Majdnem pontosan 71 évvel ezelőtt, 1941. március 28-án Virginia Woolf megírta a világirodalom egyik legszebb búcsúlevelét, mielőtt telepakolta zsebeit kövekkel, és végleg elmenekült az őt kísértő hangok elől.
Legdrágább, Biztosan érzem, hogy ismét megőrülök: Érzem, hogy nem bírnánk ki még egyszer egy ilyen rettenetes időszakot. És ez alkalommal nem gyógyulnék ki belőle. Újra kezdem hallani a hangokat, nem tudok koncentrálni. Megteszem tehát, amit helyesnek tartok. A lehető legboldogabbá tettél. Mindent megtaláltam benned. Nem hiszem, hogy bárki is boldogabb lehetett volna, mint mi, mielőtt lesújtott ez a szörnyű betegség. Nem tudok tovább harcolni ellene. Tudom, hogy tönkretenném az életed, de nélkülem képes leszel dolgozni. És azt is tudom, hogy fogsz. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Nem tudok olvasni. Csak azt szeretném mondani,hogy neked köszönhetem a boldogságot. Borzasztó türelmes és hihetetlenül jó voltál velem. Azt akarom mondani - mindenki tudja. Ha bárki megmenthetett volna, te lettél volna az. Engem minden elhagyott, csak a jóságod bizonyossága nem. Nem hiszem, hogy bárki boldogabb lehetett volna, mint mi ketten voltunk. V
Körülbelül 7 évvel ezelőtt Johnette Napolitano pedig megírta ezt a kísérteties, bennem kísértő dalát.
Gyurma tegnapi csészényi jó feketéje mellé pedig itt az elengedhetetlen CIGARETTA. A dohányzási tilalom 4. napja alkalmából fogadjátok nagyon sok szeretettel!
Akinek ezt hallva nem jön meg a kedve egy csésze jó fekete kávéhoz, az biztosan nem tudja, hogy hol készül a világ legjobb cseresznyés pitéje. Mert ez az instrumentális hip-hop bizony egyenesen Twin Peaks-ből érkezett, a felhasznált anyag legalábbis mindenképpen. A végeredmény azért nem pontosan a világ legjobb sorozatának hangulatát idézi, azonban tökéletes választás napot kezdeni, így tavasszal különösen.
Még azt a kalóriát is sajnálnám, amit az ablaktörlő bekapcsolásáért kellene elparazolnom, hogy egy szétkenődött hippi biciklis maradványait takarítsam le a szélvédőmről. Én nem tudom, régen azért nem volt ekkora cirkusz... Az emberek tudták, hogy van bicikli, ráültek, és A pontból elmentek vele B pontba tudva azt, hogy hol a helyük a közlekedésben. Manapság meg valami homályba vesző neopunk eszme égisze alatt egyesülnek ezek a "forradalmárok", a fejük felé emelgetve a 100 forintos drótszamarukat, csak hogy érezzék, hogy ma is tettek valami fontosat a világ jobbá tételéért. De tényleg tettek valamit?
Ahelyett, hogy megválaszolnám, inkább át is térnék arra, hogy szerencsére vannak olyan országok és kultúrák még, ahol már a BMX banditák megtekintése nem okoz ilyen őrületet. Vannak helyek, ahol az autóvezetésnek is megvan a maga kultúrája, például ahol nem 1200 köbcentis motorokkal vergődnek az emberek, hanem tekintélyes teljesítménnyel karcolják az aszfaltot, ahogy azt az Isten is megteremtette. Bizony az Egyesült Államokról beszélünk, és hát volt szerencsém megtapasztalni ezt személyesen, milyen is ott autózni. Más. Nagyon durván jó. De egyébként az egész kultúra és a társadalom is egy más szinten áll, sokkal fejlettebbek, úgyhogy ebbe is kár belemenni.
Menjünk inkább bele a hippiség hiteles megformálójába, Willie Nelson kis nótájába, amit szívesen ordíttatnék az autórádiómból, miközben az ablaktörlő takarítaná a fekete biciklista vért a szépséges autóm elülső felületéről..
Aki szeretné kipórbálni az alábbi linken keresztül meg is teheti, igaz sajnos a kerékpárnak az abroncs alatti ropogását nem fogja adni, de oda lehet képzelni.
az egyik egy gyengéd figyelmeztetés, hogy bár elképesztő mennyiségű szövegen kell átverekedjed magad, de ha figyelsz, egy csomó linket találsz, a linkeket letöltögetve pedig egy teljes napra elég zene mennyiséget is. ráadásul mindez legális, szóval írhatsz belőle doktorit.
a másik, hogy a lopás is lehet művészet, illetve talán szerencsésebb ha úgy fűzöm össze a szavakat, hogy lehet művészien lopni. ha nagyon jól csinálod, még azt a divatos kifejezést is lehet rá akasztani hogy 'újrahasznosítás'; a boltban elfogyasztott túrórudi is ide tartozna, ha nem lenne tőle bosszús a biztonsági őr.
a harmadik, hogy a palin is túlessünk már az elején, nem az a legnagyobb baj az úriemberrel, hogy lopott, szebb szóval másolt, még finomabban 'felhasznált'. borzasztó dühítő, amikor olyan véleményeket hallok, hogy minek kell ennek ekkora feneket kerekíteni, egy kis másolás nem a világ vége; tényleg nem, csakhogy a pali amúgy is több sebből vérzik, mint elnök biztosan, és ezek után a le nem mondása egyszerűen szimpla pofátlanság. pofátlannak lenni pedig egy köztársasági elnöknek szerintem nem szerencsés, de ezzel túl is vagyunk az aktuálpolitikai reflexión, tegyünk be zenét!
ismerős? persze, sigur rós, abból az időből, amikor még több volt a varázslatuk mint a népszerűség. ez persze nem lopás, a jutubon is mint remix van feltüntetve, mi ezzel a baj?
semmi; bár az izgalmas, hogy most épp a kezemben tartom a nagy nehezen ebayezett albumot, szép borító, cédé, meg minden, és egy büdös szóval nincs említve rajta semmi, pusztán annyi hogy written and produced by staffan ulmert, ami főleg akkor vicces, ha végighallgatjuk a lemezt; ilyen formán van némi összefüggés schimdt és ulmert között, azon felül is, hogy mindkettőnek kellően hülye neve van.
hangszertudás nélkül zenésznek lenni ma már nem olyan nagy kunszt, lásd például a magyar popszakma néhány jeltelen képviselőjét. de van, akit lemezjátszón pelenkáztak, és tízéves korára már szkreccselve hallgatta a miki manót; és olyan is van, aki miután felnőtt, apja bakelitgyűjteményéből lett világhírű, úgy, hogy összelopkodott mindent, amiket a következő generáció - akinek a szülei rádiót hallgattak - nem ismertek, és ettől összeszarták magukat hogy milyen jó. ilyen pl dj shadow, vagy a szárnya alól kinőtt james lavelle, azaz az unkle. a hangmintázó zenei társadalom persze főleg a hiphopból nőtt fel, de a pop is merített belőle bőven (mit ad isten, az enigma cretuja is ebből élt meg, míg meg nem hülyült teljesen), hogy aztán eljusson odáig, hogy egy új hangot se kelljen már csinálni, csak hangmintákból is össze lehet hozni egy komplett albumot; ennek a legszebb példája a zseniális ausztráli avalanches bagázs, akik a since i left you című lemezüket több mint 3000 (!) hangmintából hegesztették össze, és a végeredmény az ezredforduló egyik legjobb lemeze, amire e sorok írója olyan pszichedelikus utazásokat tett a londoni tömegközlekedésen, hogy arról a megboldogult oyster kártyája tudna a legtöbbet mesélni.
az ő iskolájukba járt ez a svéd gyerek, a mojib, aki annyira fiatal (kisebb nálam vaze!), hogy neki sgt peppers vagy a kind of blue helyett az entroducing és a psychence fiction a klasszikus lemezek. a hangszertudás hiányát (ne legyünk gonoszak, klimpírozik a zongorán, és pengeti a gitárt, ezzel már leveri krisz rudit, de azért nem emiatt fogunk felfigyelni rá) zeneszerkesztő szoftverekkel helyettesíti, és nem is feltétlen rosszul; tulajdonképpen azt csinálja amit az avalanches élőben (mindent mindennel), vagy amit az unkle baromi drága stúdiókban (effekteket effektekkel), csakhogy ő otthon, még a mastert is ő csinálja, ezzel gyakorlatilag mint valami követendő mózes (mojib!) a laptop fölött görnyedő zenebuziknak: íme pénz és apuka vagy bristol (mojib egy hideg svéd, ráadásul egy tóparton lakik valahol gothenburg mellett) nélkül is lehet híresnek lenni vaze (még ha igazából az ismeretség kimerül pár blogban és torrent oldalban)! aki figyelmesen böngészi az úriember honlapját, ezekről kvázi vizsgaanyagot is talál; mind az avalanches dolgaiból, mind az unkle cuccaiból csinált kurvaügyes mixelvényeket, bár az utóbbinak bizonyos részeiért fizetni is kell. mash-upokal kezdte, mint annyian, aztán kicsit továbbment, a kedvenc számait legózta újra, majd már jó négy éve jelent meg először interneten, aztán fizikai cédé formátumban is.
ebből itt egy kis ízelítő:
akinek a már emlegetett unkle, vagy dj shadow a szíve csücskei, az mindenképpen látogassa meg mojibot, jól fog szórakozni, főleg azért, mert ő valószínűleg igen sok dobtémát, basszusfutamot, és váltást fog felismerni, de még a legnaivabb zeneszerető is biztosan megtalálja majd a sigur rós, kings of convenience, chemical brothers, radiohead (!), 4hero, jagga jazzist, the free design (love you, mekkora zene már az!) hangjait; az ügyesebbek mobyt, clint mansellt, bright eyest, sőt még orbitalt is felfedezhetnek, tehát kész zenei turkáló ez az album. egyébként a hangzás meg a megoldások még ha néha mosolyogtatók is (azért ez nem egy entroducing!), én nagyon megszerettem ezt a lemezt, és sokadig hallgatásra több van benne, mint első hallásra; a személyes kedvenc, a szinte már pszichedelikus home is, where the heart is, prédikációval, vonatokkal, kórussal; a másik az underneath, amiben sebastian tellier gyönyörű la ritournelle-jére énekeltet rá egy új dallamot, és a végeredmény szerintem jobb mint az eredeti; vagy ott a sigur rós stalfurját átgyúró break of dawn, egészen kitűnő számok.
és ha már az elején úgyis ezt a break of dawnt emlegettem, egy kis kulissza trükk; bár a hivatalos jogszabályok szerint bele lehetne kötni mindenhogyan az effajta remixek saját szerzemény alatt való megjelenésébe, néha akkor is van megoldás, ha a kiszemelt minta kiadója konkrétan nemet mond; újra kell játszani a hegedű részt valamilyen szoftverrel, vagy nagyobb büdzsé esetében egy komplett nagyzenekarral (yonderboi is ezt csinálta a második albumán) és máris nem a kiadótól kell a hangmintára engedélyt kérni, hanem jobb esetben csak attól, aki a szerzői jogokkal rendelkezik - ez nem egyenlő a kész felvétel jogaival, gyakran az utóbbit a kiadó, az előbbit a szerző, vagy valamelyik ügynökség jegyzi. az is egy megoldás, bár elég kockázatos és pofátlan, hogy pár hang megváltoztatásával az egészet kiadni saját szerzeményként, ebben az esetben is ez történt, és bár egy ilyen kis produkció, mint ez a mojib gyerek albuma nem valószínű hogy feltűnne bárkinek, de azért óvatosan.
persze, bele lehetne kötni sok mindenbe; igazából ez majdhogynem egy remixgyűjtemény, minthogy szerzői lemez, és az öreg mesterekkel szemben staffan ulmert barátunk sokkal ismertebb hangokkal operál, ami megzavarhatja a befogadást; és az avalanches házibuli hangulatával ellentétben inkább az unkle féle sötétebb oldalhoz húzódott jobban, tehát kvázi trip hopot hallhatunk, amit bár igyekszik változatosra gyúrni, mégsem lehetne eredetiséggel vádolni; vízhangosított zongorák, effektelt hegedűk, mélyre húzott basszusok, sötét ritmusok, hallhattunk már ilyet. nick horby okoskodik a 31 dalban az avalanches frontier psychiatrist-járól eképpen:
'az avalanches viszont olyan dalok foszlányait használja, amiket még sohasem hallott az ember, oly módon, amit el se tudott volna képzelni; és ennek az az eredménye, hogy kétségkívül alkottak valamit a semmiből'
namost ha ezt a gondolatmenetet követjük, itt épp ez a baj, hogy olyan dalok foszlányait hallhatjuk, amit bizony ismer(het)ünk; és ez visszásan is lejöhet, mert lehet hogy például valakit zavar, ha a kedvenc sigur rós motívumát ilyen közegben hallja, vagy a kings of converience gitártémát is bosszantóan érzi, így lecsupaszítva-lenyúlva; de azért valaki mondja meg, honnan vannak a vonósok a home is where the heart is-ből, mert tudom hogy ismerem, de mégsem.
egy szónak (egy?!) is száz a vége, nekem talán épp ez tetszik benne a legjobban, hogy félig ismerős, félig szimpatikus, barátságos cucc ez, a szomszéd fiú legó albuma, akiről kiderül hogy hasonló építőkockái vannak, mint nekünk. ezekből az átfestett legódarabokból az eredetit is megmutatja a jó mojib, készített az avalanches when i meet you-jához hasonló mixtapet ami az albumon hallható dalokat effekt nélkül is tartalmazza; különösen a 'b oldal', a feasting my heart címre keresztelt rész kedves a szívemnek, a nyolc percnél megszólaló paul simon feldolgozás a four tet my angels back forthjával közösen bár kicsit disszonáns, de az ötletért már eleve adnék egy pacsit ennek a staffan (hogy lehet arrafelé mindenkinek ilyen hülye neve?) gyereknek.
és akkor a végére némi jó hír, ha átverekedted magad ezen a szórengetegen, és még érdekel is a dolog; itt a lemez, ingyen (az újrakiadást már nem élte meg, mert, mit ad isten, a szerzői jogokat nem sikerült megszerezni)
Volt Dr. nincs Dr., megesik az ilyen. Emlékszem, volt egyszer olyan is, hogy DDR. Aztán hiányzik egyáltalán valakinek? A Pali bát viszon már kezdem egy kicsit megsajnálni. Tudom milyen magalázó dolog lebukni. Hazugságon rajtacsípve lenni. Lelepleződni. Akár egyetlen egy ember előtt is. Mlyen lehet hát egy komplett ország szeme előtt porrá égni?
Vigasztalásként hallgassunk meg ezt a két zseniális szerzeményt, ami a minőségi plagizálás minősített esete. Mert ugyan a Deep Purplétől nem lehet elvenni, hogy a világ egyik legjobb bandája volt egykor, de azért ők is mentek már át a szomszédba egy jó kis riffért. De (kérem alássan) itt volt ám hozzáadott érték is. Bőven!
Schmitt Pál plagizált. Persze vannak, akik ezen viszonylag könnyen túllendültek, de azért a legtöbb embert mélyen felháborította az eset. Viszont érdemes lehet azon elgondolkodni, hogy a plagizálás mindig, minden körülmények között olyan rossz-e, mint amilyennek elsőre látszik.
Itt van például ez a Planet Rock-ügy. Az már első hallgatásra feltűnik, hogy szemérmetlenül ellopták a kedvenc Kraftwerk nótám dallamát, de bevallom őszintén, nem tudok miatta haragudni. Miért is kéne? Nagyszerű zeneszám lett belőle az amerikaiaknak, mely nemzet a Coca-Cola feltalálásáért cserébe (ellentétben a Pepsivel) ennyit már igazán megérdemel.
Így arra jutottam, hogy bár nehéz értéket teremtően művelni, de a plagizálás jó dolog is tud lenni. Legalábbis néha.
Ebben az egész zenei plágium ügyben azt hiszem Tom Petty megnyilatkozása a legszimpatikusabb. Hiszen sokszor olyan riffeken megy a vita és a pereskedés, amik bizony még egy mezei hallgató számára is könnyen megkülönböztethetők egymástól, még akkor is ha nyilvánvalóan hasonlítanak egymásra.
Ehhez képest Tom Petty esetében elég egyértelmű a dolog, mert hogy őt több esetben is szemrebbenés nélkül nyúlták. Így aztán amikor megkérdezték, hogy mit szól ahhoz, hogy a Red Hot Chili Peppers Dani California című dala eléggé hasonlít az ő korábbi slágeréhez, a Mary Jane's Last Dance-hez, ő újabb példával rukkolt elő: "Erős kétségeim vannak, hogy bármiféle rossz szándék lenne ebben. Egy csomó rock'n'roll szám hasonlít egymásra. Kérdezd csak meg Chuck Berryt [lásd a tegnapi bejegyzést]. A Strokes például nyúlta az American Girl-t a Last Nite-hoz. Láttam egy interjút velük ahol el is ismerték ezt. Hangosan röhögnöm kellett...Nem igazán hiszek a pereskedésben. Elég sok komolytalan per van ebben az országban, nincs szükség arra, hogy pont popdalokon menjen a perpatvar."
Szóval Pali, semmi gond. Csak hogy a klasszikust idézzem: "Nincs baj bébi, / a bizonyítványt senki se kéri."
Már csak egy nap, és kiderül, valóban plágium volt-e a pálgium! (A kiszivárgott hírek alapján egyébként állítólag - mintegy véletlenül - úgy döntött a bizottság, hogy "NEM". UPDATE: és tényleg NEM!) Ekkora aktualitást nem hagyhatunk szó nélkül, így hát a héten többször bebizonyítjuk, hogy még a legnagyobbakkal is előfordul egy kis kölcsönzés - ne lepődjünk meg hát, ha néha a legkisebbek is ehhez az eszközhöz nyúlnak.
A mai nap is ennek a tettnek a jegyében telik el blogunkon. Emlékszem, mekkorát hüledeztem meg csóváltam a fejem, mikor megtudtam, hogy az egyik kedvenc Beatles-számom története sem éppen úgy kezdődött, hogy kipattant Lennon lelkéből egy dallam, hanem korábban, még az ötvenes években, mikor Chuck Berry ilyeténképpen szólt: You Can't Catch Me.
Valóban hasonlít? Nyúlt a Beatles vagy csak hatott rájuk az öreg Chuck? Bárhogy is, Chuck Berry jogutódja a biztonság kedvéért perelt egyet, amely per közös megegyezéssel végződött, szóval valami azért lehetett a dologban.
A Come Together viszont biztos jobb, mint az eredeti - amint ez a bizottság által megállapítást nyert.
Utolsó kommentek