minden napra egy zene

Mocsaras blues-rock királyság a füllesztő Andalúziából gyilkos slide-okkal, pszichedélikus cante jondo-val, és annyi döggel, hogy a háromhetes macskatetem ehhez képest kutyafasza.

Azoknak akiknek bejön az effajtaság itt a bandatáboruk, ahol ingyen letölthető mindkét albumuk igen derekas bitrátával. 

boldogság édesanyám!

Újévbúcsúztató 2. rész

(az 1. részhez katt)

Már a bérházból történő kijutás sem volt egyszerű, hirdetve a tényt, hogy a döntés, melyet meghoztak, minden elemében rossz és hibás. Odakint autóriasztó ugatott, miközben egy bántóan nagy kutya szirénázott, s az ő gazdája szeme szikrákat (sziklákat) meresztett a lányokra, amiért ők rosszalló pillantásokat szórtak a fenevadra. Előlük kitérni alig-alig lehetett. Az úttesten járó-kelő kocsigépek megint kihívást jelentettek. Bár logikusnak és magától értetődőnek tetszett a csábítóan csíkos zebra hátára ülve átjutni a túlpartra, a fények jobbról, balról és jobbról is túl zajosan közeledtek, a hangok pedig mindenfelé túl fényesek voltak. Elmosódó dudaszókat láttak, a levegő pedig egyre nyirkosabban zsörtölődött.

Konkrét célja nem lehetett útjuknak, hacsak nem a (hosszú perceknek tűnő) pillanatok túlélése. Mert barátságos arcát semmi nem mutatta ott és akkor. Valahogy mégis a közeli park felé irányult a mozgásuk, talán valamiféle megnyugvásban reménykedtek, ha már a hétvégi civilizáció láthatóan cserbenhagyta, sőt, üldözte őket mind rosszabbra forduló utazásuk során. Minden bántóan szúrt, döfött, karmolt. Jeges volt-e a rémület? Rémült volt a szintén szilveszterről maradt jég is körülöttük.

Az őket hátulról megvilágító reflektorokat csak nem akarták kikapcsolni, de a látásban ez sem segítette őket: a szemük csak egymás után vetített állóképeket volt képes feldolgozni, azokat is némi késéssel vagy sietséggel, így minden egyes gödör, lyuk vagy kátyú nehézséget okozott. Jelzőlámpa, kerítés, fa. Minden ott volt előttük, miközben semmit nem láttak előtte-előre. A sétáló emberekről nem lehetett tudni, hogy közelednek, távolodnak, mellettük vannak-e, ott vannak-e, vannak-e egyáltalán. A lányok sétáltak, elfutottak, megtorpantak. Felfigyelt-e valaki rájuk? Úgy tűnt, mindenki.

(két hét múlva ismét folytatjuk!)

Amikor először meghallottam ezt a dal meghallgattam egyből vagy 100szor, be lett loop-olva mint annak a rendje. Csak javasolni tudom, hogy kövessétek példámat, nagyon nagy hangulata van! Kitűnő háttérmuzsika flow élmények szerzéséhez. Kissé meg is lepett,hogy eddig még nem volt a blogon....na de ki lakik ott keleten?

Bizony ő! 

mikor már a dolgok és a szavak közti csapást benőtte a fű, és nem tudod már, hogy hol végződik a köd, és hol kezdődnek a gondolataid, amikor úgy érzed magad, mintha elvesztél volna egy tejeskávéban, akkor jó ha keresel valamit, ami a dolgokra parancsol ebben a valóságban.

a legjobb erre egy csésze forró tea. belefúrni a fejed a csészébe, és hagyni, hogy a tea igyon föl téged. meg egy hangszer. mondjuk egy zongora. kapaszkodni a zongorába és nézni, ahogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt. némán teát inni, rubin teát, és sárga páragőzt, közben játszani, mindent, mi élet, havas telet, és hosszú, hosszú őszt.

na, és erről is van egy zene:

szentimentálisnak lenni már csak azért is érdemes, mert könnyebb fogalmazni. például a múm simán a világ egyik legjobb zenekara, és nem csak izlandi értelemben, arról viszont, hogy nekem ez a szám mit jelent, még így se lehet elmesélni; az utolsó héven ülök, megyek ki a városból, az ablakban fut a hold, ha kinézek, kint is vagyok, bent is vagyok, fázok, senki nincs a kocsiban, aztán ötvennyolc másodperc után megjelenik egy lány, a haja hosszú, mint az éjszaka, kifolyik az ablakon, tudom hogy valójában nincs, látom a szemén, hogy ő is tudja hogy én nem vagyok; fél percig csak nézzük egymást, majd azzal oldja meg a helyzetet, hogy énekelni kezd, és mivel én még mindig nem tudok mit kezdeni az álmaimmal, három perc és tíz másodperc után elkezd táncolni. a haja fodrozódik mindenhol, csillagok ragyognak rajta, beborít mindent, elveszünk benne, de csak én bukkanok fel újra, az utolsó fél percnél, és az ablakon bekopog a végállomás.

a bejegyzés itt ért véget, innentől kezdve csak a zenebuziknak ajánlott a folytatás, saját felelősségre.

a múm úgy kezdődött, hogy az egyik neveletlen izlandi kisiskolás egy másik neveletlen izlandi kisiskolás iskola köpenyébe csúsztatott egy hatvan perces kazettát, amire történetesen az aphex twin selected ambient worksja volt felmásolva, és ezzel elindult egy olyan folyamat, amiből öt évvel később azért lett pont múm nevű zenekar, mert tök jó kimondani (múúúúúúúúúúúúm). a történetük mellett
(kríával, és ikertesójával egy uszodában -!- találkoztak, méghozzá az egyébként civilben szexi viking fiút játszó ölvis, és úgy, hogy versenyezni akart a lánnyal, hogy lenyűgözze, és megmutassa, hogy micsoda faszagyerek, azt azonban nem vette észre, hogy a vízben az egy lány valójában kettő, ráadásul tök egyforma fürdőruhában, így amikor leelőzte őt a medence elején, jócskán vezetve a medence közepén, de akárhogy is igyekezett, mire a túloldalra ért, már rég ott mosolygott a lány, ezzel gyakorlatilag eljátszották a teknős és a nyúl című mese egyik ilyenforma változatát, aztán nagy röhögés, barátság, némi szerelem, és persze zenekar lett a végén belőle, hiszen izlandon szinte mindenki zenész, így ha a fiatalok jóban lesznek, úgyis zenét fognak csinálni, ez szinte borítékolható)
szinte minden más is zseniális velük kapcsolatban, az album borítóktól kezdve a számcímekig (ez a kedvencem).

ez a dal a finally we are no one című lemezükön van rajta, ami először csak az izlandi piacra készült, izlandi nyelvű dalokkal, majd lecsapott rájuk a szentimentálisságon felül is a világ egyik legfontosabb kiadója, a kövér macska, akiknek többek között a sigur róst is köszönhetjük, és kiadták újra, angol szövegekkel, hogy a világ elszigeteletlen része se maradjon ki belőle. az izlandi változatot alább magadévá teheted:

egyébként a múm volt már emlegetve itt többször, bizonyítva, hogy micsoda hely ez az egyzene, konkrét bejegyzésként is, méghozzá kría brekkan frontlány képében; ebben a számban ő énekel (és az ikertesója harmonikázik) és amíg ő volt, a múm ilyen álom sziget volt a zene végtelen tengerén (ah! mondom, szentimentálisnak lenni a legjobb biznisz, kérdezzétek csak meg erről coelhót;), kár hogy aztán beleszeretett az egyik állatba (a sok közül, lásd animal collective), ráadásul még hozzá is ment (hogy aztán el is váljanak), így viszont csinált egy rakat szóló lemezt, és eljött magyarországra, ami miatt minden meg van neki bocsájtva. azóta sok minden változott a múm háza táján, többek között a zene is, az ikrek (mert hogy kría után a tesója is nekiállt házasodni, de ő még babázni is) nélküli múm elkezdett kacérkodni a kimondottan vidám, szinte már popzenei vonallal, a legutolsó lemezük (elképesztően jók az album címeik, ennek például találóan sing along to songs you don't know) simán az emlegetett animal collective merriweather post pavilionjának az izlandi párja.

viszont még egy múm ember tisztelte meg kishazánkat, méghozzá nem is olyan régen: az utóbbi idők legjobb koncertjét adó kronos quartet mellett, a samplereket szerzetes ruhában simogató samuel kosinen szintén múm tag az új felállásban. most már csak egyben kéne eljönnie a teljes zenekarnak, és akkor állna helyre a világ; ha ez utóbbira nincs is esély, de az előbbivel kapcsolatban reményre adhat okot, hogy azt ígérték, hosszú idő után (ha az idei régiségeket összegyűjtő válogatást nem számoljuk, három éve) végre új lemezük lesz.

mintegy utóiratként íme még mindig ugyanez a dal (basszus, ha nem vigyázok, a végén még egyzene lesz az egyzene) a szintén izlandi bypass által megpiszkálva, így a legjobb max cooper dolgokat idézi, kár, hogy a gonosz soundcloud nem engedi már letölteni, ha mégis erre szeretnél reggelente metrózni, írj a fickónak, azt ígéri, elküldi, ha mégsem, én is szívesen odaadom:

Laura és Alfred még a gimnáziumi zenekarban találkoztak először, és egyből egymásba szerettek. A hosszas randizgatásnak szakítás lett a vége, utána pedig néhány csendes év következett, amit mindketten zenéléssel töltöttek meg. Laura főleg énekelt, például Flying Lotus Unexpected Delight című számában hallhattátok. Afredot pedig azt hiszem, nem kell különösebben bemutatnom, a lelkes Ninja Tune rajongók biztosan ismerik a nevét,  volt is szó róla itt a blogban, sőt, az A38-ban is megfordult már.

Pár évvel a szakítás után a véletlen aztán mégis összehozta őket (bár jobban szeretném hinni, hogy ennek így kellett történnie), és az első perctől kezdve természetes volt számukra, hogy együtt fognak zenélni. (Daedelus szerint olyan ez nekik, mintha randira mennének, csak vacsorázás helyett ők éppenséggel zenélni ülnek le) Annak az időnek az emlékére pedig, amit külön töltöttek, a formációt végül Long Lostnak nevezték el, ami elmondásuk szerint arra utal, hogy volt egy szerelmük, amit elvesztettek, és hosszú idő elteltével képes voltak újra megtalálni azt, és ráadásul ilyen szépen hangzó dolgokat kihozni belőle. Totál egyetértek tehát gyurmapok kollégával, és azzal a kijelentésével, mely szerint "Alfred Darlington az egyik legromantikusabb alakja az elektronikus zenének." Azt hiszem, az alábbi videóból ki is derül ez:

Egy két hónapos, minden nap koncerttel - vagy legalábbis utcazenéléssel (igen, ilyen hidegben is) - megtöltött úgynevezett turné sok mindenre alkalmas. Gyakorlásra, gyakorlatszerzésre, a hidegben utcazenélés egy életre való megkedveléséreutálására, társas kapcsolatok építésére-ápolására, a hazával kapcsolatos gondolatok és nézetek esetleges revideálására, de legalábbis helyretételére, ésatöbbi ésatöbbi. Ésatöbbi.

Az úgynevezett turnéból mindezek mellett rengeteg időt vesz el az OxFord Transit típusú kisbuszban való ülés, úgy is, mint az A-ból B-be történő eljutás tán legfontosabb eszköze. Lévén, hogy rajtam kívül mindenki angol, az én nyelvtudásom pedig ha nem is zéró, de alaposan hagy kívánnivalókat maga után, gyakran kell a beszélgetés helyett (ami amúgy sem opció egy idő után, hiszen minden percet együtt töltünk, így nyolcan) más elfoglaltságokhoz folyamodni. A legegyszerűbb figyelemelterelő eszköz korunk modern vívmánya, a hordozható személyi számítógép, és a merevlemezén elhelyezett mozgóképek bámulása/hallgatása. 

Szóval egy két hónapos, minden nap koncerttel megtöltött úgynevezett turné sok mindenre alkalmas, például arra is, hogy bepótoljam több mint húsz éves elmaradásomat, és végignézzem a Twin Peaks-t. Én magam is ama szörnyű, szülői elnyomás alatt élő kölykök táborába tartoztam, akik "még túl kicsik" lévén nem nézhették ezt a Lynch-remeket a tévében. Ami azt illeti, tán valóban egy mukkot nem értettem volna belőle. Most pedig remek szórakozásnak és időtöltésnek bizonyult. És igen, igen, geci jó a vége, majd' mindenki romokban/halottan! Persze ez csak nekem új. Sebaj, sosem késő. És végre jöhet a Szomszédok-összes.

Úgy alakult, hogy a napjaim 80%-át, albumcímek, borítók felkutatásával, javításával "kell" töltenem. Még azt is mondhatom, hogy most ez a munkám, ha nem érezném túlzásnak ezt a kifejezést erre a tevékenységre.

Fel is vetődött egy mikroblog gondolata, mert annyi remek, hol nagyon vicces, hol nagyon telibetaláló album-, vagy számcímmel találkozom, a jobbnál jobb lemezborítókról nem is beszélve. Most nyilván nem is lőném el a puskaport, inkább csak az egyik régi személyes kedvencemet hoznám példának.

We Were Dead Before The Ship Even Sank

Erről a lemezről választottam mára. Aztán ha az ötlet meg is valósul, értesítelek benneteket.

Ha valakinek egy Jeff Mills lemez megvásárlásával kezdődik a DJ-karrierje, ~másfél évtizeddel később pedig Max Richter darabokat zongorázik el majd tölt fel a youtube csatornájára, akkor az a pályafutás valószínűleg jó úton halad. Ha pedig kicsit részletesebben foglalkozunk Sven Weisemann munkásságával, hamar rájöhetünk, hogy miért az egyik legérdekesebb figurája az elektronikus zenei színtérnek az elmúlt években, mind DJ-ként, mind zenészként. 
A poszt apropója, hogy a német előadó csütörtökön Budapestre érkezik, méghozzá egy három órás DJ szettel, melyben egyaránt felfedezhető a Jeff Mills-féle kemény techno hatása, valamint a Weisemann zenéire jellemző house és dubtechno is (itt sokat meg lehet hallgatni). Így egy igen változatos, ám mesterien felépített, egységes produkcióra számíthatunk az Akváriumban. Bár egy szavunk sem lehet, azt azért erősen remélem (és azt hiszem sokak nevében beszélek), hogy mielőbb visszatér egy zongoraesttel is (ez feltehetőleg a mostani buli sikerének tükrében fog alakulni). Az ajánláshoz jobban kapcsolódna egy tánctérre termett track, azonban a három évvel ezelőtt megjelent első albuma, a Xine annyira a szívemhez nőtt, hogy nem tudok nem erről választani. Ijesztően mély érzések, melyek ijesztően nagy távolságokba repítenek; az elmúlt jó pár év talán legfontosabb lemeze számomra.    

butafijúbölcséneke