Amikor elképzelem a hatvanas (-hetvenes) évek LSD-őrületét, akkor valami ehhez hasonló muzsikát feltételezek a szabadban eltöltött tudattágító tripek alá-föléfestőjeként.
Half nelson barátomhoz hasonlóan én is hajlamos vagyok mindenféle ismeretlenségek után kutatni a fent említett időszakból, s ilyen barangolásaim során bukkantam rá erre a cseppnemű-légfolyós pszichedéliára, melyet egy számomra (és úgy nagyjából a világháló számára is) ismeretlen banda jegyez. A korukból előrefelé mutató effektusok, illetve az énekeslány hangja már önmagában is elegendő lenne egy kellemes utazás beindításához, így abba inkább bele sem gondolok, miféle katalizátorhatás érvényesülne némi lizergsav-dietilamiddal történő keveredés folyamán.
Gyerekként nagyon vártam a hóesést. Emlékszek rá, hogy nem sajnáltam rá akár egy fél éjszakát sem, hogy a 3. emeleti gyerekszobám ablakából tanulmányozzam a hópelyhek andalgását. Szinte hipnotizált a könnyű testek szinkronmozgása és lágy harmóniája, amely az egész környezetet átváltoztatja egy másik világgá. Persze nyilván egy gyerek számára az is örömszikrákat csiszol, hogy a hó számos játék- és rosszalkodási lehetőséget jelenthet. Ezen kívül kiváló szociális alapot építhet a társas hóemberkészítés, mely akár minden télen kellemes és jótékony melegséggel segít átvészelni hideget.
Felnőttkorban már nem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen a természet ezen játéka már nem számít sem annyira rendkívülinek, sem nem jelent túl sok bónusz opciót a szabadidő hasznos eltöltésében. Ellenben a töménytelen kisebb-nagyobb küldetés nyomásától roskadozó hétköznapokban új akadályokat képezhet, a sikeres közlekedés rutinja felmondja ilyenkor a szerződést és újabb kétes megpróbáltatásokat szegez a látótérbe. Kifejezetten az öröm ellentétét éreztem sokáig hóeséskor.
A genitális és érzelmi fejlődés következményeképpen viszont újabb értelmezéseket kaphatunk a hóeséstől, és a hozzá kapcsolódó minden deviáns értékadó vizuális elemektől is. Ez bizony a romantika és annak a teljes skálája, hiszen a felfokozott életérzés keresésének és az idealizálásnak is kiváló talajt képezhet az ártatlanság színe, a harmónia és a havazással kapcsolatos gyerekkori emlékek újra átélése. De figyelem, a romantikának nem csak pozitív pólusa van. Ott van a sötét oldal is: Reményvesztettség, irigység, csalódottság, magány, világfájdalom. És bizony a hóesés nincs tekintettel azokra, akik ezekre vannak éppen jobban kiélezve, és nem okoz gondot neki ezeken a hangszereken játszani.
Tehát a fagypont alatti csapadék nemcsak a környezetünket változtathatja meg alapvetően, hanem a saját halmazállapotunkra is kritikus hatást gyakorolhat.
már délelőtt szólok, hogy vasárnap délután várost hódítani gyere el, mert végre itt a hóesés.
vártam rá eleget, de nem jött el a sár helyett, a szememet eddig simán nyitva tudtam tartani. a hóesés nekem mindig olyan, mint a szerelem; akarom, eget ostromló akarással, de szarik rám, aztán egyszer csak odanézek, és azt veszem észre hogy már megtörtént; tegnap reggel például, a fürdőkádban, habfotelben, nézem a felesleges, félig vak ablakot a fürdőszobában, ami a tűzfal szürke reménytelenségére néz -
(udvar, ahova a galambok kakilnak, vécék levegőznek, a nagyvárosi kilátástalanság szentélye, és ehhez illő reménytelenül német kifejezés is van rá, amit negyed óra googlézés után se sikerült megtalálnom, most viszont ideírom, hátha másnak is ez a legnagyobb baja: lichthof, és már azt is tudom hogy magyar neve is van, ezzel szöges ellentétben álló, maga a tömény romantika: világítóudvar)
- a sehová nem nyíló ablak, ami annyira értelmetlen az életemben, mint ahogy annyi más is, csak jön be rajta a hideg, és most egyszerre csak a helyére kerül; hatalmas, lassú pelyhekben mutatja, hogy odakint is, mint a fürdőkádban, kavarognak a fehér csillagok. hullanak, akár a múlt. újra és újra megtanulom, hogy még mindig nem éltem eleget ahhoz, hogy tudjam, honnan lesznek szépek a dolgok; váratlanul ér, mint a kisgyereket a felnőttek csodái, és aztán ugyanúgy nem értem azt se, hogy mikor és miért múlnak aztán el.
mint a hóesés. neked mit jelent a hóesés? és a vasárnap délután? hányszor volt már ilyen; hány lichtof, hány fürdőkád, és hány tél volt már; és aztán újra és újra a sár. most se lesz másképp. mégis, hányféleképpen lehet más, az ugyanaz? most nincsenek tolószék csíkok a hóban. most nem ázik át a cipőm, és most nem lépdelek a lábnyomaidban az ablakodig, hogy anyád meg ne lássa. van egy pár hóesés, amire jól lesz visszaemlékezni, ha majd megengedhetem magamnak azt a luxust, amit így is megengedek sajnos magamnak, és amit múltnak hívnak.
ez a dal viszont nem változik, ez ugyanaz, én vagyok mennyire más, már megint, és még mindig itt ülök, vasárnap délután, és az égre akarok nézni. szeretnék annyira gyerek maradni, hogy pontosan tudjam, amit néha elfelejtek már; hogy ahhoz hogy így legyen, nagyon kívánni kellett nekem. nekem. és neked. kurva anyját a globális felmelegedésnek, világvégének, addig, amíg nagyon akarjuk, mindig el fog jönni egyszer a sár helyett; megjön majd, ahogy most, és gazdagon kavarog.
(ui: nehogy már ma ne csináljunk többet az egyből! van ennek a dalnak egy, az eredetihez képest inkább zavaros váczi eszter feldolgozása, de ki tudja, hátha valakinek ez fog jobban. az album változat nekem például jobban tetszik az akusztiknál, az viszont nincs fent a jutubon, márpedig ami nincs fent a jutubon, az nincs is. másrészről ezt az egész átutazó című lemezt - ami egyébként zseniális, nincs mese - még mindig nem hagyják békén, a múltnak is van múltja, meg jelene is, elképesztő hogy hányszor lehet eljátszani az ugyanazt, de ebbe most ne menjünk bele, viszont a müpás koncertről imhol egy videó, ha valakinek a kalap és a díva modor hiányzik, ráadásul idén májusban újra előadják, tehát a múltnak még jövője is van, borzasztó, menjünk inkább hóembert építeni)
Szombati gyorstalpaló oroszóránk következik, a mai órát Dj Vadim tartja. Menjünk le nyugodtan alfába, relaxáljunk, a manapság olyan divatos alternatív nyelvoktatás szerint ugyanis sokkal könnyebb ebben az agyi állapotban tanulni (és a relaxációs nyelviskolára félretett pénzt is megspórolhatjuk...)
Megtanulunk pár alapvető szót és kifejezést, úgy mint a kérem, köszönöm, jó napot, viszlát, így ha véletlenül Oroszországba tévedünk, igazán udvariasak lehetünk. Kezdjük is.
Oroszul a jó napot: здравствуйте - zdrásztvújtye! (gyakoroljuk csak egy kicsit!)
Ez a kifejezés a viszlátra: до свидания! - dászvídánnyá!
Kérem: пожалуйста - pázsásztá
Elnézést kérek: извините - izvinyítye
Vadim szerint ezekkel már egész jól el tudunk boldogulni, bár ha maffiózó arcokkal, esetleg terroristákkal találkozunk nem sokat ér az udvariaskodás. Azért higgyünk neki, még akkor is, ha ez olykor gyanúsan lúzer kinézetű (izvinyítye!) málcsik Oroszországtól olyan messzire vetődött, hogy az orosz fiatalok csak úgy nyilatkoznak róla: Не наш он... (azaz: ő nem a miénk...) Hogy ez felháborodás, sajnálkozás vagy irigység, azt nem tudhatjuk, mindenesetre nem könnyű megbocsátani egy ilyen tálentumnak, hogy csak úgy lelépett és fényes karriert futott be Amerikában.
A tanulni vágyóknak egyébként érdemes végighallgatni az egész albumot, hiszen Vadim professzor az oroszórák mellett szkreccselő kurzust is indít, lázadásra szít, angol reggelit is készít, és ki tudja, az olyanok, mint a from russia with love talán elindítanak bennünk valamit, amitől orosz rajongásunk nem csak a vodkákra fog koncentrálódni, és egy idő után azon kaphatjuk magunkat, hogy épp szentpéterváron sétálva e szavakkal lépünk egy gyanútlan járókelőhöz:
- 'голова болит с похмелья, написали бы однамузыку вместо меня?' (Gálává bálit sz pohméljá, nápiszáli bi ádnámúziku bmészto minjá?) - vagyis: 'nagyon másnapos vagyok, megírná ma helyettem ön az egyzenét'?
Amint arról már ti is értesültetek, két hete bezárták a Megaupload-ot. A hírre többféleképpen reagáltak a népek, van aki szerint ennek épp itt volt már az ideje, másokat cyberháborúra sarkallt; mindenesetre az biztosan kijelenthető, hogy az internetes társadalom nagy részét nem hagyta hidegen.
Amikor a neves fájlmegosztó még a csúcson -, azaz életben - volt, készült róla egy dal. Az oldal népszerűségére jellemző, hogy ironikus módon olyan világsztárok sora működött közre az említett szám elkészítésében (csak néhány név: P. Diddy, Kanye West, Snoop Dogg, Alicia Keys), akiknek az amúgy jogdíjas albumai tonnaszámra voltak megtalálhatók a Megaupload szerverein.
"Dalok éjszakai vezetéshez; ellenszer másnaposságra; egzotikus altatódalok; fülbemászó, atmoszférikus" - ezekkel a jól hangzó jelzőkkel és körülírásokkal próbálták pár éve szavakkal megközelíteni, -a Grimes név mögött megbújó-, Claire Boucher 2010-es első lemezének titokzatos hangulatát.
Az az első lemez, a Geidi Primes még az évtizedfordulóra oly jellemző naiv, csináld magad esztétikát követte. Ezzel a hozzáállással, a minimalizmust és személyességet művészi szintre emelve lett igen széles körben ismert az xx, vagy a Beach House például, de velük párhuzamosan persze rengeteg más hálószoba-előadó tűnt fel a semmiből.
Ahogy az lenni szokott, ez az attitűd aztán egyre több műfajban jelent meg. És ami a legszebb az egészben, hogy odáig jutottunk, hogy a technikának köszönhetően kellő tehetséggel és ötlettel, egyetlen ember is apró zenei csodát hozhat létre otthon a szobájában.
Claire Boucher produkciója nagyban rokonítható az ezen a blogon is többször körbeudvarolt The Knife-hoz, vagy annak "kistestvéréhez" a Fever Ray-hez, de kapcsolódási pontként sok minden más is megemlíthető, főleg az évtizedforduló környékéről. Zola Jesus, Nite Jewel, Austra; pár név csak ha valaki szeretne jobban belemászni ebbe a "szcénába".
Most úgy tűnik, hogy épp a nagyobb körű ismertség kapujában áll a Grimes, hiszen a független körökben jól csengő 4AD kiadó terjeszti majd az USA-ban, a februárban megjelenő harmadik nagylemezt, a Visions-t. A lemezt hallgatva pedig az az érzésem, hogy ez lesz a most kezdődő február egyik legjobb dolga. Sőt lehet, hogy Claire Boucher hamarosan már erre a listára is felkerülhet majd...
Nem tudom mire vágyhat még az ember fia, ha tagja egy gitár-gitár-dob felállású bandának, és a szó legszorosabb értelmében vett technót játszik. Márpedig az Elektro Guzzi hármasától megtudhattuk volna, ha megkérdezzük őket két héttel ezelőtt. Ahogy elnéztem egyébként, túl sok mindenre nem, legalábbis az alatt az egy óra alatt nem igen akarhattak mást az élettől, mint őrülten jó, energikus technót csinálni. Két gitárral, meg egy dobbal. Egyébként kissé megijedtem, hogy egy 2004 óta létező ilyen jellegű csapatról korábban nem hallottam, de a 2010-es lemezig nem is igen volt rá alkalmam, annak ellenére sem, hogy végig itt rejtőzködtek a szomszédos Ausztriában. Hogy otthon mennyire működik a zenéjük, azt még mindig nem teszteltem, a koncertig szándékosan, azóta pedig időhiány miatt, de az utóbbi (mármint a koncert) után úgy gondolom túlságosan rossz választás nem lehet. Mert hát sok mindent vártam én a 2012-es évtől, de hogy rögtön januárban olyat mutatnak ebben a műfajban, amivel még nem igazán volt dolgom, azt nem. Hogy milyen is, azt talán a legjobban úgy lehet kifejezni, hogy pontosan az ellenkezője annak, ha valaki egy laptoppal áll ki a színpadra rockot előadni. Persze van még hova fejlődni, nincs ez még teljesen kiforrva, viszont azt már most látni, hogy egy roppant ígéretes csapattal van dolgunk, az 'adjunk elő elektronikus zenét hangszerekkel' vonalat pedig különösen pártolom, így az Aufgang és Brandt Brauer Frick után mindenképpen itt a helye a srácoknak is. Arról nem is beszélve, hogy osztrákok lévén itt a lehetőség, hogy egy ideig egy olyan zenekar járjon vissza rendszeresen, akik miatt valószínűleg soha nem kell majd szégyenkezned, hogy valaha szeretted őket, például Parov Stelarékkal ellentétben.
Bár a tavaly megjelent albumról akár még én is ismerhettem volna, ezzel szemben csak most, pár napja (mióta kislemezen is kapható, és video is készült hozzá) akadt meg a szemem a Modeselektor és a bizarr breakcore előadásairól ismert Otto von Schirach koprodukcióján. Nem elírás, először valóban a szemem akadt meg rajta. Nézzétek meg és meglátjátok miért.
Annak ellenére, hogy az egészen más, nekem mégis a zZz - Gripje ugrott be róla elsőként. Ami azon túl, hogy kis túlzással mindkettő lehetne akár egy OSX reklám is, valószínűleg a szokatlan, ötletes megvalósításnak, és az egymástól nem olyan nagyon távol álló zenének is köszönhető.
szép ahogy a méz folyik a tiszta kenyérre, elönti mint arcot a bánat.
a nők, akiket szerettem, intenek nekem, mielőtt elindulnának a lejtőn; szevasztok! integetek vissza, és figyelem ahogy eltűnnek, gyorsan, karcsún, ügyesen. lehetnétek többen, most nézem, mennyi édesem, édes jó istenem, mégis hogy fértek el bennem ennyien? de most kisiklanak belőlem, úgy tűnik mind tud síelni, nahát, csupa sznob, én bezzeg nem, nem mozdulok, nincs is hova, bakancsom süpped a hóba, térdig, bokáig, nyakig, hócukor íze lesz a számban a vágynak, végem, elsüllyedek.
odalent már várnak a medvék. őszintén szőrösek, nem úgy, mint a nők, akiket szerettem. megölelnek, ők is ölelve ölnek, mint a nők, akiket szerettem; szevasz! mondják, és egyikük máris nagy, puha mancsába veszi a szívem, kóstolgatja, de nem tetszik neki, kiköpi. körbe kínálja a többieknek is, de fintorognak mind; ebben nincs elég méz, morogják, nem elég édes, otthagyják, elmennek, olyan barnán mint a fák. ezzel tavaszig se húzod ki, csóválja a fejét az utolsó, egyetlen esélyed, ha megtanulsz úgy aludni, hogy ne kelljen többé felkelned, mondja, nagy barna szemét végighúzza az arcomon, majd lassan a többiek után ballag, csak az írtózatos bűz marad utána, és a maradék, savanyú szívem.
erről jut eszembe, van új üzenet a medvéknek! egy darab zenéről kellene szólnia ennek, de mi van, ha ravaszul az az egy, az maga az előadó? jerome alexandernek hívják, és a szokásos dühítő tulajdonságokkal rendelkezik: nagyon fiatal, iszonyú tehetséges, és valószínűleg úgy él, ahogy innen nézve érdemes. ez a második albuma, az első az egyik legjobb dolog volt, ami a fülemmel történt abban a bizonyos kétezer tízes évben; guruló, cammogó akkordbontásokra épülő dalai azt a részét piszkálja az embernek, amiről egyébként nem is tudja, hogy létezik. én például sose veszem észre, hogy ennyi erdő van bennem, és bennük ennyi béke, ha nem hallgatom rongyosra a departurest; így érthető hogy szinte már-már hitelkártyát is szereztem, annyira örültem, amikor megtudtam hogy majd három év után itt a folytatás.
ha az első őszi volt, az ősz összes előnyével, addig ez tavaszi, annak minden hátrányával. ugyanúgy csicseregnek a madarak, nevetgélnek a gyerekek, még giccsesnek is lehetne mondani, ha nem épülne be ennyire szerves egészként a dalok aljába ezek a 'zajok', (például a már címében is beszédes everything was covered by snow) ahogy az első lemezén is; ez tehát nem változott. nem változott a dalok szerkezete se, pengetett, szelíd gitárszőnyeg, könnyűen, és vonósok, nehezen, súlyosan, és köztük elszórva egy kis elektronika, néha pedig egy két pillanatra a poszt (fúj ez a szó!) rockkal kacérkodó torzítások. ami változott, hogy hangsúlyosabb lett az ének, ami szerintem nem tett jót a produkciónak; ez az erőtlen férfihang, néhol kánonszerű háttér vokálokkal inkább az indie (ez a másik kedvenc zenebuzi kifejezésem) felé tolja el a végeredményt, ami már csak azért is bosszantó, mert az első lemez egyik vitathatatlan előnye, a sok másik mellett épp az volt, hogy úgy tudott egyszerű, fülbemászó és nyugtató lenni, hogy közben tökéletesen kerek dalokat hallhatott az ember, amiknek nem volt szükségük énekre, hogy elmagyarázzák hogy miről szólnak:
lásd például e sorok írójának azóta is töretlen kedvencét, a hope-t, ahol a címnek megfelelően törnek fel a vonósok a mélyből, új reményre kapva, egyszerűen, de nagyon kifejezően és hatásosan. ilyen csak egy van az új lemezen, az is régi, a farawell, stars ami még két éve jelent meg az egyébként zseniális fugues válogatáson. ha ilyen nincs is több, van helyette pár dal, amikkel nagyrészt az a gondom, hogy az ének nem hozzátesz, hanem inkább elvesz belőle, jerome nem hagyományos dalszerző, az éneket inkább hangszerként kezeli, ahhoz viszont nem elég jók a vokálok és a szövegek (hogy érthető legyen, minek a hiányát hiányolom, vesd össze például a nagyon hasonló eszközparkkal dolgozó epic45-tel) kellemes kivétel a videót is kapott mountains, illetve a záró unleft, amiben minden benne van, amiért a message to bearsot lehet szeretni, a rétegesen egymásra pakolt finomságok, csillogó gitár, simogató vonósok, bújkáló ritmus, olyan mint a jó rétes, az ember boldogan lakik jól tőle.
Utolsó kommentek