minden napra egy zene

Fogalmam sincs ki ez a srác, arról sem, hogy találtam rá, de nagyon.

Koncz Gábor a Metál pijonyírja. Pont.

nincsen nép alkohol és hip hop nélkül, ez alól izland sem kivétel; az utóbbiból leginkább exportképes termékük a quarashi névre hallgat, és néha már túlzottan is a beastie boysra hajaz, de egy rakás lemezük, és masszív rajongó táboruk van (az összes munkájuk letölthető a rajongói blogról, ráadásul legálisan!), most viszont mégsem ők lesznek az egy, csak a zene. azért egy videójukat mindenképpen nézzük meg (akinek az erkölcsei tiltakoznak a több zene ellen, az ugorjon egy bekezdést, aztán álljon meg középen, és ne menjen lentebb;), egyrészt mert ha már annyit emlegettem a hajókat, itt legalább virtuálisan körbe járhatunk egyet, és megvan annak is a sajátos bája, ahogy ilyen matróz ruhába öltözött pukkancsok, kontrollálhatatlan túlmozgással rohangálnak a fedélzeten, másrészt én legtöbbször végig vigyorgom az egészet, szerintem a nagyon komolyan hiphopkodó hiphopperek kimondottan hasonlítanak az ovisokra, az öregedés ellenszerét valahol a yo-zásban kéne keresni, arról nem is beszélve, hogy a kezdő, és befejező képsorokon látható ötvenes évekbeli halászoknak micsoda antropológiai értékük van, ezt nézd meg:

miután így ráhangolódtunk az életérzésre, és megfordítottuk a matróz sapkánkat, keresgéljünk tovább az izlandi hiphoperek körül; érdekes módon izlandiul rappelő művészről én nem tudok, jutubon van fent pár poénkodás, de úgy látszik ők túl jól beszélnek angolul, és az is igaz, hogy amikor szótárral próbálom követni, amikor egy izlandi izlandiul mond valamit, az már így is olyan mintha rappelne, baromi gyorsan beszélnek, főleg ha amúgy se érted. itt egy egymondatos nyelvészeti érdekesség, miszerint az izlandiak nem csak azért csípik a magyarokat, mert tőlünk kapták kodályt, (teljesen kész vannak a kodály módszertől, az összes iskolában alkalmazzák, azt azért hagy jegyezzem meg, hogy izlandon teljesen természetes, hogy minden gyerek legalább egy, de inkább két hangszeren játszik, az oktatás szerves része, szeretet rózsánk igazán elmehetne idegen országba', bár meggyászolnánk fekete gúnyába', de hátha tanulna valamit, ha meg nagyon nem menne a dolog, a trollok még mindig örülnének neki...) hanem mert számukra a magyar nyelv hangzása olyan, mint ahogy az elfek beszélnek.

ezek után már csak a mai kettő zenéről kellene beszélni; pan thorarensen a becses neve, de beatmakin troopának nevezi magát, és bítek összehegesztésével kezdte a műfajt egy hiphop bagázsban (twisted mind crew a nevük, szóra se érdemesek, viszont az egyik videójukban olyan mennyiségű zöldséget lehet megfigyelni, hogy idelinkelem - ne feledjük hogy a napfény, és az ipari mennyiségű ganja, meg a napbarnított bőrök ellenére ez is izlandon -!- játszódik), hogy aztán szólózni kezdjen, és négy, főleg instrumentális lemezen keresztül eljusson oda, hogy a legutóbbi lemeze hiphopot már csak nyomokban, és őrölve tartalmazzon. zenei útja leginkább bonobóhoz hasonlítható, csak annál jóval kevesebb felhajtással; mára már az izlandi extreme chill fesztivál oszlopos tagja, az utóbbi fellépései sűrű hangszőnyeget és gitárral kiegészült lebegést inkább tartalmaznak, mint ritmust, ilyenformán több köze van az ambienthez, de amúgy is, családapa lett az úriember, kinőtte a bőgatyát.

a hiphopot kiinduló pontnak, a lassút tempónak, a melankóliát alap hangulatnak használó troopa dolgai az a fajta bólogatós filmzene, amit hallgatva azt vesszük észre, hogy elment ez a délután is. hatalmas sétákra, vagy kiadós szobában maradásra való chill, amiből az out legalább annyira komolyan vehető; nekem különösen az kedves, hogy a hangmintái leginkább a jazzból merítenek, az itt következő, a korai korszakából az egyetlen videóval is rendelkező száma például gond nélkül rámehetne a four tet zseniális rounds című lemezére:

kiemelni nagyon nem is lehet tőle számokat, amiért mégis megteszem, mert az összes kedvencemet le lehet tölteni a bandcampjáról, csak ravaszul el vannak dugva; egyik a kalapban, sétapálcával és csíkos öltönyben vidáman az utcán táncolgató mommy, where is my...

a másik pedig egy kompletten letölthető ep, aminek az első számában még több zongora, még több álmodozás, és még több végtelen táj van, és sajnos egy csúnya encode hiba is két perc húsznál, akármilyen formátumban töltjük le, ott lesz, nagy kár érte. aki esetleg ennél is lassabban akar belesüppedni a karosszékébe, annak az apjával közös (!) formációját érdemes megvizsgálni, egy beetető szám ebben az esetben is ingyenes.

ajándék a kitartóan olvasóknak; ha már amúgy is az izlandi hiphoppal foglalkozunk, kár lenne említés nélkül elmenni egy bizonyos hermigervill nevű fiatalember mellett, annál is inkább, mert nehéz lenne elmenni mellette; azonfelül hogy elképesztően néz ki, és egy hajón (!!) lakik, ő is főleg instrumentális dolgokban utazik, és még közelebbre tehető a bonobóval (vagy akár a tegnapi backinivel, esetleg a szintén izland érdekelt mojibbal) belőhető chillout - downtempós hiphophoz. gyönyörű basszusok, mosolygós hangminták, ráadásul két teljes lemez még ingyenes is! ő is szép lassan kinövi a 'műfajt', az utóbbi két munkája elég izgalmasan hangzana (ha meg tudnám szerezni): izlandi pop klasszikusokat értelmez újra. miután úgyis mindig minden valamilyen, sose pont olyan amilyen, ezért mondhatni, hogy ő az izlandi suhov. ezt a számot mindenképpen hallgasd meg, nincs is jobb aláfestés ezekre a 'darker, stormy day'-sokra, amik körülvesznek újabban minket, az a bölcsesség, ami elhangzik a szám felénél, miután jön az a rész, amitől elvesztem a fejem (ez tényleg citera?), és elkezdek táncolni, az megszívlelendő hozzáállásként se utolsó. a szöveg allen sherman komikus péter és a farkas feldolgozásából van, angolul tudóknak ajánlom, az egész lemez fent van jutubon, csupa móka és kacagás. asszondja:

in a single human brain - in a single human heart
for no matter how small or unimportant you are
there is something inside you that can reach a star
that's how anything that's beaufiful always gets it start

elfutok leheveredem 
mosakszom iszapban fényben 
körbejárok menetelek 
a gyűrűző éveimben 
átlósan oda-vissza 
bocsánatot kérek dadogok 
ámulok varázsolok békét 
óramű szívembe és havazom 
és emlékszem egy hegytetőn 
állok egyedül-ketten 
s előttem-mögöttem mindig 
ugyanaz a napfelkelte 
ugyanaz a selymesfejű álom 
révbeért gügyögése 

aztán az ágy a kétszemélyes 
az átizzadt párna a takaró 
az ölelkezések gyöngyérlelő 
iker-magánya 
és az okos tapasztalás 
valami megmagyarázhatatlan 
bizsergés a forró testben 
az észhideg gondolatban 
az ösztönös madárköltözés 
fátyolos ezüst-vonulás 
a játékállatokkal muszogó szobában 
immár csak többesszámban 
az egymásba harmatozó hajnalokon 
aztán valami konkrét megfogható 
borotvacsend ridegül 
mosollyal csorbul 
kiszabadul elmélkedik viháncol 
ránkeresztve örömcsordáját 
és az összemosódott képek 
nagyonis evilági tárlatán 
márcsak a telepingált vásznak 
hersenése hasadása mögött 
az egymást igéző arcunk fénydelelése

Kicsit Velvet Undergroundra hajazó nyolcvanas évekbéli hippizene a Charles Manson rajongó, pszichedélikus zene határterületeit feltáró legendás zenekartól - igazi csemege

Az angol Hessle Audio kiadó diszkográfiájában olyan producerekkel találkozhatunk, mint  James Blake, Blawan, Martyn,TRG, Ben UFO, Untold vagy Ramadanman (aki azóta inkább Pearson Sound alteregója alatt aktív.) A tradicionális dubstepet techno hatásokkal ötvöző label egyik alapítója, Pangaea jegyzi a mai „egy zenét”.  

A 2008-ban kiadott Router is olyan darab, amit egy lakatlan szigetre biztosan magammal vinnék – ma ugyanúgy, mint akkor, amikor először meghallottam. Soundtrack az éjszakához, amikor a néptelen utcákon csak a jelzőlámpák villognak keresztül a ködön. A fel-felbukkanó, majd a távolba vesző vokál-töredékek és hangok mintha elhagyatva lebegnének a térben, miközben azért felsejlik a táncparkett is: a sodró tört ritmusokkal, dobokkal és búgó basszusokkal meleg hangulatú, magával ragadó eleggyé áll össze az alkotás. Tényleg nem ér beletekerni!

 Pangaea- val kapcsolatban aktuális hír, hogy október 29-én jelenik meg legújabb, nyolcszámos dupla EP-je „Release”címmel, amelybe itt hallgathattok bele.

Dél-Ausztrália rákendroll parazitáinak zseniális opusa fülelhető meg odalent a mélyben.
Idén megjelent- könyörtelen sludge-ban tocsogó, irgalmatlan sztónerrel "körös-körülvibrált" -kíméletlenül odasújtó első nagylemezük igencsak mestermű.
Amiről igen könnyedén megbizonyosodhattok ti is, mivel bandcampjükről pikk-pakk lekapható az anyag.

Újévbúcsúztató 3. rész

(1. rész itt, 2. rész meg itt)

A szombat estébe hasító, minden irányból támadó, íztelen-ízetlen sörtől bűzlő nevetések marcangolták, karmolták őket, bőrük alatt hasított a hahota. A szilveszterről - ezek szerint - nagy mennyiségben maradt petárdák minden emeletről őket vették célba, minden egyes robbanás a védtelen, kitárulkozott érzékszerveik közvetítésével egyre beljebb hatolt lelkükbe. Egész testük görcsben állva menekült a kötekedő s kegyetlen külvilág elől. A szaggatott mozgású kíséret-kísértetek nem engedték őket: bármelyik pillanatban eléjük penderülhetett, és eléjük is penderült valami bántó és veszélyes alaktalan alakzat, ami a legnagyobb félelmeiket testesítette meg, már a félelem megfogalmazódása, kinyilatkoztatása előtt. Az egyik lány cipője beleragadt az egyetlen biztonságos útvonalnak látszó, sötéten bűzlő sártengerbe - sírva, térdre hullva, csupasz kézzel kaparta a hideg masszát, nyúlt a mélybe a süllyedő cipő után, mígnem felfedezte, hogy a lábán van, hisz mindig is ott volt.

Hirtelen csend.
Nem láttak senkit, üresen kongott a januári éjszaka, kevesen jártak ilyen időben a parkban. Ha nyugalmat nem is érezhettek, legalább a külső, fájdalmas ingerek eltűntek egy pár pillanatra.
Szóval ez most tényleg az, ilyen a bad trip, gondolták. A hétköznapi értelemben vett tudatosítás itt azonban mit sem ért, ezt hamar be kellett látniuk. A rettegés addigra már olyan mélyre rágta be magát, hogy nem lehetett egykönnyen szabadulni tőle. Az égbolt sötétlilán és vörösen vibrált. Érdes, maró kilátástalanság ülepedett rájuk. Száraz könnyek közt kérlelték egymást, hogy találjanak megoldást, s juthassanak végre olyan helyre, ahol nem árthat nekik senki. Az átmeneti béke nem tarthat örökké, itt nem maradhatnak. De hát hova menjenek ilyen állapotban? Kihez csengessenek be?

Hisztérikusan vetették el a felmerülő ötleteket, miközben felsorolták az összes környéken lakó ismerős-ismeretlent. Végül, az utólag olyan fájdalmasan magától értetődő, de akkor mégis briliánsan ragyogó, korszakalkotó megoldási javaslat hallatára egymást ölelgetve, örömujjongásban törtek ki, hisz felsejlett az addig elérhetetlennek látszó kiút.

(két hét múlva olvashatjátok a kiderülést)

A banda valahogy úgy alakult, hogy egyszer volt, hol nem volt, az Rx bandits főnök barátnője, és egy cikket olvasott cápákról és medvékről. Rx bandist főnök (Rich Balling) megjelent a színen, és megakadt a szeme a "the sound of animals fighting" félsoron, ami annyira megtetszett neki, hogy hirtelen össze is verbuvált egy új zenekart.

A The Mars Voltát nagyon sokan szeretik, hallgatják. Ez így van rendjén. (szerethetnék sokkal többen is.. de mindegy ez most) A TSOAF-ról pedig vagy egyáltalán nem, vagy jóesetben alig hallott még az ember gyermeke. Ami azért szomorú/meglepő(?), mert a The Ocean and the Sun albumuk áll legközelebb Omarék eddigi anyagaihoz (in my humble opinion)  Egységesen erős, és annyi téma van rajta (a The Bedlam in Goliath-hoz hasonlóan), ami 3 másik lemezt is megtölthetne. Remélem, egy szép napon felfigyel rá pár tucat top zenekritikus, szaktekintély. Szóval elő a környezetetekben fellelhető legjobb fej/fülhallgatóval, hangerőt fel, és katt a kis jobbra nyílra!

Igazi csiszolt gyémánt! Ahogy berobban a gitár 1.41-nél, azt tanítani kellene. Le a kalappal a stúdiómágus előtt, aki a sávok között ilyen szép egyensúlyt tudott teremteni. Az énekesnőről: Lauren Colemannek hívják. és van egy Pebaluna névre hallgató sajátossága. Valószínűleg egészen másképp festene az életem, ha azzal is az Uzbekistan-os vonalat követte volna. :) De nem, teljesen más,mint amint TSOAF-ban alkotott, egyszerűbb, akuszikusabb , rádióbarátabb. Persze a hangja itt is kifogástalan.

Külön felhívnám a figyelmet a szövegekre! 

'We must turn our boredom to gratitude!'

világbéke

emlékszünk még az emlékezetre? én gyakran annyira elfelejtem elfelejteni, hogy aztán azon kapom magam, hogy egészen igaznak érzem az olyan mondatokat, mint hogy nincs is jelen, csak múlt álöltözetben. 
az hagyján, ez a vers - mert persze a végén mindig minden egy vers - tovább is van, asszondja:
soha nem gyógyul be a régi seb. azt szeretem, akit mindig szerettem.
az ember reménykedik, hogy az effajta rímek csak rímelnek. ez csak egy vers, tudod.
nagy baromság lenne, ha.
de ha nem felejtem az emlékezetem, azt látom, hogy már eltelt pár év, most épp ott ül álöltözetben, a sønderborgi egyetem előtt, és eteti a sirályokat. álöltözetben, mert egészen olyan, mintha nem ő lenne, hanem bárki más, csak a haja zubog ki a sapka alól, árulkodóan: hosszú, elképesztően hosszú haja van, mint az évek, amik egybefolynak, ahogy az ember igyekszik átfelejteni őket, és sodorja a szél. filozófiát tanul, a marha, na például ezért sem szabad hinni sosem az emlékezetünknek, nem egy életképes fajta.
igazából csak egy kínosan erőltetett szóvicc miatt hoztam őt ide ma újra, ez a szóvicc pedig egy sármos, tökös fiú képében közeledik felé, aki, mint a legtöbb dán csávó, baromi jól öltözött, naprakész figura, enyhén bárdolatlan modorral; a dánoknál már az első randi után ágyba szokás bújni, így arrafelé biztosra kell menni.
vil du hisse meg opp, lille pige? búgja a srác, amit mi úgy mondanánk a pirospaprika nyelvén, hogy szevasz kislány, felmelegítenél?
ne csodálkozzunk, ha a válasz csak magyarul jön ki, elvégre mégiscsak az én emlékezetem:
melegítse magát nietzsche!

na és akkor erről egy zene.

lányok, izlandiak, ikrek, és énekelnek, ha emlékszünk még rá (nyugi, nem kezdem újra) előző vasárnap ígérgettem őket, egyikük a samaris pacsirtája, a másikuk pedig neki az iker testvére, gondolnád e. angolul énekelnek, főleg akusztikus - aranyos, afféle bölcsész folk dalokat, viszonyítási pontként mondjuk a juno filmzenéjén is megtalálható the moldy peachest lehetne elsőként mondani (bár ott egy fiú - lány a felállás, de a két dal nagyon hasonlít egymáshoz, tessék csak meghallgatni egymás után őket), vagy a kis kedvencemet, a russian redet, csak az ártatlanság, meg az egyszerűség miatt, a hangjuk egy picit még a soap & skin-t is eszembe juttatja, regina spektort pedig nagyon, de akár még a cocoroise is ér, csak ők sokkal érettebbek, és jóval merészebb a fantáziájuk, bár a pascal pinonból is lehet még bármi. egymillió ilyen van, szép lányok szépen énekelnek, nagy kedvencem például a magyar megfelelőjük, a kemény lányokból álló kisszínes duó, az efféle zenékre mindig lesz igény, és ebben a megállapításban speciel nagy kevés cinizmus van csak eldugva, tőlem szokatlanul. most nézd meg, hát lehet őket nem szeretni?:

januárban jön majd a második nagylemezük, az első mellett még két ep-vel jelentkeztek, mindegyik egyenletes minőségű, könnyen szerethető, meleg dalokból áll, ha egy pascal pinon számot megszeretsz, megszereted az összeset, és fordítva. az a morr music egyengeti őket, akiknek már annyi jó (és nem csak izlandi!) zenét köszönhetünk, jó párról volt is már szó itt a blogon (pl: amiina, lali puna, sóley). már egy kvázi slágerük is van, csak hogy örülhessenek, akiket kiborít a többzene, itt van az is:

ilyesmi videókat nézve az ember hajlamos elfelejteni (!), hogy az élet nem egy leány álom; pedig nagyon kár érte, el tudom képzelni, milyen szépeket álmodhatnak az efféle lányok, elég baj, hogy kimaradok belőlük.
de ha már így alakult, legalább annak kéne örülni, hogy lehet rájuk emlékezni, ha meg ez se megy, még mindig ott van vigaszágon nietzsche.