Úgy esett, hogy nagyon belegabalyodtam mindenféle, a neten fellelhető, tematikus, 60-as évek válogatásba, így aztán még most is káprázik a szemem a sok színes-szagos borítótól, meg sípol a fülem a magas vokáloktól, de megérte, mert elképesztő kincsekre lehet bukkanni.
Itt van például ez az Orange Bicycle dal, amit eddig csak mindössze 120-an hallgattak meg a youtube-on (ebből minimum 3 én voltam), pedig kár lenne csak úgy elsiklani mellette. Mert az van, hogy a narancs bringa jobban hasít, mint a sárga tengeralattjáró.
Amikor a napi zeneadagom mindössze a különböző helyeken fellelhető beágyazott youtube hivatkozások végigpörgetése, nehéz olyan beleéléssel írnom, mint amikor igazán benne vagyok a zenében. Ilyenkor jön jól az, amikor a hétvégén olyan előadó látogat hozzánk, akitől visszatér belém minden lelkesedés és csak arra tudok gondolni – vizsgák ide vagy oda, hogy nagyjából tíz év után őt is kipipálhatom azon a listán, mely megírásának még a gondolatától is elfárad a kezem. Szóval szombaton az életmentő Technokunst sorozaton belül itt lesz James Ruskin, akit a techno világán belül csak az nem tart számon a legnagyobbak között, aki egyáltalán nem is érdekelt benne. A ’90-es évek második felében befutó angol úriember a kezdetek óta olyan mélységekbe kalauzolja a hallgatóit, ahonnan az ember azt hinné, már a büdös életbe nem kerül vissza. Legalábbis erről híres és a klubokba főleg emiatt hívják, de meglepően sokoldalú producerről van szó. Tökéletes példa erre rögtön az első lemeze, melyről azonban pont egy olyan sötét darabot választottam, amire a hétvégén is számíthatunk. Azt pedig azért megnézném – még ha nem is magamon -, hogy henrik kollégánk ominózus élményével szemben ez a Ruskin darab milyen bad tripet okozhat.
Azon morfondíroztam, hogy lehet meg kéne próbálnom a reggeli órákban posztot írni, mert így, hogy mindig vasárnap éjjel találom ki, hogy mi kerüljön a blogra hétfő kilencnullanullakor, mindig valami ilyen lesz mint ez... pedig rakhatnék már valami jó sztónert, meg Dead Meadow-t is.
egy gyűjtemény legfontosabb darabja mindig az, ami hiányzik, legyen szó nőkről, kisautókról, vagy zenebuzik estében az év végi listákról. majd három napon keresztül hegesztettem a tavalyi év zenei leltárát, és mégis olyan alapvető dolgok hiányoznak belőle, például a mai vasárnapi ebédzene:
ráadásul nem csak az ideiről hiányzik ez a röyksopp bolondítás, mint az egyik legjobb remix tavaly, hanem az omniózus kétezer tízes éviről is az eredeti, pedig így utólag ott lenne a helye; ahogy a jamie mcdermott bánatos falzett hangját körberajongják a vonósok, az nagyjából olyan, mintha a cinematic orchestra randizna az anthony & the johnsonssal.
akinek mondanak valamit ezek a nevek, az tanúsíthatja, hogy ezek önmagukban is elég súlyos, markáns zenei létesítmények, mindkét zenekarnak bőven lenne mivel kikergetni a világból az átlag hétköznap délelőtti juventusz hallgatókat, namost akkor ezeket adjuk össze, szorozzuk meg, ha már ilyen jók vagyunk, puszta hobbiból integráljuk is, és máris kijön végeredményként kijön a the irrepressibles in this shirt című dala.
és akkor minderre rátesz még egy lapáttal a röyksopp is. mintha egy színes szőnyegekkel és csillogó filterekkel feldíszített cirkuszi elefánt taposna a szíveden. érdekes dolog ez, mostanában sokat mocorog bennem, hogy mitől sok a sok, és mitől kevés a kevés; és hogy kosztolányi is rágyújthasson, (áprilisig még itt is megteheti) néha mégis mitől kevés a sok, és máskor meg miért elég a kevés.
ez a cirkuszos barokk világ, vastagra meszelt arcokkal, sátorba zárt színekkel, rajzolt mosolyokkal, nekem általában sok, nem is tudok mit kezdeni vele egyébként. mint ahogy az úgynevezett 'barok pop'-pal se, kábé negyed óra után úgy érzem magam mintha valami modern operában lennék, és kiver a víz, meg melegem és elegem van, mintha öltönyben lennék; erre kivétel az i'm the bird now című lemez a már emlegetett anthonyéktól, az úgy gyönyörű, ahogy van.
mindenesetre a régi szentimentális énemet akkor azért utáltam, mert sebezhető, érzékeny kis pöcs volt, na nem mintha most nem lennék az, de ma már hiányzik, hogy csak pillanatokra, de legalább így lássam még a világot; ha már kosztolányi, akkor van még egy száll babitsnak is:
maar wandelend tussen schoonheid en lust, voelt ge steeds die lafhartige gedachte: waartoe al die schoonheid?
hogy ne legyen mindig ez a kurva kérdés, hogy ez a sok szépség mind mire való, ez a selymes víz, ez a tarka márvány, hát még az a szárnyas takaró, amiben nem tudok aludni, és csak forgok magam körül, míg ilyen zenéket hallgatok; hogy gyávaság e a szentimentalizmus, avagy tényleg maga a kérdés, hogy mindez minek, az a gyáva, a cinikus minimalista a gyáva, aki detroiti technoval szelídíti magára a várost, vagy vastag idm zajra kattog vele a hév a csepeli gyártelepek mellett;
vagy nem bátor, nem gyáva senki sem, az effajta szavak épp úgy szentimentálisak, és túlzóak, mint ez a zene, egyszerűen élünk, ki ahogy tud, én például így, hogy az istennek se értek a túlzások elkerüléséhez, végletekből végletekbe, mint a bohócok, most például nagyon jól esett, hogy ezek a hegedűk mennyire, és hogy ezek a gyönyörű giccses mondatok is ennyire, mint például hogy i am lost, in our rainbow, now our rainbow has gone, ó je, és hogy ezt az egészet a röyksopp még jobban megfejeli egy kis savas analóg szinti alappal, menetel az elefánt, nyakában egy tb 303-assal, nagy cirkusz ez az egész világ, de tíz percig hátha jólesik ilyen végletekben fetrengeni, én úgyis ezt csinálom a maradék 290412 percemben, erre meg rímel, hogy írt róla a recorder is szeptemberben, csak én kések le mindig mindenről, ráadásul volt ez már az egyzenén is, most tudom meg ezt is, alig egy éves késés, késtem már többet is. és itt a hivatalos röyksopp honlap is, ahol a szuper igényesek wavban is lekaszálhatják mindezt.
már akinek tetszik az ilyen. azt is tökéletesen megértem, aki úgy gondolja, mint az egyik ismerősöm, amikor mutattam neki mindezt, hogy miről vinnyog ez itt, mi fáj neki, a szíve?, az ilyeneket be kéne vágni a gyárba, kétkezi munkára, tizenkét órába, nem lenne bajuk egyből.
Szencációs Doors-lelet került elő és fel a Faccebookra a minap, valószínűleg a közelgő L.A. Woman deluxe kiadásának promójaként. A kicsit túlvezérelt felvétel a nevezett lemezről maradt le, talán a Love Her Madly túrta ki (mondjuk az igazat megvallva a kettő közül én is a Love Her Madly-t választanám) fene se tudja. Így, negyven évvel később, "fülben" az életművel, kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha a She Smells So Nice csupán egy tökéletes Doors imitáció lenne, Rutles-módra, csak itt a Doors imitálja azt, hogy ő a Doors.
Egy lemezkiadó életében 15 év már viszonylag szép kornak számít. A Raster-Notonnak ez tavaly jött össze, s a szakma által sokat istenített alapítójának ha nem is ebből az alkalomból, de szintén ugyanebben az évben jött ki a legújabb, önálló nagylemeze, melyen a korábbiaktól eltérően dominánsabb szerep jut a táncolhatóbb zenéknek. Egyiküket válogattam be mára, így nincs is más hátra, mint a sziszegésre felkészülni... start.
Fogait összeszorítva próbálja minden erejét összeszedni és kitépni magát a síkból. Büdös van, fuldoklik és szarik a művészetre! (egyfolytában ezen gondolatok pulzálnak torz fejében) Mitagadás, a dammárlakk könyörtelenül odapaszírozta minden porcikáját a számára megkreált élettérbe.
Parányi megcsonkított ujjait finoman mozgatni kezdi (úgy látszik a lakk ott vékonyabb rétegben került rá és meg sem kötött még rendesen). Pár perc elteltével kihámozza kis kézfejét. Hosszas sercegés, kopogás-ropogás után egyszer csak az emberi test anatómiáját csúnyán meghazudtoló gnóm kis test lepottyan.
Ahogyan feleszmél a festőállvány faszerkezetének kiálló kis ereszében találja magát számtalan kis tégely társaságában, melyek ugyanolyan szagot árasztanak magukból mint ő maga. Jókorát szippant a levegőből, majd üdvözli őket, aztán megkapaszkodik s lecsúszik a szerkezet mélybenyúló lábain. Nehézkesen halad, mert talpa kicsit ragad a parketta fájához. Bár füle igencsak be van dugulva a belekötött lakktól, elszántan az érzékelt hang forrása felé halad. Egyre szaporázza. A kanapé kibolyhosodott szövetgubóiban megkapaszkodva egyre feljebb és feljebb húzza magát. Mikor a csúcsra ér megpillantja a dobozt, amiből a hőn áhított hang szól, s ahol sokkal színesebb, divatosabb, ízlésesebb pajtásai sürögnek-forognak-táncolnak önfeledten, ami neki márcsak azért is lehetetlen, mert csupán fél lábbal pattant ki "gazdája" alkoholszőtte gondolataiból.
Ekkor olajkönnyek csordulnak ki szemgolyó nélküli szemgödreiből...
S ha nem is minden figurának/agyszüleménynek adatik meg, hogy levánszorogjon a vászonról, papírról s egyéb felületekről az alant láthatóaknak ez ÖRÖM. A közel kétezernyi akvarellbe Irina Dakeva lehelt életet.
Most pedig elmesélem, miként tanultam meg biciklizni - 27 évesen. Bizony, gyakorlatilag pontosan a 27. születésnapomra sikerült időzíteni az első igazi sikerélményeket, amiből következik, hogy volt nagyjából két dekádnyi hendikepem, úgy a világ túlnyomó többségével szemben. Annak idején, még a háromkerekűn egész jól ment a tekerés a panelház előtt. Ez, illetve a narancssárga dömperem aszfalton való rendíthetetlen gördítése verte ki a biztosítékot a nyolcadikon lakó Józsi bácsinál (el tudtok képzelni hitelesebb és igazabb nevet egy nyolcadikon lakó bácsinak?), akinek valamiért semmi kedve nem volt vasárnap reggel fél 8-kor kelni. Szóval ott nem volt gond, veszélyérzet híján vígan tekertem. Hanem a kétkerekű! Valamiért az nekem nem volt, nem is kértem, nem is kaptam, így már gyakorlatilag hét éves koromra eldöntöttem, hogy én ugyebár nem tudok biciklizni. És kész. Utána már minek tanuljak. Így lettem különleges. Vagy valami olyasmi.
Például én voltam az egyetlen, aki a dühöngőkben játszott kirúgóst (vagy lerúgóst) csak a támadó szemszögből élvezhette. Merthogy az úgy történt, hogy a ketrecben felszállt a fiú a biciklire, tekert körbe, a többiek pedig a labdával (amiből általában nem volt több egynél - eleve ünnep volt, ha valaki tudott egyáltalán szerezni), hogy úgy mondjam, lerugdosták a járgányról. Jutalmul az szállhatott fel a bringára, aki kivitelezte a győztes lövést. Elnézve a sebesüléseket, nem voltam tökéletesen meggyőződve róla, hogy fogyatékosságomból különösebb hátrányom származna. Persze az idő telt-múlt, s azért csak-csak feltűnt egy idő után, hogy vagy én nem tudok menni egy közös programra a barátokkal (például a legendás szarvasi nyári táborokba), vagy ők kénytelenek más programot szervezni. Miért nem megyünk?, tette fel a kérdést egy nem bennfentes, Mert nem tud biciklizni, böktek rám állukkal barátaim. Amikor ezt megunták, vagy hát inkább jobb híján ignorálták, elmentek bicajozni.
Így csak hallomásból értesültem róla, mikor Gulyi teljes lendületet véve, nem tudván, hogy a másik oldalon nem éppen az várja, amire számít, előbb felzúz a Tímár utcai felüljáró emelkedőjén, majd a tetőre érve lezúz - a lépcsőn. És sikerült neki. Nem egyszerűen túlélte. Semmi baja nem lett. Úgy hírlik, megérkezvén bringáján a biztonságot nyújtó aszfaltra, a földre vetette magát, és talán még ma is nevetteti az adrenalinfröccs.
Szóval gyűltek-gyülemlettek a mindenféle sérelmek s érzelmek a fejemben, míg végre úgy döntöttem, hogy veszek egy briciklit. Mert amíg nem veszek briciklit, soha az életben nem lesz lehetőségem, hogy másét napokra, akár hetekre kölcsönkérjem, majd alaposan megnyomkodva visszaadjam. Ezt pontosan tudtam. Úgyhogy éppen Gulyi segédletével megvásároltam első saját briciklimet. Bár az elhatározás szilárdnak tűnt immár, azért még mindig nem hittem igazán, hogy ez valaha sikerülni fog. Mert ha az ember gyerekkora óta érlel magában egy gondolatot, miszerint ő egyszerűen nem képes arra, amire mások, meg különben is égő ilyenkor nekiállni bénázni, meg különben is, tán nem is lehet ilyen idősen megtanulni valamit, amit kis lurkóként kellett volna, szóval... Nehéz volt.
De bé. segített tárolni, gé segített hazahozni, majd levitt engem a telkükre, ott felrakott a briciklire, tolt, bíztatott, szidott, bazmegelt, magyarán tanított. Az első este kilátástalansága után, a második napon egyedül próbálkoztam órákon át. Megjegyzem, valószínűleg nem gyorsította a tanulási folyamatot, hogy az agyváltó végig a legnehezebb fokozatba volt kapcsolva, tehát mire nagy nehezen lenyomtam volna a pedált, már kétszer megbólintottam valamelyik tereptárgyat: meggyfát, fűnyírót, ilyesmit. Jó, hát mit tudtam én, mire való az a kis kar a kormányon. Sokszor már feladni készültem, de mikor már harmadszorra láttam a félkarú embert eltekerni a kapu előtt (s fél karjával sem ám a kormányt fogta, hanem békésen pipázgatott), úgy gondoltam, hogy azért mégse kéne ilyen szerencsétlen béna lúzernek lennem (az önsanyargatás e módja végül egész hatékonynak bizonyult).
Szóval durcásan, dölyfösen ott maradtam, simítottam egyet a bajszomon, és folytattam addig, amíg nem tudtam végre egy teljes fordulatot megtenni a pedállal, oly módon, hogy a nyeregben maradjak. Mert egyszer csak sikerült. Ezt onnan vettem észre, hogy ezúttal a telekhatárt jelző vaskerítést fejeltem meg, pedig az addig csak amolyan elérhetetlen, távoli, ködös célként derengett szemeim előtt (amúgy 6-7 méterre lehetett). Barátom felbukkant hirtelenjében, és kizavart az utcára, mondván: te tudsz biciklizni, bazmeg. Hagyjuk már, hagyjuk már. De addig erősködött, amíg ott találtam magam a kis úton, és akkor... Áá, emlékeztek még, milyen érzés volt, mikor először elindult alattatok a bringa? Ha még igen, szorozzátok meg a 27 év alatt felgyülemlett frusztrációk, kinevetések, kihagyott túrák, csak gyalogosan használt Tímár utcai felüljárók tömkelegével. Na, én valahogy így. Ez most mind kijött belőlem egy fordulatnyi távolság alatt.* Olyannyira, hogy meg sem álltam egészen a szúrós cserje közeledtéig. Illetve tulajdonképpen a bokor közepébe történő megérkezésemig.
* néhány hétre rá már a pesti utcákon hajtottam, majd kisvártatva - ismét Gulyinak köszönhetően - már a Mecsekre tekertem fel, s a kontrára taposva onnan le, majd a Villányi-hegység-dombság szőlőtőkéi és napraforgótáblái mellett az országúton mosolyogtam sokat. Ez leírhatatlan élmény volt annak, aki egy éve akkor még tolni sem tudta rendesen a bringát. Semmiségnek és nevetségesnek tűnhet mindez, hisz biciklizni mindenki tud. Ha viszont tehetitek, felejtsetek el tudni, s tanuljatok meg újra. Mert ez egy csoda.
Az ezredforduló környékén az akkori amatőr zenekarommal egy Isten háta mögötti Szeged nevezetű városba keveredtünk. Látogatás célja valami fesztivál jellegű fellépés volt, a város különböző színpadain különböző buta zenekarok interpretálták kedves kis műsorukat a alföldi nyári hőségben. Miután mi végeztünk a magunk ócska kis zenei bemutatójával természetesen további szellemi táplálék után néztünk, hamár szomjasak nem voltunk, és így bandukoltunk kikerülgetve a 10 méterenkénti hippi gyüliket, akik általában Lukács Lacit Istenítették valamelyik csodás 4 akkordos harmóniájával. Amint kiértünk a Tisza partra abban a pillanatban robbant rá egy zenekar a nagyszínpadra, hallhatóan technikásabb és önbizalomtelibb csoportosulás volt, mint a többi. Még sosem hallottam róluk azelőtt, ami azért kicsit szégyen. Szóval ja, a Nyers volt az... Kiváló koncertélményben részesültünk azon a szép tiszai rocktörténeti napon, és attól a naptól kezdve fokozott érdeklődést mutattam a Nyers zenekar után haláláig.
A Nyers elég összetett zeneileg. Stílusát tekintve a metaltól a popig megtalálhatunk benne jellegzetes zenei jegyeket, és néha mindezt vegyítve. Közkedvelt háttér volt funk metal, amikben rap-es betétek is gyakran elhangoztak, és mindezt egy alternatív csomagolópapírba gyűrve. Ez a tipikus esete annak, hogy egyik műfaj sem igazán, így mindenkinek idegen egy kicsit.
Czutor Zoltán, a frontember, meghatározó arcot adott a zenekarnak, elég karizmatikus és energikus vonásokat szabott a cuveé zenéjének, gyakran keményebb ironizálást gyömöszölt a koncertjei kommunikációjába, ami nekem kifejezetten tetszett. Remek orgániuma van, el kell ismerni, énekelni is jól tud, és akkor a gitározásáról már ne is beszéljünk. Egy univerzális zenész, akinek láthatóan és hallhatóan kimagasló tehetsége van a zenéléshez.
A basszusgitár játéka gyakran swing-szerű félhagos dallamkíséretből áll, mint például a Méreg Nélkülben is, jellegztesen fémes vaskos bőgőzése szerintem eléggé szerethető.
Vajon miért nem jött nekik össze az igazi nagy befutás? Én szerettem őket, de magam is éreztem, hogy valami nem kerek ezzel az egésszel, de soha nem tudtam megmondani. Talán a túlságosan nagy zenei diverzitás volt a baj, vagy az állandóan kúrogatós kommunikáció? Elképzelésem sincs a valódi okról.
Pápai Sanyi mondta egyszer a Nyersről: A Nyers egy elég jó zenekar, egy gond van csak vele. Hogy szar. És ennél jobban én sem tudtam volna megfogalmazni, pedig azóta is gyakran megpróbálom a megfejteni.
Utolsó kommentek