit mi nem, másrészt a sok tudásban úgy tűnik, csak azt nem tanultuk meg, hogy hogy ne csesszük szét a dolgokat, már elnézést, itt magamról is beszélek természetesen, meg persze mindenki másról; megtehetné nekünk azt a szívességet a sors, vagy hogy kell őt nevezni, hogy nem hagyja, hogy mi tegyük tönkre magunkat, hanem rábízza valami ügyesebb erőre. remélem az univerzumnak, az elemeknek, meg az effajta nagyfiúknak van annyi stílusuk, hogy olyan szépen csinálják, ha már csinálni kell ezt a radír dolgot, amilyen ez a brian eno szám:

bár van abban valami kínos, vagy ha szelídebben állok magamhoz, akkor megmosolyogtató, hogy az utolsó posztokat is ennyire teleírom, dehát mindennek az ellenkezője is igaz mindig; ha mindegy már úgyis, akkor miért ne írhatnék még brian enóról is.

az őt esetleg nem ismerőnek (ha van ilyen, az mindenképpen várjon még a világvégével, és hallgassa meg a music for airportsot mindenképpen, volt már róla szó itt is, igaz, kicsit másképpen) ez a mély, nyugodt, és valószínűleg bölcs férfiú, aki inkább hasonlít egy fizika tanárra, mint egy rocksztárra, pedig david bowietől (a survive is optimista világvége zene lenne!) az u2-őn át a coldplayig sok stadiondöngető köszönhet neki sokat, a microsoftról nem is beszélve (ő csinálta a klasszikus windows bejelentkező zenét, tudod az a két másodperc, amit minden újraindításnál meghallgathattál, nyugtatva megtépázott idegeidet, hogy aztán megint indíthasd újra). sok egyéb érdemei mellett ő az ambient öregapja is, neki köszönhetjük ezt a fajta megközelítést, amikor a zene alulról akar hatni, mintegy megágyazva a hallgatónak, és nem lerohanva ágynak dönteni, mint ahogy azt sok fasza rockzenész tenné a legtöbb nővel, akivel találkozik.

egyébként ez is, mint annyi minden, egy kisebb fajta világvégével kezdődött; briant hetvenötben elütötte egy autó, amit hosszú ágyban fekvés, és kórházi kezelés követett. egy szebb világban van zene a kórházban, sőt, az ember meg is kérheti a nővérkét, hogy mit tegyen be, eno egy tizenhetedik századbeli hárfalemezt kért, innen is látszik hogy milyen jeles férfiúról van szó; a nővérke viszont távozása előtt elfelejtette feltekerni a hangerőt, így a kinti zajokból legalább annyi hallatszott, mint magából a zenéből, brian pedig nem tehetett mást, mint megadta magát az élménynek; aztán nagyjából ebből lett az ambient. a világvégére való tekintettel attól most eltekintek, hogy a stílus későbbi életútját is részletesen taglaljam, (akit bővebben érdekel, egy csomó jó magyar ambient honlap van, például ez) ami nagy kár, főleg, mert az átlagos zenehallgató legtöbbször a kilencvenes évek vérgagyi trance zenéinek a kiállásaiban találkozhatott vele legtöbbször, igaz később ezt már chilloutnak nevezték, de akkora különbség a chillout meg az ambient között, mint egy egyéjszakás kaland, és egy közösen megtervezett gyerekkészítés között; végülis van közük egymáshoz, de nem jó, ha összekeverjük őket.

ehhez képest meglepő, hogy alig dolgozták fel brian eno-t, pedig annak idején a trance tényleg ilyen egyszerű volt (lásd a puffogós körökben nagy karriert bejárt samuel barber témát, ami egyébként szintén világvége kompatibilis), egy szép elszállós dallam alá berakni a négy per négyet, és kész. azért emlegetem ennyit a trensz zenét így a végre, mert nem mehetek el szó nélkül (világvége ellenére sem lesz egyzene, most már minek változzon meg az ember) a leama & moor újradolgozás mellett, ha az an endingről van szó; ifjabb zsenge korom (nekem is volt olyan!) nagy kedvence volt, bevallom őszintén, és még most, a mai füllel is megdöbbentően jól sikerült remix (szinte már mintha max coopert hallanánk), ahhoz képest, hogy pont az, amit eddig szapultam; egy szép dallam alatt tücögő négypernégy. de mégis úgy lehet rá bólogatni, hogy a repülés valahogy megmaradt, és a szépség is, ha lehet ezt ilyen egyszerűen mondani; akit nem zavar a durrogás, viszont nem akarja a világvégét végigaludni, az hallgassa meg ezt a változatát is, így legalább tovább tart:

Bármennyire is szeretem az R.E.M-et, erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a kedvenc számaim közé tartozik. De milyen aktuális, és pláne milyen jó, ha így nézzük: vége a világnak, mégis jól vagyok.

 Ha a maják annak idején nem mondtak hülyeséget, akkor szerintem az utolsó napunkat illik eképpen eltölteni:

Wooden Shjips nem először van a blogon, de mivel újabb becsléseim szerint ezekben a percekben ér véget minden, és esik szét a világ (azt hiszem, ez a megfelelő szakkifejezés az ilyen eseményekre), ezért minden bizonnyal utoljára.

Bocs, ha mégsem.

Tudom, hogy nem túl precíz az előadó és a cím ilyetén meghatározása, de ennél pontosabban nehéz a fellelhető források alapján megnevezni a csodát, ami Buñuel és Dalí lassan százéves zseniális őrületének főcímdalaként felcsendül.

És mivel nem tudom, mennyi lehetőség lesz még utána nyomozni, ám legyen, megosztom most, kezdődjön (és végződjön?) emígy ez a nap:

(de azért, ha valaki bír infóval, kérem, segítsen!)

Vajon ki áll a rejtélyes Burial név mögött? Maga Kode9, a Hyperdub kiadó feje? Esetleg Four Tet? A homályba burkolózó antisztár-attitűd csak még nagyobb hype-ot gerjeszt – nem mintha a producer csupán zenéjvel nem lenne érdemes a kiemelt figyelemre:) Az elmúlt héten ismét a hírek középpontjába került, már hallható két szám a legújabb Burial EP-ről, amik szintén megérnek egy misét, most viszont álljon itt egy zene az első albumról.

Nehéz feladat választani Burial 2006-os, azonos című kiadványáról. Mindig azt a 6 évvel ezelőtti londoni utat juttatja eszembe, amikor egy lemezboltban először belehallgattam, és azonnal szerelembe estem. A 12 track közt egyszerűen nem találok olyat, amelynél ne futkosna a hideg a hátamon. A Spaceape – című például fenyegető, komor minimalizmusával és Spaceape hipnotikus szövegével a holnap esedékes világvégéhez (vagy inkább az apokalipszis utánra) is tökéletes soundtrack lehetne.  Jobb szuvenírt nem hozhattam volna haza anno a szigetországból. Ezen a londoni „képeslapon” azonban nincs Big Ben, Piccadilly Circus, vagy Tower-híd, csak sötét éjszaka és kihalt külvárosi utcák.

Fotó: William Eckersley  - Dark City

Itt az ideje, hogy valami olyasmit hallgassunk, ami visszahozza nekünk a hatvanas évek édes, színes, cukormázas világát. Igaz, hogy itt, a Balkán északi részén ilyen történetesen sosem volt, de hát éppen ez a szép benne. Lehet fehér léckerítéses kertvárosi udvarokra képzelni magunkat, szép lányokkal, szép autókkal, napsütéssel meg ehhez hasonlókkal. Valószínűleg ez csak az én személyes és téves benyomásom, de ahogy a második világháborút, úgy a magyar hatvanas éveket sem tudom nem fekete-fehérben elképzelni, ellenben ugyanezen időszak Amerikáját már gond nélkül meg tudom festeni az általam ismert 16 színnel.

ez a kép pedig David Lynch Kék bársony című filmjéből származik

Kicsit mintha ezt tenné a White Fence is ezen a popos, indie-s, enyhén pszi-módon (manapság nagyon kell vigyázni a pszichedélia-szóval, amióta a Colorstar zenéjét is ezzel a jellemzéssel próbálják tuningolni, úgyhogy inkább én se követem el többet azt a hibát, hogy mindenre ráhúzom ezt a szép szóvirágot.)
No meg azért az én gyerekkoromból is hoznak vissza valamit a srácok, mégpedig a Szerencsekerékben nyert egykazettás magnó szalagbegyűrésének semmivel össze nem téveszthető hangját. Íme: