Marcos Ortega, alias Lorn nindzsáéknál megjelent második korongjáról, egy legalább annyira sötét tónusú, mint Jon Nödtveidt lelke lehetett éltében, és elég durván belassult tempójú szörnyszülötte szóljon idelent.
ma.
(amikor)
halálfejes lepke repked a faggyúszagban, huszonnégy órás műszakban.
ez a nyolcvanas évek elején garázdálkodó őshiphop (magukat artdiszkó jelzővel illető) banda nyerte el azt a kitüntető elismerést, hogy blogunk hasábjain is megemlékezzünk róluk. Hát íme!
A sztorijukat pedig mesélje el az alant található képregény:
A stockholmi srácok nemcsak a földön, de a levegőben is nagyon ott vannak!
Elképesztő magasságok!
Kiáll a színpadra 5 középkorú, inkább köpcös, mint cingár favágóinges figura, a dobos, (természetesen) a legköpcösebb beszámol, aztán onnantól nagyjából jó 40 percig tátott szájjal figyel az a néhány ember, akik velem együtt úgy döntöttek, érdemes ellátogatni az amúgy rendkívül jó szimatú Trouble In Mind kiadó klub-estjére (a másik fellépő az egyszer itt már kitárgyalt Maston volt). Az az 5 figura - akiknek koruk szerint már nem színpadon és főleg nem a kései 60-as évek bűvöletében kellene bohóckodnia -, a The Resonars "from Tucson, Arizona". A koncerten nincsen setlist, igazi demokrácia uralkodik: szép sorban minden tag odakiáltja a többieknek az általa kedvesnek tartott dalt, és aztán különösebb (át)hangol(ód)ás és megbeszélés nélkül bele is kezdenek: hamisítatlan három kívánság hangulat, csak itt nem Pataky Attila ugrik be a színpadra Batman jelmezben.
A Resonars albumainak beszerzése még orosz torrentoldalakon edződöttek számára is igazi próbatétel. De a legális beszerzés sem egyszerű; nem véletlen, hogy nevezett kiadó amolyan greatest hits-et nyomott gyorsan, hogy legyen mit árusítani az európai turnén. Ó, pedig mily' dallamok, mily' becses vokálok, mily' szólók sorakoznak itt.
Mi szűrhető le mindebből? Az, hogy nem muszáj Pataky Attilaként megöregedni, lehet szépen komótosan pocakot ereszteni, kopott kinyúlt, kényelmes ingben fellépni, és 40-en túl, öregurasan, mindenféle felesleges allűrtől mentesen hibátlan koncertet adni. Ja és kellenek még jó számok is.
A gall, főleg technót, house-t, minimált, elektronikát, trance-t és dnb-t, valamint ezek keresztműfajait tömörítő A Topdeejays.com lemezlovász lista (egyelőre) 74. helyét megkaparintó Worakls már 2009 óta bódítja különböző fesztiválok közönségét Franciaországtól Mexikóig, mit több: népszerűsége egyre csak eszkalálódik – úgyhogy éppen itt volt ideje a blogra is elhozni. Nem mintha csupán ez feljogosítaná az itt tartózkodásra, sokkal meggyőzőbb érv az a magával ragadó, egyszerre kiszámítható bólogatásra és lábrángásra ingerlő ritmusképlet és zengő dallamosság, ami Worakls zenéinek olyannyira sajátja.
A zenész családból származó fiatal francia srác könnyedsége és biztos dallamvezetése nem csak a szerencsés génekkel öröklődő muzikalitással magyarázható, hanem nyilvánvalóan szerepe volt benne annak, ahogy ifjú kölykedli a 3 évesek minden tudatos mozgáskoordinációjával a zongoraszéken egyensúlyozott. S noha ismerve az említett korosztály légtornászi és talajgimnasztikai ambícióit, tiszta mázli, hogy a rendkívül vonzóként felcsillanó artista karrier helyett – gondolom azért némi szülői-szakmai ráhatásnak is köszönhetően – megmaradt az ujjgyakorlatoknál, a különböző bigyók tekercézésénél és egyéb bogyók nyomorászásánál.
Itt van például ez a trekk, amihez kapásból tökmást – a címéből kiindulva legalább valami patetikusat – képzel el az ember, de aztán mégis milyen szép, ahogyan a komor és lepusztult elhagyatottságból a kezdetben ridegnek és barátságtalannak ható zene a nyirkos csatornákon, a tégla és a moha nászából megszülető megannyi színárnyalaton át kivezet a felszínre, a természetbe, el a köveken játékosan bukfencező patakhoz, a borostyánnal benőtt épületekhez, az organikusság által visszahódított, napfényes, avarillatú zugokig, átvitt értelemben az emberies magányból az ember nélküli közösségig. Elhagyatott ez is, de minden nyitva hagyott ajtóval, minden átjárón való áthaladással közelebb visz valamiféle megvilágosodáshoz. És akkor meg is érkeztünk ahhoz a patetizmushoz, amit annyira hiányoltam az elébb.
Vagy itt van ez a másik: N'to Trauma című számának Worakls-féle remixe, ami szerintem stabilan megáll a saját lábán vizuális mankók nélkül is, de hát minden elismerésem annak, aki mozdulatlanul végig tudja hallgatni.
Szóval azt hiszem, a látványt inkább érdemes egy őszi természetben meneteléssel egybekötni, Worakls-t a hallójáratba implantálni (de ezt szigorúan!), közben pedig brainstormingolni, hogy vajon mit is takar a Worakls név.
A Volbeat sosem volt a szívem csücske. Sőt még a véráramban sincs benne. Viszont van egy szám, ami az elmúlt fél évben többet pörgött nálam, mint a Szerencsekerék '93 és '98 között.
És akkor következzék egy a vadnyugatot, s annak legnagyobb zsiványait, és legbelevalóbb perszónáit idéző lemez magányos lovasa, egy bohókás rockabillyben a Walk Off The Earth szőke csodabogarával, Sarah Blackwooddal.
Gyíííííí!
Heti (most éppen pszichedelikusrockgrunge) fantasztikus, csodálatos, nagyszerű, pompás Mark Lanegan.
Ellenállást fokozó aláfestés, a boldogító renyheségbe torkolló, aktív semmivé váláshoz.
A vágyra vágyom.
Azonban.
Ha a testet kívánom meg, a lelket kapom helyette, de ha épp a lélekre van szükségem, csak a testre jut idő.
Évek óta ez a problémám.
Mi szóltunk. A Disclosure-t korábban méltattuk már itt az egyzenén, azóta a slágerlisták élmezőnyében a debütáló album Settle címmel: egy pillanatra nem néztünk csak oda és a fiúk nemzetközi sztárokká nőtték ki magukat. Latch, You and Me, White Noise, When a Fire Starts To Burn, F For You, vagyis gyakorlatilag az album majdnem fele katapultált különböző chartok előkelő helyeire Angliától Ausztráliáig. (A legújabb sikervárományos, a Help Me Lose My Mind is könnyen lehet, hogy hasonló "sorsra" jut.)
Ezek után értetlenül állok azelőtt, hogy nagy kedvencem, a January miért nem hallatszik még mindenhol, a kereskedelmi rádióktól kezdve a munkahelyem melletti CBA „zene sorbanálláshoz” válogatásáig! Minden megvan benne a jó értelemben vett slágerséghez. Nem bíztak semmit sem a véletlenre, a jól felismerhető, dallamos Disclosure-house mellé nem más, mint Jamie Woon hallatja bársonyos hangját a trackben. (oké, tulajdonképpen engem akkor is megvenne, ha mosóporreklámban hallatná:D) A zene azonnal megragad a fejben, a művész urak szerencsére nemhogy kioltanák egymást "sokat markol, keveset fog" végeredményt produkálva - ahogy az néha ismert előadók közösködéseinél megesik - hanem éppen hogy erősítik. SEXINESS ALERT!!!4!4!!
Utolsó kommentek