minden napra egy zene

Philadelphiaiak és nem ma kezdték, lélekvándorló rockban utaznak (vagy ha úgy tetszik; innerspace rock) Bár most, hogy így tűnődöm nem egy daluk elmenne világvége soundtrack-nek is....

A gitárok elképesztőek súlyosan szólnak, ugyanakkor legalább ennyire felemelőek is. Úgy képzelek el náluk egy zenekari próbát, hogy araszokkkal a talajtól jammelnek dobcuccal ,erősítőkkel, mindennel együtt , megfeledkezve időről, egókról. Saját példámból okulva annyit tudok javasolni, hogy ha felmerül a lehetőség, hogy láthatjátok őket élőben; semmiképp se az adott dátum előtt néhány nappal menjetek bölcsességfogat húzatni!

reggelente jegessé fagyott inget talált az ágya mellett, és bekapcsolva hagyott, lenémított pornófilmek táncoltak a szobában. az ajtó pedig minden ébredéskor egy kicsit arrébb került: először még a másik szobába lehetett vele átjutni, aztán arrébb csúszott a fürdő felé, majd még egy kicsit arrébb, és arrébb, míg most már, ha kinyitotta, egy végtelen hómezőre nyílott, a szeretettelen antarktiszi hósivatagba, ahonnét annyira nincs tovább, hogy már el se kellett indulni többet, csak álldogálni, sokadmagával, elegánsan, mint a pingvinek.

na most, még erről is van egy zene. hiú remény lenne persze, ha egyrészt elhinnénk hogy tényleg csak egy zene, aztán ha azt várnánk, hogy ez már nem izlandi, nem, soha többet, harmadrészt, hogy a név alapján valami izgi punk, rock, vadkefélős hárdkórt, és hasonlót kapunk; ez bizony megint hideg, lassú, és mély, mint gyerekkoromban a nagymamám ágya, ami úgy volt megvetve, hogy úgy el lehetett bújni benne, hogy még az se vett észre, aki rád ült.

először is csak egy ízelítő, ami a teljes szám ötöde (ötöde? én azok közé tartozom, aki mire kiszámolja hogy mennyi kedvezményt adnak neki egy boltban, addigra vége lesz a világnak, de legalábbis a karácsonynak), viszont van hozzá videó (a többihez nincs), és medúzák úsznak benne, ami majdnem minden pénzt megér:

de ez is elég arra hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le; ez bizony megint egy izlandi radiohead, legalábbis a kid-a korszak borzoló depresszióját gondolják tovább, a fickónak kellemes, bár nem túl eredeti hangja van, a gitárokkal jóban vannak, de a konkrét dalformákat nem nagyon ismerik. azért ennél jóval izgalmasabb a kép a pornopoppal kapcsolatban, ha végig hallgatnánk a teljes felvételt, elégedetten ismernénk fel, hogy az elektronikával is jóban vannak a srácok, és ezt a bizonyos borzoló depressziót pont úgy csinálják, hogy ne legyen kedved kikelni az ágyból, és magadra húzott takaróval robogj a pokol kénköves feneke felé.


mit ad isten, ez is az egyik kedvenc téli lemezem; már a címe is elmond mindent: and the slow songs about the dead calm in your arms, adok a meggyes bejglimből annak, aki ezt lefordítja szépen. aki esetleg nem beszél inglishül (mert például a rózsa németül kezdte el tanítani) annak kábé: '...és a lassú dalok a halálos nyugalomról a karjaidban', de ez így suta, bár legalább szó szerinti. az egész lemez hangulata pont ilyen halálos nyugalom, de valami ölelgető mélységgel karöltve, nagyon rá lehet kattanni, akinek hajlama van az ilyesmikre. az egész egy egységes egész (ahogy ez a megállapítás is), sűrű massza, de két szám még így is világít a többi közül; az egyik a beetetésül választott sleep, ami valójában öt perc hosszú, és annyira jó hogy nem lehet tőle elaludni, mert meg kell hallgatni még egyszer, a másik pedig a meglepően dallamos, többször széteső, aztán újrainduló center, ami azon felül hogy még így is a leginkább dal szerű dala a pornopopnak, az egyik legjobb radiohead lassúság, amit nem a radiohead csinált; úgy tűnik, minden bejegyzéshez kell valami ilyesmi kínos megállapítás. íme a center, amihez hozzá illő, vidám képeket is kapunk:

már csak a jó hírek vannak hátra, részemről leginkább az, hogy a pornopop még mindig aktív, pedig ez után a slow songs után kiadtak még egy lemezt a rákövetkező évben, a kissé hallgathatatlan, karcos, tipikus, de legalább monumentális blue-t, ami fel se fért egy cédére, (a végén meg egy húsz perces filmzenét is kapunk arról, hogy kábé milyen lehet egy olyan akváriumban elaludni, aminek szép lassan megfagy a vize); aztán öt év (!) csönd. míg most októberben megcsinálták a bandcamp oldalukat, ahol ingyenesen le lehet tölteni az egyébként természetesen megszerezhetetlen lemezeiket, ráadásul kijöttek egy új, fene tudja mivel, talán leginkább ep-nek lehet mondani: két lusta tigris a címe, két felvételt tartalmaz, az egyik rögtön húsz perc fölött van, és már a címe is megér mindent; i love to drive the viking. mindenesetre megnyugtató, hogy a pornopop ezek szerint a nevének max az első részét veheti komolyan, az utóbbit nem, tartsák is meg e jó szokásukat.

harminchét fok fölé szökött a kor hőmérséklete, amerre nézek, elégedett diákok csücsülnek apple laptopokkal az ölükben, és egyzenét olvasnak. békés karácsonyi hangulat dereng a szitáló ónos esőben, és marcipánbaba szomorúság olvad szét az arcunkon, míg valahonnan, iszonyú messziről, talán még egy megállóval is arrébb, kihallatszik egy bevásárlóközpontból a this time of year; tényleg közeledik a karácsony, én már láttam is kőbányán, épp lábtyűt vett egy öregasszonytól. a szeretet meg egyszerűen tombol, aranyozott neonfénnyel teríti be a várost, árakat szállít le, munkahelyeket teremt, nagyképernyős tévéken ugrál, villamosokat szállít menetrend szerint, bankszámlákat tölt fel, és megvarrja a zoknijaimat, jézusom, oda se merek nézni, menjünk is inkább zenélni.

e vidám felvezető után már biztosak lehetünk benne, hogy megint valami boldog és életigenlő zenét hozott nekünk ez a nincs, minden napra egy aki nincs, ez se marad így sokáig, és hogy mennyire mulandóak a dolgok, ezt nézd: az izland mániának is vége lehet egyszer, mert a mai előadó elvileg már nem is izlandi. gyakorlatilag azért nem ilyen egyszerű, főleg ha meg is hallgatjuk ezt a videót:

az album leaf, született jimmy la velle valóban nem izlandi, egy kissé messzebb sikerült születnie, kaliforniában. hogy e csorbán egy kicsit köszörüljön, zenésznek állt, egy poszt rock körökben mozgó zenekarban rángatta a gitárt, a tristezában, meg egy csomó helyi bandában zajongott, dobolt (!), énekelt, billentyűzött, de egy idő után teljesen belezúgott az analóg szintikbe (főleg mr moog dolgaiba), oly annyira, hogy elkezdett szóló dolgokat készíteni, leginkább a közben körbezenélt bandák zenészeinek segítségével. lavelle önmagában is egy zenekar, annyi hangszeren játszik, de az analóg szintetizátoroknak köszönhetően már az első megjelenésével is markáns, egyedi hangzással rukkolt elő, ráadásul elég pontosan belőtte magát egy darabka senkiföldjére a posztrock, az ambient, az elektronikus zene, és a chill out között, így aztán hamarosan (két album múlva) nagyobb sikere lett, mint az anyazenekarának, a szomorúságnak (tristeza - szomorúság, szerintem ezek a macsó mediterránok azért is vidámkodnak ennyit, mert beletörne a nyelvük a saját szomorúságukba, de alighanem az ő szemszögükből a magyaros szomorúság is hasonló).

nade minket (engem legalábbis) nem ez érdekel, hanem izland; dzsimi úgy kerül izlandra, hogy ő is teljesen kész lett a második sigur rós és a múm lemeztől, és mivel a napfényes kaliforniában pálmafák és csinos farizmok mellett pénz, kiadók, meg lehetőségek is akadnak, a harmadik lemezének felvételén, kétezernégyben izlandon találja magát, a sigur rós stúdiójában, (ami ugye egy víz nélküli uszoda!) és amerre néz, jobbnál jobb arcok zenélnek neki; ott ül a teljes sigur rós pulcsigyűjtemény (a sigur rós dobosa orri saját bevallása szerint akkor tanult meg dobolni, jimmytől, és az tény, hogy a következő sigur lemezen - takk!- jóval hangsúlyosabb a dob), jónsi énekel a bejegyzés címét adó dalban is (ez volt az első jónsi vendégmunka, ki a fene gondolta volna akkor, hogy aztán odáig fajul évekre rá a dolog, hogy tiesto csürdöngölésére is odaadja a hangját, ráadásul jimmynek annyira tetszett a sigur tagok angol akcentusa, hogy az albumon többször is hallható a háttérben, ahogy beszélgetnek, például ennek a számnak a végén is) az amiinás csellós lány, és a múm hangbarkácsolója tekergeti a gombokat; csupa ismerős név, nem is csoda, hogy a végeredményt gyakran keverik össze a sigur rós dolgaival, ahogy az se, hogy emiatt pár, keveset googléző zenehallgató abban a hitben tengette napjait, hogy az album leaf is egy izlandi zseni.
azt viszont lehet mondani, főleg annak, akinek hozzám hasonlóan hobbija az efféle buta megállapítások, hogy ez a legizlandibb lemez, amit nem izlandi csinált (még akkor is, ha elég erős mezőny van versenyben, ben frost-tól alex empiren keresztül greg hainesen át akár a library tapes-ig, de a közreműködők tekintetében mindenképpen a safe place nyer). ezt a számot hallgatva (speciel nekem ez a kedvencem az albumról) tényleg lehetne akár egy amiina szám is, viszont mégiscsak a videó miatt cipeltem ide leginkább:

az in a safe place (mondjuk izland minden, csak nem safe, de az uszoda medencéje alighanem az lehetett) címet kapott lemez azóta is a legsikeresebb, és szerintem a legjobb album leaf album, nem utolsó sorban egy kitűnő téli lemez, az a ritka fajta, ami a mélytél elején éppen ugyanúgy működik, mint a végén, tavaszhoz közeledve. később szép lassan visszakanyarodott a gyökerekhez lavelle, a legutolsó lemeze már tulajdonképpen akár egy tristeza lemez is lehetne, nagyobb baj, hogy újabban elkezdett énekelni is jimmy barátunk, ami nélkül én mondjuk simán ellettem volna, ráadásul a zenéjében mindig is gyengéden csilingelő giccs faktort az utolsó lemezén nem zabolázta meg eléggé, így egykét dalnál az embernek úgy kell ellenőriznie az előadót, hogy biztosan ugyanazt az album leafot hallgatja e, amit eddig, de, mint mindent, ezt is meg lehet szokni. érdekesség, hogy ezt a bizonyos utolsó lemezt is az izlandi uszodában vették fel, a hangmérnök pedig ez esetben is az a biggi volt, akinek tulajdonképpen az összes izlandi előadó lemezét köszönhetjük, ráadásul mostanában izlandon nagyon dúl ez a hipszter indie láz, és talán neki is köszönhető, hogy az utolsó album leaf lemez ennyire gyenge, vagy diszkrétebben, jellegtelen lett. a kislemezes dal videóját viszont érdemes megnézni (nem merem ide alá beszúrni, mert már így is legalább két zene van egy bejegyzésen belül, nehogy valaki lelki békéje ezen múljon), kimondottan szép, színes alkotás, ha lehet ilyet mondani. reményre ad okot az is, hogy idén egy filmzene jelent meg lavelle keze alól, ami viszont meglepően hangulatos lett, és az in a safe hangzását idézi újra, ami részemről üdvözölendő.

(bónuszként, hogy teljes legyen az album leafból való felkészülésünk, egyrészt hallgassuk meg ezt, aminek semmi köze nincs izlandhoz, viszont a karácsonyhoz igen - a tim burton féle karácsonyi lidércnyomás témáját dolgozza fel úgy, hogy én legszívesebben ugrálnék a boldogságtól amikor hallom -, és ezt az elképesztő jeff buckley dalt, leaf féleképpen, aminek megint csak nincs köze izlandhoz, ellenben a bejegyzés elején illatozó depresszióhoz annál több, ráadásul egy elég tanulságos remix, legtöbbször megosztja az embereket; valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem, james mentségére legyen mondva, ezen a dalon elég nehéz fogást találni.)

Kiégtem, mint a tegnap még ép szalmabála, vagy mint a Reichstag, úgyhogy az egy dolog, hogy nem köszönök a folyosón, meg úgy egyáltalán, gyakran fordítom el a fejem. De ráadásul - továbbra sincs - semmi köze a szövegnek a zenéhez. Biztos jobb is ez, mert akkor szar zene dukálna, de ez meg nem szar zene. Nem fontos amúgy semmi, általában a jó zene se fontos, ami azért elég elkeserítő, nekem is, meg azért ez mégiscsak egy zeneblog. Úgyhogy azért igyekszem. A privát életben azért inkább a szokások számítanak, azok tartanak életben: mint az olaj a szardíniát, a légmentességet biztosító, az eltávolítást elősegítendő kis nyéllel ellátott alumíniumkarika a Globus kecsöpöt. Van szép sálam, szép kabátom és szép cipőm, tévét továbbra sem nézek, megint vettem egy könyvet (Grecsó / Mellettem elférsz) amit a lehető legeslegjobb esetben is a feléig fogok elolvasni; néha hallgatok új zenéket is, zenélni még mindig szeretek. A barátnőmmel szakítottam, a bölcsességfogammal úgyszintén, és nem, nem várom, hogy a sültgalamb a számba repüljön sültkrumplival és koviubival, csak ahhoz sincs kedvem, hogy tegyek bármit ez ellen. Na de ez mind nem is fontos, csak épp megörültem, hogy két összefüggő mondatnál többet is tudtam írni.

Szóval itt van ez a Cody nevű, x-edvonalbeli dán zenekar, akik azt mondják magukról, hogy "folk inspired pop melodies with hints of post rock and nordic glum", de a magyar elintézheti annyival, hogy indie; és kifejezetten jó dal ez. A lemez, amin rajta van, az is kellemes hallgatnivaló. Szépre keverték. És ilyen szép békás lemezborítójuk is van, mint ez itt fenn. De ez a dal egy másik lemez. Mit mondjak még. Semmit, reggel 9 van.

Egyedülálló néger transzvesztita, külvárosi motelszoba, nájtkláb, kisgyerek, pisztoly. Ez így elég hatásvadásznak tűnhet leírva, mégis működik. Én csak a minap futottam bele ebbe a videoklipbe (vagy inkább kisfilmbe), pedig  a dal nagyon tetszett/tetszik. Mintha Tarantino és Almodóvar közös filmjének előzetesét látnánk. (Tudom, 10 perc kész örökkévalóság, szégyellem is magam, mert így lehet két index cikkel kevesebbre jut idő.) Mellesleg (csak hogy a dalt is méltassam azért) azok a számok, amiket teljes elhalkulás vág ketté, az esetek 99%-ban hibátlanok, és ez most is...

kedd van, (valakinek ez a hétfő!) ráadásul gatyafagyasztó hideg, ilyenkor valószínűleg annak van igaza, aki valami forró csoki kíséretében csücsül valamelyik divatos kis kávéházi szegleten, és röhög rajtam, amikor elbiciklizek előtte. ezúttal is üdvözlöm az összes csinos, norvégmintás sálas, ájfont nyomogató szőkeséget, bár bé kolléga valószínűleg valami fülbemászó metállal kedveskedne nekik, én egy pont olyan habkönnyű, édes kis dalocskát küldök nekik, amilyennek elvileg lennie kell a costában a kapucsínó tetején a habnak. természetesen én lennék az a bizonyos eksön men, akiről szó van, csak a miheztartás végett.

fene se gondolná, hogy ez a lányka is izlandi, bár ilyen névvel szűkül a kör, az viszont tényleg elképesztő, hogy ezt az édibédi popzenét a világ egyik legjobb, vastag elektronikával dübörgő tánczenekarában csiszolta ilyen puhára; a gusgus család legjobb időszakában (kétezerig) volt ő a nő. tizenöt (!) évesen került hozzájuk, az a coffos kislány a minden idők egyik legjobb élő előadásának felvételén, aki előrefele tolja a hátúszást a színpadon, például hafdis, személyesen (abba most ne menjünk bele, hogy mennyire lehet élő az, amikor minden csak gépekkel szólal meg, elég megnézni ezt a videót, a gus gus a legjobb válasz erre, így kell tánczenei koncertet csinálni, nem úgy, hogy csak megnyomod a gombot: a fürdőköpenyben nyomuló bogó elnök például egy atyaúristen, a videó elején teljes révületbe eső szemüveges, másodéves orvostanhallgató kinézetű biggi veira pedig már akkor volt hipszter, amikor még ez a kifejezés, ebben a formában nem is ezt jelentette, és ha már benne vagyunk ebben az üzengetésben, akkor üzenném a skrillex rajongóknak, hiszen nyilván ők is ott kávéznak a costában, hogy aki erre nem tud bulizni - már mint a gus gus-ra, nem a hafdis kisasszonyra -, az ugyanolyan ember, mint a többiek, csak izé, nem lesz valami nagy action man, ha érthető, mire gondolok...).

Közhelyes vagyok.

Bővíthető vagyok.

Ergya vagyok.

Nikoncz vagyok.

Flessbekk vagyok.

Hendikepp vagyok.

Könnyűbulvár vagyok.

Időhagyma vagyok.

állj rá egy befagyott pocsolyára. lassan, óvatosan, mint amikor nem tudod hogy kezdj el egy beszélgetést. az egyik lábad rajta, de a súlyod még a túloldalon. gyengéden csináld, mint amikor nemet mondasz olyannak, aki igent érdemel. engedd rá a súlyodat, lassan fokozatosan. figyeld, ahogy megöregszik a tükör, és elindul a repedés. pontosan addig csináld, amíg végig ér a csík; de lépj vissza, mielőtt besüllyedne a tábla alattad. majd guggolj le, és simogasd meg, szelíden, ahogy azt simogatnád, aki épp fél tőled. várd meg, amíg a kezed nyomától egy nagyon pici víz elő jön a repedésből; aztán állj fel, és nézd meg milyen mintát adott ki a jégen a sáros víz. nézd meg jól, nézd meg újra, addig nézd, míg meg nem látod benne, hogy az ott, az vagy te.

nagy pelyhekben hull a hó, tejbegríz-december.

két fajta ember van, az, aki az óvodában jól összekeverte a tejbegrízt a kakaóval és a fahéjjal, mer tudta, hogy úgy a legfinomabb; és az, aki nem keverte össze, mert milyen gusztustalanul néz ki, olyan, mintha a tányérodba hánytak volna.

mindig két fajta ember van; az egyik épp goldmundot hallgat, amikor éjfél után, az utcán egy gondolat csoszog végig. keresnéd hozzá a testet, lábakat, de hasztalan; nincs más, csak ez a vég nélküli csoszogás.
várakozás. vágyakozás. húrokban lakozás.

nincs más, csak ez a vég nélküli zongorázás