minden napra egy zene

Itt egy lány - gyönyörű, amerikai, paradicsomláncot hord a nyakában és még zenél is közben. Sorozatokhoz és filmekhez ír zenét (időnként balettokhoz is), tökéletesen beszél franciául, és bejárata van Philip Glass stúdiójába.

Tökéletes feleségjelölt. nem? Perszehogy. Bizonyára így gondolta Josh Ritter is (akiről már szó volt itt egyszer a blogban): párszor találkoztak Philip Glass stúdiójában, egymásra mosolyogtak, és már is az oltár előtt találták magukat. Azóta pedig hasonlóan tengetik az életük, mint a pár hete bemutatott Long Lost: ha randizni akarnak, nem nagyon merészkednek messzebb a legközelebbi hangszernél: 

Dawn Landes (akinek egyébként ez az igazi neve, amire hosszas keresgetés után sikerült csak rájönnöm) 1999-ben költözött New Yorkba, eredetileg azzal a céllal, hogy egyetemre járjon. Aztán persze rájött, hogy a magolásnál hasznosabb dolgokkal is eltölthetné az idejét, például kávét főzhetne a helyi stúdiók hangtechnikusainak. Amikor ezt kellően begyakorolta, már gombokat is nyomogathatott, majd végül mikrofont vett a kezébe. Miután felvette saját számait, és kiadott pár lemezt, elkezdett más zenészekkel kollaborálni, amiből egész jó dolgok születtek. De most nézzük meg, szólóban mit művel:

a videó által tartalmazott szakállakért, bajuszokért és a kockásingekért külön-külön pontok! (a dal se rossz amúgy.)

miért menő a kúl szakáll, neadjisten a hipszterbajusz férfiakon? s miért nem menők a hormontúlműködtetett bajuszos nők? /// miért, nem menők? késő esti kínzó kérdés. 

"Mommy's in the kitchen, cooking up something good / daddy's on the sofa, pride of the neighborhood" - beköszöntött a nyugis szobazenék ideje, legalábbis nálam biztosan. Mielőtt azonban a kis idézet miatt azt gondolnátok, hogy valami gyereklemezre kattantam rá, gyorsan leírom, hogy Mac DeMarco Adam Green felbukkanása óta a legszellemesebb singer/songwriter. Most még lehet, hogy csak egy könnyű kis hipszter viccnek tűnik az egész, megkapó mosollyal, és sok meztelenkedéssel, de az a helyzet, hogy ez a srác mindezek mellett kitűnő dalokat szerez, nem túl különleges hétköznapjaiból merítve témáit. Hétvégi, lassú délután, otthon a családdal. Te írnál dalt erről? Na ugye. Pedig.

Alapjában véve nem koncertajánlásra szeretném használni a kétheti keddem, de ha egyszer úgy hozza az élet, hogy mindig pont ilyenkor van valami őrületesen jó dolog, amire muszáj felhívni a figyelmet, akkor legyen. 
Az eredetileg tervezett témámra, hogy mennyire hiányoznak azok a zenék, mixek, albumok, melyeken keresztül felfedeztem egyes műfajokat, szerencsére elég jól rímel Matthew Shipp is. Ugyanis abban a korszakomban, mikor már egész tisztességesen kezdtem megismerni a hiphop számomra új oldalait - gondolok itt az alternatív, absztrakt, kísérleti hiphopra, stb, melyet az ember 8 évesen még elég nehezen találhatott volna meg a német viván és az egyetlen valamirevaló zalaegerszegi music store-ban, a Lemezsarokban (így maradt Busta Rhymes, 2pac és Nas, meg amit megvett az idősebb testvér), és amit ráadásul nem is igazán értékelt volna - minden egyes napomat a Mezzo csatornán fejeztem be, ahol állandóan Ninja Tune-osok klipjei és hasonlók mentek. Így futottam bele egy Dj Spooky koncertfelvételbe, ahol a 16. perctől már csak azt figyeltem, hogy mégis mi a fenét művel az a szemüveges néger fickó a zongorával, és hogy ugyan ez mégis miért ilyen kibaszottul jó. Természetesen a Mezzo (karöltve Laurent Garnier-vel) indított el a jazz irányában, szóval egyértelmű, hogy miért olyan fontos a holnapi Matthew Shipp Trio koncert az A38 hajón számomra, titeket pedig győzzenek meg a hivatkozások, így például ez a tavalyi felvétel is a hármasról.
Az Antipop Consortium nevű hiphop formációval készült közös lemeze hosszú ideig nem került ki a napi hallgatnivalók közül; egészen zseniális találkozása a jazz és hiphop világának. Az intro-jellegű Places I've Never Been-ben pont az utóbbi dominál, úgyhogy a teljesség kedvéért ide kattintva az is hallható, milyen amikor Shipp veszi át az irányítást.

Képzeletbeli utazás az erőteljes torzulások földjén.

az emlékezet egy beteg északi lány, aki éjszakánként az ísafjörður kikötőbe szökik a szülei elől, hátha felszedi valaki.

a partra vetett hajók között sétál, halott halak és olajfoltok között, néha megáll az égnek meredő propellereknél, és mélyen beszívja a jellegzetesen hajócsavar illatukat. a jellegzetesen matróz modorú matrózok pedig néha ráfütyülnek, egész csinos, állapítják meg, de különösebben őket se érdekli, van benne valami furcsa, mondják csak úgy maguknak, miután arrébb sétált, de azt nem lehet tudni, hogy ez a lánynak szól e, vagy az éjszakának; pedig ha a vastag, cserzett kesztyűjükkel utána nyúlnának, a tapintásuk talán olyan hideg és kemény lenne, mint a bálna bőre, és a lány mozdulatlanná borzong ettől a gondolattól.

hideg van, fázik a szerencsétlen, a szél ilyenkor hideg, mint az óceán, és úgy rázogatja a halott hajókat, mintha keresne bennük valamit. a lány belekapaszkodik valamelyik hajócsavarba, és azt képzeli, olyan erős, hogy meg tudja forgatni, betolni a vízbe a hajót, és elmenni vele; máskor meg azt, hogy a szél csak őt keresi, és amikor rátalál, kitépi a hajócsavart, megforgatja, és elviszi őt, mint dorothyt, végig az óceánon át, egy ismeretlen kisváros hosszú utcájába, valahova, ahol sosem járt még, de amit mégis pontosan ismer, mert ő az emlékezet.

az emlékezet egy beteg északi lány, van benne valami furcsa. főleg a mosolyában, túlságosan tiszta mosoly ez, mint a down-kórosoké. én nem emlékszem rá, ahogy ott áll, és fázik a széltől recsegő tatoknál, talán nem is ismerem, ő se engem, de ti talán igen; segítsünk neki, ha már el nem vihetjük innen, legalább adjunk neki zenét:

az izlandi zenékkel kapcsolatban a legtöbb találgatás az ügyben szokott lenni, hogy mi lesz a következő sigur rós (bár persze az izlandi zenészek nagy részének a töke tele van ebből, a hozzám hasonló izlandbuzikról nem is beszélve) a bukmékerek alighanem az of monsters and men-re fizetnének a legkevesebbet, ők már így is meghódították a világot, a little talks igazi megasláger, az összes kötött pulcsis, indie művész lélek találhatott magának egy új rajongási pontot, így a kérdés többé kevésbé meg is van oldva. viszont nem csak az angol nyelv miatt, de nekem olyan érzésem van velük kapcsolatban, hogy ez pont az a zenekar, akik bárhonnan jöhetnének, persze leginkább angliából; ha az ember nem keres utána, eszébe se jut izlandra asszociálni, ha hallja őket. ráadásul túlságosan beleillenek ebbe a trendi indifolk őrületbe, ilyen formán semmi izgalmas nincs bennük, de ez persze lehet hogy csak az én hülyeségem. van egy csomó zenekar, akik viszont pont az az utat járják, hogy megpróbálnak második sigur rós lenni, izlandi, vagy halandzsa nyelven, sok hangszerrel, bágyatag kamarazenét játszani, ilyen például a vigri, vagy a lockeribe, ők meg pont ettől lesznek érdektelenek, a legjobb pillanataik túlságosan hasonlítanak egy már ismert hangulathoz, az meg persze megint egyéni kérdés, hogy ez zavar e, vagy pont hogy kedves ismerősként örülsz neki.

részemről a samarisra tenném meg a legnagyobb tétet, bár alighanem buknék is vele rendesen. pedig ez most az egyik legizgalmasabb próbálkozás izland tájáról, ami úgy tud izlandi maradni, hogy közben egyszerre aktuális, trendi, - a viszonyuk a mélynyomóval egyértelműen james blake-n szocializálódott - és mégis valami olyasmi, amit még így nem hallottál, de megmarad a füledben, és beléd mászik, mint egy illat, vagy egy hangulat, dettó, mint annak idején amikor először hallottam sigur róst. a sigurék esetében a videók voltak azok, amivel leginkább belemásztak a köztudatba, a samarisnak ezen a területen is van még hova fejlődni, (hát még az élő megjelenéssel) mindenesetre a kezdetek többek mint ígéretesek.

három, hihetetlenül fiatal gyerekről van szó, kamaszok mind a hárman, még nem járták ki az ottani középiskolát sem. két lány, és egy fiú, igazi férfi állom felállás (bár a két lány ez esetben nem ikertesók, de azon talán már meg se kell lepődni, hogy az énekeslánynak azért biztos ami biztos, van egy ikertesója, akivel szintén csinálnak egy elképesztően jó zenekart, a pascal pinont, de erről majd reményeim szerint legközelebb). az egyik lány énekel, a másik klarinétozik, a srác pedig nyomkodja a kütyüket. a végeredmény pedig megdöbbentően mély, az ének és a klarinét miatt pedig kellően izgalmas ahhoz, hogy kiemelkedjen a többi hasonló, angyali hangra épülő elektronikus próbálkozásokból. mintha a már emlegetett james blake felmenne floexhez, és együtt jammelnének, megjegyzem floex barátunk alighanem örülne neki, blake pedig igazán csinálhatna már megint valami jó dolgot, remélem mindketten olvassák ezt a kis bejegyzést, és a fejükhöz kapva neki is fognak megvalósítani ezt a kollaborációt.

eddig két epjük jelent csak meg, ez is szimpatikus, hogy lassan, óvatosan, nem kapkodnak sehova, az első a megalakulásuk után nem sokkal, tavaly, a második most pár napja, és ez utóbbi bebizonyította, hogy nem csak egyszeri mutatvány volt a debüt hljóma Þú kislemez izgalma. az új is kurvajó, ahhoz képest hogy csak húsz perc, órákig lehet hallgatni, ennél nagyobb bókot nem is mondhatnék velük kapcsolatban. egyetlen nagy hiba van csak a dologban, mégpedig hogy annyi izlandi megjelenéshez hasonlóan csak a gogoyokon keresztül lehet megvenni, aminél idiótább fizetési rendszerrel még nem találkoztam, (hiába elvileg milyen szimpatikus, hogy a zenészek maguk közvetlenül kapják meg a pénzt, nade ugyanez van a bandcampnál is, ott mégis százszor jobban és átláthatóbban működik a dolog, mint itt a hülye előre írt címletekben kapható credit marhaságnál) viszont ha van fölösleges öt eurótok, akkor bőven megéri ilyesmire elkölteni.
(persze, esetleg, ha már annyi felesleges eurótok gyűlt össze, hogy komoly probléma az okos elköltése, akkor a szegény egyzenésekre is gondolhattok, e sorok írója például nagyon szereti a tejes kávét, főleg ha mindenféle drága löttyöt is beleöntenek...)

vagy még mindig ott van ugye, ott vár, és fázik az emlékezet.
felszedhetné valaki.

Amikor először meghallottam ezt a zenét, egyből azon kezdtem el gondolkozni, milyen jó kis koreográfiát lehetne csinálni rá. Azt hiszem, ez egy ilyen tornász/táncos betegség, hogy zenehallgatás közben a fejedben már mozdulatokat, forgásokat, térösszeállításokat készítesz. Aztán kiderült, hogy ez a zene nem csak az én fejemben indít el ilyen folyamatokat, hanem például náluk is:

Ők itt a Les Twins, polgári nevükön Larry és Laurent Bourgeois, egy francia ikerpár, akik az elmúlt pár évben szinte minden jelentős táncversenyen ott voltak, és lenyűgözték a közönséget. Valószínűleg a vérükkel lehet valami, mert egyébként 18-an testvérek (!!), és tesókból pont a fele (hézagos matematikusoknak: 9!) táncos. El lehet képzelni, milyen lehet náluk egy családi ebéd, táncolhatnak az asztal alatt a lábak. A srácok a próbatermeken kívülre is elvitték ezt az eszelős produkciót, például a World of Dance-es fellépésükről készült videóban 3:40-tól élvezhetitek, ahogy az Antsra rázkódnak. Nem ők az egyetlenek, nem meglepő módon, erre a számra szinte mindenki mozgolódni kezd, sokan táncoltak már rá, pedig ez pont az a zene, amire a hagyományos értelemben nem igazán lehet táncolni, de lehet hogy pont ezért az ilyesmi zenére még az is vonaglani kezd, aki egyébként nem egy táncos lábú alkat, de a feszültséget szívesen levezeti úgy, hogy elképzeli, milyen lehet amikor megráz a kettőhúsz.

De, mielőtt még az egyzenéből egytánc lenne, térjünk gyorsan vissza edit-re, akiről a magyar olvasó kezdetben azt hihetné, hogy lány, na de nem ilyen egyszerű a dolog, ez esetben ugyanis egy Edward Ma névre hallgató fiatalemberről van szó,  aki az elég perverzen hangzó glich hop-ban utazik, és a kezdetekben még szerényen The Con Artist-nak hívta magát (ha már nyelvelünk, van egy ugyanilyen című film, amit az amúgy is zseniális fordításaikról híres magyar marketingesek 'A Lókötő Művész' címre kereszteltek...) aztán a szintén nyelvtörő µ-Ziq gondozásában megjelenő albumát már edit néven jelentette meg, alighanem valami nyelvjáték is lehet benne, mert egész pontosan így kell írni: edIT, de írás helyett inkább hallgatni érdemes, bár nagylemezt még nem csinált többet, de például a daedelus remixéből party klasszikus lett. ez már csak azért is vicces, mert szerintem ez a fajta zene elég messze van attól, amit hagyományos értelemben tánczenének lehetne hívni, hacsak nem idm-ek; úgy néz ki, az intelligens tánc zene az, amire valójában nem is lehet táncolni.

Nyugodj békében Terry Callier

Mr. és Mrs. Arafna imára kulcsolt kezekkel, letargikus melankóliába fullasztott keserédes melódiája,  "hátborzongató indusztriális torzszülötteik" jászola, a galakthorrö égisze alól.

a szép idő miatt...