minden napra egy zene

A coloradoi és a washingtoni legalizáció alkalmából fogadjátok szeretettel

Több, mint tíz éve is van már annak, hogy az éppen aktuális havi spórolt pénzemet a Global Underground mixsorozat 17., Danny Tenaglia nevével fémjelzett darabjára áldoztam. Máig sem bántam meg, "nagy" zenék sorjáznak  díszdobozba csomagolt cdken, itt van mindjárt a mára kiszemelt track is.

                A The Return név Jose „Choco” Reynoso-t, a stúdiómágust és producert  takarja, aki „egyébként”  a Wu-Tang Clan több lemezének készítésénél is közreműködött. A szerző nem csak a hip-hop szcénában van otthon: az 1999-ben megjelent New Day száz százalék minőségi house. Megvan benne a keresetlen „dög”, a könnyed elegancia, már ha egy zenénél lehet ilyesmiről beszélni. Rossz napok megmentésére, jó napok megkoronázására - küldd tovább ismerőseidnek is!

Fotó: Chris Eayres

Te jóisten! Ez a lemez maga a tökély (a borítón látható "hölggyel" együtt természetesen).

pulzál mi?

Újévbúcsúztató 4. rész

(klikk az eddigi részekért: első, második, harmadik)

A remény persze még nem maga a szerencsés végkifejlet, amit magyarul happy endnek szokás hívni, de arra tökéletes volt ebben a percben, hogy a lányok lelkébe költöző súlyos, síri sötétséget egy kissé megpuhítsa, árnyalja - a szó mindenféle értelmében, hiszen ebben a fekete masszában még az árnyékok is üdítően hatottak rájuk. Mi volt az ötlet? Hát, hogy menjenek vissza. Oda, ahonnan jöttek. És mondjanak el a bérlőtársnak mindent. Az utolsó részletig. "És ugye nem fog haragudni?" - kérdezte egyikük. "Nem, nem, biztos megérti" - hangzott a válasz. "Megígéred?" "Meg." Banális, persze. Csak ugye ez az eshetőség addig fel sem merült, merthogy ő elítéli ezt az "egész kábítószerezést". De miért lenne ő rosszabb, mint bármi egyéb, ami az utcán várhat rájuk? Azok az iszonyatok, borzalmak, kétségbeejtések, amiket átéltek, s amik felülírtak minden korábbi fájdalmat és traumát, teljesen egyértelművé tették, hogy azonnal tenniük kell valamit, azonnal meg kell szabadulniuk attól a mérgező közegtől, amely fogságba ejtette őket. Kábulatról szó nem volt itt, a lányok teljesen tiszta, világos tudattal beszélgettek egymással, csak éppen ez a tudat még mindig teljesen nyitva állt az ingerek előtt, amik újra és újra támadásba lendültek. A terv mindenesetre készen állt: haza kell jutni.

Egyikük számára, amúgy is gyenge tájékozódási képességeinek tökéletes csődje miatt, ez megvalósíthatatlan feladatot jelentett. "Mutasd az utat, kérlek..." - sóhajtotta, és barátnője bólintott, átölelte, majd elindultak. Látásuk még korántsem jött helyre, és korábbi félelmeik (kinevetik, kirabolják, megverik, megerőszakolják őket) mellé váratlanul felbukkant egy új, mely látszólag ellentétes irányba mutatott, mégis reszketni kezdtek, amint egyikük véletlenül kimondta: "Jaj, csak most meg nehogy rendőrökkel találkozzunk...". Tudták, hogy egy-két, hétköznapi értelemben vett mondatot bármikor össze tudnak hozni, azonban azt is tudták, hogy egy-két mondatnál többet semmilyen körülmények között nem tudnak összehozni. A jarddal való eszmecsere végzetes kimenetelű is lehetne, az őrszobán (és még ki tudja, milyen intézményben) rájuk váró megaláztatások és kihallgatások nemkülönben. Ez pedig a legkevésbé sem hangzott úgy, mint amit két, a törvénnyel úgy igazán soha szembe nem kerülő lánynak feltétlenül át kellene élnie.

A hazaút így hol a járókelők, helyi bandák elől történő futással, hol félénk, végletesen éber, a házfalakhoz, autók alvázához lapuló, óvatos settenkedéssel, lopakodással telt. Cseppnyi örömöt nem leltek benne, de mégis volt valami, ami ott legbelül sikerrel próbálta nyugtatni őket: a tény, hogy van hova menniük. Azon a helyen nem bántja többé őket senki. Amint becsapódott mögöttük a bérház ajtaja, önfeledten rohantak a lakáshoz, repültek be az ajtón, verték fel a lakótársat, egymás szavába vágva újságolták neki, hogy ők tulajdonképpen bepapíroztak, és ne haragudjon rájuk, mert ez nagyon fontos nekik. A lakótárs annyit mondott: "ja, oké", s visszament aludni. A lányok boldogan berohantak a szobába, mohón kortyolták az általuk ott hagyott, közben sötétzölddé váló mate-teát, odabújtak mindenhez, amihez tudtak, a szőnyeghez, a szekrényekhez, egymáshoz. Ránéztek az órára: alig 45 perc telt el, mióta elindultak. Pedig az maga volt a kínzóan végeláthathatlan örökkévalóság. A rettegett lakótársat egyáltalán nem érdekelte az egész. Miért nem mondták el neki rögtön, amit el kellett mondani?

Csendesen, könnyek nélkül zokogtak, miközben ismét végigmászott rajtuk minden borzalom - de már csak múlt időben. Az óramutató kezdett gyorsabban tekeregni. A szőnyeg mintázatai és a függöny hullámai még mindig ugrándoztak, de egyre békésebben, minden rossz szándék nélkül. Lassan vége volt.

Egy kis hazai andalítás : 

ezek félszeg decemberi éjszakák
mikor a sötétség is csupán árnyéka
valamikori önmagának
(máté angi)

az egyik kedvenc lemezemet szeretném most megénekelni. már megint. egyszer egy kisfiú, amikor még kisfiú volt, azt mondta, azért az a kedvenc autója, a sok közül, mert annak az autónak ő a kedvenc kisfiúja. azt hiszem, ez a lemez szeret engem, vagy ha nem is engem, a telem, a telet, ahogy én képzelem, a telet, ami mindig megjön, ha berakom ezt a lemezt. hosszú szempillájú fények, egy nagyon pici, szinte diszkrét ünnep, és az együtt fázás egymásba reszketése; pont ilyen ez a zene.

vagy csak nekem. úgy szeretném, ha én lennék a tél kedvenc kisfiúja.
jégre vágyom, csúszós titkokra, nyelved hegyén elmúló pelyhekre, és mindenre, amiből fel lehet majd olvadni, azokon a bizonyos narancsillatú, forralt boros téli éjszakákon.


ez az a lemez, amit még izlandon se lehet megszerezni, pedig onnan jön ez is, naná, izlandon annyi a jó zene, mint a kövek a tengerparton. végigjártam miatta az összes lemezboltot, amiről tudtam, de sehol semmi, majd hét éve nem lehet már kapni, ami csak azért furcsa, mert annak idején sok kritika szerint ez volt az év izlandi lemeze kétezerháromban.

minden porcikájában hideg, borús, téli muzsika ez, ami nem meglepő, ha izlandot nézzük, az már inkább, hogy a kellően hülye nevű ampop a radiohead féle iskolából jön, ahol taníthatott a piano magic, az epic45, de akár öreg profként a new order, vagy brian eno is tarthatott előadásokat, évfolyamtársként meg ott csücsülhetett a coldplay, vagy akár a keane is, és hogy elég messzire menjek, az énekes hangjáról pedig matthew bellamy és az ő múzsája juthatna eszünkbe, ami, főleg izlandról nézve, mégiscsak távol van a végeredménytől.

a piacra (market) készüléskor (made) még csak két tagú formáció azonban nem ilyen egyszerű, hogy egy szimpla britpop zenekarként könyvelgessük: semennyire sem brit, és csak nagyon gyengéden pop, főleg ha ezt a lemezt hallgatjuk, az utána egy élő dobossal trióvá hízott, egészen korrekt, izgalmas popzenét (my delusions, illetve a az utolsó sail to the moon) gyártó ampop későbbi dolgaival most úgyse foglalkozok, ha nem hiszed, járj utána. a gyermekkori jóbarátok, a bellamy hangú biggi (aki azóta blindfold néven csinált egy új együttest, majd az utóbbi időben a saját neve alatt csinál megdöbbentően jó, főleg instrumentális film és reklámzenéket)  és a billentyű billegető kjartan (izlandon olyanok a nevek, mintha mindenki valami elborult fantasyból bújt volna ki) második nekifutásra ugrották át a lécet, az első lemez (nature is not a virgin) radioheados kid-a hangulatban fogant morcos, karcos, elektronikus balladáira még csak felkapták a fejüket, de a következő, made for market már ugye az év lemeze lett izlandon, ahol azért ez jóval többet jelent, mint amikor kishazánkban bárány lesz az év dj-je; ott a helyi megasztárból sigur rósék futottak ki, nem zomby árpyk, és nemzeti pop hősnek ákos helyett mondjuk björk számít, csak hogy lovagoljak a különbségeken.

a nyitó january-ban elkezd csikorogni a hideg, beborul az ég, és a szelídebb pillanatokban ránk szakad a hó, és el se olvad a lemez majd hatvan percében; mondhatni szinte koncept lemez ez, a számok egységesek, elvágyódó, borongós, égrenézős, befelégondolós dalok jönnek egymás után, a hallgatót úgy szippantja be a hangulata, mint az izlandi gejzírek az elgurult pöttyöslabdát. (miért ne lehetne a gejzíreknél pöttyös labdával játszani?) az  hangzása elsőre egyszerű, mint egy téli táj; - programozott dobok, meleg orgonák, szintetizátorok, gitár és lebegő, szomorkás vokál - de olyan dalok születnek belőle, mint az e sorok írójának lúdbőrt (mártonlúd, jaj!) okozó love song, vagy a simán örök kedvencek között lévő címadó, elrepülős made for market (később párszázas példányszámban maxiként kihozták remade for market címen, zseniális plastic - azaz yagya! - újragyúrással,  ha a lemezre azt mondtam, megszerezhetetlen, mit mondjak erre, ha ott van a polcodon, add ide!); és akkor a dalformákat átlépő, mind mélyebbre ringató comprassionról, vagy a keserűen lüktető sociopathról még nem is beszéltünk. minél több zenét hallgatok, annál ritkább, ha egy lemezt egy az egyben is tudom szeretni, nem csak a kiemelkedő számokat; a made for market úgy tud egységesen nagyszerű lenni, hogy közben külön-külön is zseniális egészek a számai, ráadásul egyik sincs öncélúan túlművészkedve. mindezt gyönyörű keretbe foglalja a nyitó, instrumentális-dúdoló january, és a záró, hidegszép zongorás téli vigasztalás, a winter solstice.

és ha már vigasztalás, a végére a jó hír, amolyan nem várt csattanóként, mint a rossz filmekben, amikor egyszerre csak minden jóra fordul; a megszerezhetetlenség (micsoda szó!) a műanyag verziójára vonatkozott az albumnak, egyébként kissé eldugva bár (a google nem mutatja!) de ingyenesen, és legálisan letölthető az egész. nagy kincs az ilyen lemez, ami se nem vigasztal, se nem szomorít. hogy rímeljen: talán beborít. márpedig télen legszívesebben az ilyen alá bújik az ember.

(basszus, december van!
nem így akartam kezdeni, és egy diszkó számról akartam írni, de nem tudok napirendre térni felette; kicsit elszégyelltem magam, hogy egy decembert nem biztos hogy így illene kezdeni, de majd a téli depresszív kandalló romantikáját tegyük el holnapra, ma úgyis tavasz van odakint, és egyébként is mindjárt vége a világnak. tehát restart:)

a kispálék már délután, de mi már délelőtt elkezdhetünk a szombat esti diszkólázra készülni, annál is inkább, mivel ma este az a38-on efterklang, ami legalább annyira messze van a diszkótól, mint ide, na mi, nem ér máris kitalálni. viszont izland mégse lehet annyira messze, mert egy rakás kapcsolódási pontunk van velük; és nem csak az, hogy egy túl sok szót használó zenebuzi még mindig nem unja, hogy folyamatosan róluk ír, hanem például a mai egyzene banda is; semmi köze nincs az egyik személyes kedvenc egyzene bejegyzéshez, aminek szomorú apropóját az is adja, hogy xantus jános már nincsen közöttünk, mégis trabant ez is.

hogy a trabant mennyire istenkirály dolog, azt amellett, hogy e sorok írója álmából felriadva is végig tudná váltani a mind a négy sebességet még mindig, az is bizonyítja, hogy az illusztrációnak választott kép egy reykjavíki parkolóban készült nemrégen, tehát a kágéestés csoda oda is eljutott, ide nekem még egy ilyen romantikus autókarriert. így ez a trabant valószínűleg azért lett trabant.

és ide még egy ilyen bandát, mint ez: messze nem lehet őket csak ebből a számból megítélni, humoros, kikacsintós, rengeteg stílussal kevert -a bólogatós hiphoptól kezdve a megkapó szerelmes balladákon át mindent -, baromi okos elektró-popzenét csináln(tak?)ak, a csávó ironikusan modoros hangja és a kitűnő humorérzék ami biztos. a két lemezük tipikusan az a munka, amivel simán világhírűek kellene legyenek, akárcsak az autónak. többé-kevésbé ez mindkettőjüknek sikerült is, a második lemezüket a fatboy slim kiadója nyomta ki, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy az egyik legnagyobb csiszolatlan gyémánt abból a típusú lemezekből, amiket egyaránt feltehetsz napozásra, telelésre, táncolásra és ücsörgésre is. ráadásul néhány ötlettől garantáltan vigyorogni fogsz, és az is szinte biztos, hogy ezek a dalok, még ha elsőre nem is tűnnek igazán érdekesnek, második meghallgatásnál már belülről is szólnak, nem csak kívülről. 

a szándékosan bugyuta szöveg mellett (gondolom az eladási listákon is szeretnének elsők lenni) kifigurázzák az egész kilencvenes sőt a nyolcvanas éveket is, az üveggitárban úszkáló halaknál már csak az idióta bajuszok, és a negyvenötödik másodpercnél megcsodálható arckifejezés tökösebb, és mindezt űbereli a háttérben feszítő naplemente giccs, lenyűgöző. ez a számuk volt az egyetlen, ami a videó mellett remixeket is kapott, méghozzá a kiadótól elvárható akkori felhajtással, már a videó is egy remixből készült, az eredeti album változat egy nagyon picit szofisztikáltabb, lágyabb (de a maxin az egészen brutál, akkori divatnak megfelelő brék és elektró őrületeket is gyúrtak belőle).

a bejegyzés vége után (én mindennel ez csinálom, az elején emlegetett világvégében is szerintem az utána levő dolgok az igazán izgik, sajnos tartok tőle hogy pont olyan lesz minden, mint előtte) a szokásos egyet olvasol, kettőt kapsz akció keretében egy bónusz videó, ami a másik klipet kapott felvételük, és ha lehet még viccesebb mint az előző; justin timeberlake ehhez a nyögdösésekhez képest kutyafasza (és késett is vele pár évet), a kilencvenes évek bőrdzsekis, villámgitáros, pirózós faszagyerekeiről nem is beszélve, de a legjobb megint a szöveg, meg persze a napszemüveg:

Egy kis all-star-ság péntekre

Nézünk farkasszemet?