Volt még pár éve egy kifejezetten alulprezentált, hamar feledésbe merülő kis független film a mozikban, A látogató. El tudom képzelni, mennyire hozta lázba az érdeklődőket a hihetetlen fordulatoktól hemzsegő sztori - semennyire -, de azt a film érdekében, védelmében nem árt megjegyezni, hogy az amúgy is remek karakterszínész Richard Jenkins tán élete alakítását nyújtja ebben a pofonegyszerű történetben.
De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy van ez a jelenet a filmben, amire máig emlékszem és most Bombino lemezét hallgatva újra eszembe jutott. Itt ugye szenegáli hősünk dobolni tanítja az operához szokott "very smart men"-t aka kiábrádult értelmiségit. Innentől aztán összeborulás, őszinte barátság brrr.... veszi kezdetét a két férfi között; a zene az univerzális nyelv, brrrrrr.... ez így leírva borzalmas de a film tényleg jó, de hagyom most már tényleg a filmet, mert...
nálam most Bombinoa látogató, aki kicsit kiverte a fejemből a sokszor unalmas európai gitárzenét. Bombino, akit tuareg zenésztársaival egyetemben tiltottak már el a gitárhasználattól (mondván a gitár a lázadás szimbóluma), akinek végezték már ki két zenésztársát(!), és aki idén Nashville-be utazott, hogy először életében stúdióban rögzítsen egy teljes lemezt (Nomad), a Black Keys-ből ismert Dan Auerbach produceri segédletével.
Félő volt, hogy ilyen mesterséges és "agyonproducerkedett" körülmények között elveszik ennek a zenének a valódi ereje, de szerencsére nem így lett. Amíg Omara "Bombino" Moctar kezében ott a gitár, addig nincs ok az aggodalomra. Hív a nomád, hív a tuareg-rock / üvöltsetek sivatagi farkasok! Vagy ahogy a filmben elhangzik, "forget your classical, leave it behind!". Néha nem árt a meglepetés a fülnek.
Akkor most, hogy mindenféle, cirádásnál cirádásabb, fémesen csillogó harci díszben (profánul: latex, 100% polyester, esetleg némi fémszál flitterbetétekkel) és embert próbáló küzdelemben sikerült áttündökölni magunkat az óból az újba, hősi lelkünket és dicső elménket - tabula rasa: idén még jó eséllyel nem lőttünk orbitális bakot - újra a ködbe burkolódzó, szürke munkaruhás hétköznapokon pallérozhatjuk. Jó hír, hogy az Egyzene idén is naponta igyekszik kibillenteni lelkes olvasóit a maguk komfort zónájából, és eme jó szokásával egy napra sem kíván felhagyni.
Viszont, ezúttal szó sem lesz 2013 még mindig bepótolandó "az év felfedezettjei"-ről, szubjektíven rangsorolt kedvenc audiovizuálokról, ahogy fel-/lepontozott koncertekről és 2014-re szóló orákulumkodásról sem. Ezt, a kígyó levedlett bőreként az óévben hagytuk, hiszen megírtuk itt is idejében, és ontják még őket máshonnan is - azóta is. Kicsit olyan ez, mint karácsony után a leárazásokban krúzolni Last Christmasre. Édeskeserű.
Miközben azon agyaltam, hogy ha ennek nem, akkor vajon minek is lenne itt az ideje vízkereszt (vagy amit akarok) körül, szórakoztató felismerésre tettem szert, miszerint tulajdonképpen semminek, és ugyanakkor mindennek. (Erről a spontánul kibogozhatatlan idő dologról majd még egyszer máskor, másképp, kellő tisztelettel.) Aztán egyszer csak beugrott, hogy létezik egy formáció, aminek először a neve ragadott meg: Koan. Szakmabeli ártalom, ez van.
A koan a zen buddhizmusból származó, eredetileg a köz ügyeire, majd a mesterek példaértékű feljegyzéseiből merítve a tanítványok magasabb szintű gondolkodásának elérése használt, nagyon rövid kifejezési forma. Van benne rizikó, hogy könnyen egybemosható a sokszor giccsgyűjteménynek is akkurátusan beillő aforizma műfajával, pedig a koannak pont az a lényege, hogy nem a sorok mondják meg, hogy mi a stájsz, hanem ez a mi feladatunk, az az egy, max. két sor csak segítség, de valójában minden csak rajtunk múlik.
Ezzel a háttértudással nevet választani nem éppen elaprózott döntés. A downtempóban, ambientben, chillben utazó két orosz srác, Vladimir Sedov és Daniel Roeth viszont úgy gondolták, ebbe a négy betűbe belepréselik a zenéről, magukról és a világról alkotott minden benyomásukat. Örömmel konstatáltam, hogy a literáris vonalat nem merítették ki a névválaszással, hiszen több albumukon is (When The Silence Is Speaking, 2009; Argonautica, 2012, Works, 2013, Ariadne's Thread, 2013) a görög mitológiából merítenek a számok címeihez. Kicsit talán képzavarosnak tűnhet, hogy a keleti orientáltsággal csak az ókori görögökig jutottak, de bevallom, régen élveztem ennyire CD-borítón a trekkek címeinek böngészését. Persze, növeli az élvezetet, ha akad hozzá kapcsolódási pont más irányból is, mint mondjuk az Orpheus és Eurydice kapcsán ott van fogódzóul egy félig-kép-regény (Dino Buzatti: Képes poéma) és egy lehengerlően szuggesztív Bozsik Yvette előadás. Ez így már kellően szövevényes.
S ha már szóba került a képregény, legyen egy másik izgalmas kapcsolódási pont az Odüsszeia, úgyis ráfér egy kis marketing a kilencedik művészetre. Biztosra veszem, hogy több mint 95%-otoknak új információ lesz középiskolai kedvenc kötelezőnk, a Homérosznak tulajdonított eposz képregényes adaptációja. Pedig van belőle kettő is, ráadásul szuper érdekes ezeket összevetni egymással. Az egyik Gareth Hindsé (2010-es, monumentális USA-termés, dühkitörésekkor megtorló eszköznek sem utolsó), a másik, a magyarországi államszocializmus alatt állami fenntartással, konkrét előírásokkal működtetett "képregényipar" egyik első darabja 1959-ből, a Füles lapjairól, két oldalas közlésekben (ami így is összesen csak 24 lap, tehát könnyedsége és hajlékonysága miatt esetleg a legyekkel szemben lehet használható fegyver), egy akkor még feketelistán lévő író (Kuczka Péter) forgatókönyve alapján. Az egész képregény - sőt még több is - letölthető innen.
Koan azért a néreidák tánca és a Pegazuson való ügetés mellett hétköznapibb témákkal is hajlandó kiegyezni, bár gyakran ezek sem mentesek némi patetikus színezettől. Ő így szereti, na.
Engem az évek fordulójában csak egy dolog zavar, az hogy az első pár hétben konstans elrontok minden egyes űrlapot, mikor a dátumozásra kerül a sor.
Erre általában akkor eszmélek amikor az előttem ülő adminisztrációs munkatárs aka. ügyintéző néni ebben a videóban jól illusztrált módon kezdi ingatni a fejét.
A több naposra sikeredett szilveszterezés után január elseje a gondtalan, tét nélküli lazulással telt. Másodika viszont már korántsem olyan vicces. Lesből támadtak a hétköznapok, csak pislogok a monitorom előtt, a legkisebb feladat elvégzése is igazi kínszenvedés. Aztán előszedem ezt az egyelőre még meg sem jelent Jamie zenét a playlistből. Az XX-hangulat itt is tetten érhető, a Sleep Sound egy finoman pulzáló darab csilingelő-tekergő hangokkal és elő-előtűnő vokáltöredékekkel „a kevesebb több” elv mentén. It's a kind of magic! Máris kellemesebb az év első munkanapja!
év elején összegező listákat írni felettébb eredeti és főleg izgalmas dolog, így miután túltettük magunkat ezen a megdöbbentő fordulaton, rögtön jöjjön is egy másik, ilyenkor szintén ritkaságba menő tevékenység; az új évi fogadalom! fogadom hogy nem írok sokat, feleslegesen, és megtanulok röviden fogalmazni. és ahogy ezt illik, az alábbiakban máris megpróbálom mindezt gyorsan megszegni.
mert a szavak olyanok, mint a régi haverok, ültök valami romkocsmában, és a múlt időről beszélgettek, elvileg, de aztán egy átkos pillanatban rádöbbensz hogy csak egyetlen dolog miatt vagy most ott velük, mégpedig azért mert megöregedtél; és ezt leginkább abból tudod, hogy mindazok a dolgok, amik akkor történtek, amikor még nem voltál öreg, nevetségesen felértékelődtek, így többek között ők is. mintha olyan szép lett volna az, amikor még ilyenkor az év elején szügyig benne voltam ebben a listapornó effektusban, amikor mindenféle nevek és felekezetek mindenféle neveket és felekezeteket irkálnak le, amit böngészve a sznobságon át az utálaton keresztül az őszinte érdeklődésig sok mindent kiválthat a fogyasztóból; de sajnos amennyire én emlékszem, az utóbbit a legkevésbé. sose gondoltam volna például hogy mostanra eljutok oda, hogy idén (azaz mától nézve tavaly) mindössze egyetlen listát néztem végig, egy kedves lemezboltos-blogíró ismerősömét, aki a világzenében, és a magyar kiadványokban penge; nagy megdöbbenéssel vettem észre hogy van új tárkány művek lemez, aminek konkrétan címesincs; rászántam egy kis időt, a kritikáját elolvastam, a lemezt meghallgattam, de egyetlen szóval sem értettem egyet, nekem olyan szinten lett hallgathatatlanul rossz ez az új lemez, amennyire a debütálást szerettem, így ezen elszontyolodva el is ment a kedvem a további listaböngészésektől. így nem tudom hogy mi volt a trendi, mi nem, nem érdekel hogy pitchfork épp mitől van elájulva, nem érdekel a recorder menő és nem annyira menő zenészei kedvenc toplistái, ahogy nem érdekel a boiler roomot néző ultramenő hipszterek aktuális istenei sem. végképp be lettem a saját hét tornyomba zárva, és már sosem menekülök. ellenben ez egyre kevésbé zavar, az viszont igen, hogy még mindig nem vagyok elég okos ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy ez már az öregség-e, és a belefáradás, vagy ez már az a bölcsességgel járó megnyugvás, amit egy darabig úgy hajkurásztam, mint más a biztos egzisztenciát.
akárhogy is van, azt sem tudom hogy miért lenne jó bárkinek is átverekednie magát ezeken a betűhalmazokon, a régi haverokon, akikkel itt iszunk a kocsmapadon, és merengünk a szép időkön; de ha már idáig elküzdötte magát a kedves olvasó, ne maradjon már zene nélkül. részemről az év legszebb albuma - figyelem, újabb meglepő fordulat! - izlandi (és nem a nagy nevek idei eresztése, pedig idén volt új múm -!-, a szokásos sigur, és emiliana torrini is, ráadásul ebből mindegyik igen jóra sikerült, még a sigur is sokkal jobb mint az utóbbi kettő), ami már csak azért is érdekes, mert - bár ezt nyilván nehezen hihető, de - nyár óta nem nagyon hallgatok izlandi zenéket. akkor volt egy árvízzel és kiállítással egybekötött izlandi estém, amire annyit készültem, hogy utána jól esett messzire kerülni ettől, és akkor most el is lőném a 2013-as irodalmi nobel díjat kapott alice munro kevés jó mondatai közül (összesen két novella tűnik jónak eddig tőle csak, ami ilyen rangos elismeréshez képest igen karcsú, de ebbe ne itt menjünk bele) az egyiket, miszerint 'kell, hogy legyen egy hely, amelyre gondol az ember, amiről tud, és talán odavágyódik – de sohasem sikerül meglátnia.' - kicsit coelhos, de attól még igaz, keresnem kell magamnak egy új izlandot. ettől függetlenül egy kissé talán túl monumentális mix lett a végeredménye ennek az izland buzulásomnak, amire még így is nagyon büszke vagyok, majdnem négy órában ad viszonylag átfogó képet az izlandi zenei felhozatalról, az ambienttől a diszkóig, ezek után persze hogy idereklámozom szegényt. két részre van bontva, mert hogy az effajta teátrális koncepciókhoz még mindig nem vagyok elég öreg, az egyik a reggelitől a napnyugtáig, az ilyen délelőtti, lassúbb, meg délutáni utazgatós, tennivaló zenékkel, a másik pedig a sötétedéstől a hajnali derengésig, amikor egy vad, partis éjszakán át eljutunk egészen a zongoráig. érdekes módon, hiába sorakozik fel több mint száz előadó (!) ebben a bizonyos mixben, még így is rengeteg gyöngyszem maradt ki, bizonyítva ezt a tényt, nincs ott például mikael lind sem, akinek az unsettled beings című albuma volt az egyik legkellemesebb fülbevalóm 2013-ban. ami nem sikerült például az új message to bearsnak, vagy a második hiatusnak, esetleg az idei nils frahmoknak (biztos velem van a baj, de nekem a spaces már-már csalódás, az f.s. blummal közös újrázás jobban tetszett ) az simán sikerült ennek az izlandon élő svéd fiatalembernek; semmi felesleges művészkedés, nem túl komoly, nem túl szomorú, szinte teljesen akusztikus hangzású szobazene, amitől a füled teleken és nyarakon keresztül erdőket és mezőket jár be, mígnem eljut ugyanoda, ahonnan indult, de mégis egy picivel több lett közben, ami igencsak becsülendő. külön számot nem is lehet nagyon kiemelni, az egész egyben fogyasztva az igazi, mégsem válik megterhelővé azalatt a háromnegyed óra alatt; a kedvencemet az éteri szépségű, és mosolygásra késztetően építkező old tales of folly-t viszont érdemes megemlíteni, egyrészt mert a már itt is sokat emlegetett (és elvileg hamarosan új lemezzel jelentkező!) low roar torka hangoskodik benne, másrészt pedig ez az a sigur rós szám, ami szebb és jobb, mint az utóbbi hét év bármelyik sigur felvétele. érdekes módon még sem ez kapott hivatalos klipet, hanem a fura címe ellenére gyönyörű refuge of the rats, igaz elég szörnyűt, ezért nem is ezt, és nem is a már-már túl szép, kékes derengésben úszó izlandi tájakon időző there are more things videóját fogom most ide beszúrni, hanem stílszerűen az album teaserjét, ami a lemez legszebb számai között még elmosódott fekete fehér képeket is felvonultat, ha ezek után nem kaptok kedvet a teljes album meghallgatásához, akkor azért ettől függetlenül is tegyetek vele egy próbát:
ha már videók, az év legjobb klipje nekem egyértelműen a harmadik peder albumot beharangozó kisfilm, a ghost of your smile. a lemezről máshol írtam már egy csomót, így itt most meg se próbálom, elég annyi hogy a lemez is van olyan jó, mint a videó, még ha ez utóbbi egy kicsit jobban un. 'odabasz':
a futottak még kategóriában mindenképpen érdemes megemlíteni a rhye open-jét, ebben is benne van valami olyan, amitől az ember szívébe beleköltözik a monitor, vagy fordítva. a rhye egyik felét adó milosh-ról amúgy is muszáj énekelni, ha a kétezertizenhármat zenéljük össze, ha lehet ilyet mondani hogy az év zenei embere, hát akkor részemről mindenképpen milosh az, a gyönyörűen kiforrott popzene élhangja. a dán robin hanniballal közös rhye formációja sikeresen ugrotta át a világ ingerküszöbét, és hozta el nekik azt a felhajtást, amit a debütáló women című lemezük finoman szólva is megérdemel, idén ez volt az a csoda, ami tavaly a michael kiwanuka. igaz, fink is kiadott egy gyönyörű, nagyzenekarral leöntött koncertlemezt, de játsszuk azt, hogy az effajta összegezősdi most nem ér. ráadásul a rivaldafény ellenére közben volt ideje összerakni a negyedik szólólemezét, a jetlagot, ami, bár a hozzáértő szakik részéről divat leszólni hogy milyen egysíkú, de szerintem pont az benne a jó, hogy pontosan illeszkedik a többi milosh album közé; míg milosh első szólólemeze a naív életörömről szól, amit egy öröknek tűnő szerelem könnyen kivált az emberből, a második pedig az ennek elvesztésével járó depresszióról, a harmadik az útkeresésről, míg ez a negyedik a józanságról, a beérésről, ami egy komoly házasembertől teljesen érthető. és mondjon bárki bármit, nagyon kevesen használják olyan elképesztően kifinomultan az elektronikát, mint milosh, például nekem a hear in you az a szám, ami sokaknak a james blake féle retrograde volt - apropó james blake, bár szerintem egy hangyányit túl van lihegve az úriember, de tisztességes megoldás volt az idei újrázása is, ami még úgy is megugorja az előző lemez lécét, hogy közben az átlagos zenefogyasztó hallja azt is, ahogy leveri. ugyanebben a túlrajongott, de valahol mégiscsak jogos mezőnyben kell megemlíteni az új zélandi kislányt, a lorde-t, akinek egyrészt a royal című száma részemről az év leginkább hallgatható fülkukaca (óvatosan, ha egyszer meghallod, órák múlva is azt énekled hogy róóóóóóóóóóóóóójal, a másik ilyen a yylvis féle, de nem a rókás, hanem a dubstepes, igaz, ez csak zenének hallgatva nem lehet valami kellemes, de videóval cserébe zseniális), másrészről neki is sikerült úgy népszerűvé (=pop, celeb) válnia, hogy közben mind hangszerelésben, mind szövegvilágban nincs agyonkozmetikázva, ráadásul gyönyörű is, ha így nézzük, hosszú idő óta a most először van egy kevés okunk bizakodóan nézni a jövő elé, mármint popzeneileg. a kis hölgy debütálása egyébként szintén nagyon igényes és kellemes lett, a női mezőnyben teljesen jogos versenyző lenne, de julia hortner persze megelőzi, bár ez el is várható ismerve julia eddig lemezeit, meg őket kettőjüket egymás mellé tenni pont az érem két oldala, az egyik kedves és szórakoztató, és visszafogott, míg a másik monumentális, nehéz, és durva; nem csoda ha inkább lorde-től pisiltek be a hozzáértők. viszont bármennyire is sznobok vagyunk, érdemes megnézni a lorde bemutatkozó videóját, bár jócskán hiányzik belőle az a valami, amitől zseniális lenne, de még így is annyival jobb mint a legtöbb egyéb popzenei próbálkozás (élén az aviichi féle hamis borzalmakkal, vagy a miley ásításra elég meztelenkedéseivel) hogy hozzájuk képest nem is lihegték túl szegényt:
ha meg már túllihegés, érdemes beszélni szerencsétlen four tetről is, akinél már részemről rég nem az a nagy kérdés hogy ő-e a burial, vagy sem, hanem hogy milyen tipikus példája a korabeli hőseimnél egyre gyakrabban előforduló teljes meghülyülésnek; hiába az ingyenes megjelenések (idén kettő is!), az idei dolgai még a tavalyinál is rosszabbak, pedig nekem már azok is nagy csalódást okoztak, a legszomorúbb, hogy a most karácsony előtt közzétett kiadatlan számok közül a régiek alapján fájó képet kaphatunk hogy milyen kurvajó is lehetne az úriember, ezt mindenképpen tanulságos letölteni. és ha meg már four tet, akkor ugye burial is, aki megint felkavarta az állóvizet egy új ep-vel, amiről ugyanazt lehet mondani mint a többiről, hogy nagyon kellemes, jó, (a come down to us az archangel után a második kedvenc számom tőle) de brutálisan túl van hájpolva, és korszak alkotónak sajnos leginkább csak azt lehet elmondani, amit egyébként az új daft punkról is (megjegyzem ez utóbbiak legnagyobb idei mutatványa részemről nem is a get lucky, hanem a giorgio by moroder, még ha ehhez a címben emlegetett legendának sokkal több köze is van, mint a francia robotoknak, és akkor ezen keresztül túlvagyunk az idei év nagy öreg visszatérőjén is), hogy iszonyú ügyesen használják ki ennek az új világnak az online lehetőségeit; ma már valahogy így születnek a (rock)sztárok, felfogás kérdése hogy ez mennyire jó vagy nem, mindenesetre a korabeli sex pistolsos attitűdök nekem valahogy még mindig szimpatikusabbnak tűnnek ha az a cél hogy felfigyeljen ránk a világ; de nekem ugye mint ahogy már emlegettem, van egy tök jó alibim, miszerint: öregszem.
és az öregedésről, meg a nagy öregekről merengve mindenképpen előjön 2013-al kapcsolatban david bowie is, viszont most nem is őt hoznám előtérbe, hanem a remixeket, az egyik legjobb tavalyi újraértelmezés a dfa remixkirályának, és az általa megidézett - a tapssal való szórakozást a clapping music ihlette - minimalista atyaúristen, steve reich zsenialitását bizonyítja:
akinek tetszik, az több mint tíz percen át is élvezheti a teljes változatot, amihez egy másik videó is készült, ami már annyira művészi, hogy engem speciel egy idő után kimondottan irritál, de nem ezért nem lett ez az év remixe nálam, hanem mert az orosz long arm idén duplázott; először a project mooncircle alap nevei közé tartozó 40 winkset formázta át úgy, hogy az ember kiugrik a bőréből (valójában már tavaly karácsonykor letölthették a szemfülesek, de hivatalosan csak idén jelent meg), ezek után nyáron megjelent a legutolsó hidden orchestra nagylemez újraértelmezései, és ezen egy olyan gyönyörű long arm remix található, hogy annak idén szerintem; hömpölygő hullámok, simogató hárfák, finoman előbukkanó beat, némi jazz, tökéletes víz part zene, és ha valaki esetleg az újabb önreklámozásra kattintana, akkor a futottak még rovatban a long armok után találna még egy hidden orchestrát, a floex új kislemezén található átértelmezést, ami szintén a legjobb remixek közé tartozott idén. és floexhez emlegetve meg is érkeztünk a koncertekhez, és mivel ezzel kapcsolatban részemről amúgy is nagy volt az apokalipszis, nézzük is meg előtte ennek az új floexnek a videóját, amire én speciel kimondottan haragszok:
egyrészt szép dolog ez a melankólia parafázis, de ez így egy kicsit nekem sok, másrészt a never sol név alatt bujkáló sara az egyik leggyönyörűbb nő a világon, nagyon kár volt így elcsúnyítani szegényt. viszont legalább végre élőbe láthatták budapest polgárai, nagy kár hogy ez az önmagában is irritáló mika tivadar 'mulatóban' történt, ahol a lenti kriptahangulatot biciklikerekekkel akarták ellensúlyozni a tervezők, vagy csak mutatva hogy oda amúgy is a fixis jófejek járnak leginkább, mindenesetre a mélyek hatására a kerekek zörögtek mint az állat, akusztika semmi nincs, ahogy levegő se; többek között ezért se ez lett a legjobb koncert idén, pedig a felhozatalon igazán nem múlott, az élőbe kissé nekem túl modoros (de egyébként a későbbi sörözés közben rém természetesen és aranyosan viselkedő) poppy zongorkodása mellett a nagy felfedezés john lemke szobatánczenéje volt; (bár idén a sok nagy név közül a boards of canada is megjelentetett egy tökéletes boards of canada albumot, amit éppen ezért még úgy is öröm hallgatni hogy néha kínosan össze lehet keverni a régebbiekkel, és jon hopkins is megmutatta, hogy pontosan tudja hogy mitől döglik az előremutató elektronikus zenéket kedvelő légy, az immunity lemeze a címéhez méltóan kurvaerős alkotás, mégha nekem egy kicsit túlságosan is barátságtalan, és rendesen szoknom kellett ezt a sok szögelést; a lepoposított breathe this air viszont sokkal jobb az eredeti változatban, mint ebben a vokálos giccsben, ebből kiindulva biztosan így jártunk jobban) a kedvenc elektromos egészestésem lemke people do-ja lett tizenháromban, amit minél többet hallgatsz meg, annál inkább rájössz a mélységeire, nekem szerencsém volt, mert john sokat segített hogy mikor mire kell figyelni, vagy mi honnan van (így például bár megígértem neki hogy nem mondom el senkinek, de mivel zeneipari nagykutyák aligha fogják olvasni ezt a kisregényt, elárulhatom hogy például egy pj harvey -!!- szám, azaz hangminta is bujkál ezen a lemezen valahol, tessék megtalálni). a technikai feltételek miatt nem ez lett tehát az év koncertje, nagyon kár érte, ahogy a fire! orchestra is inkább érdekes élmény volt (viszont az exit! című lemezük az év egyik legjobbja, ha a jazz-experimentál vonalat nézzük, és nem beszélünk a lund quarteről, akiknek a debütálástól nekem konkrétan leesett az állam, a cinematic orchestra debütálása óta nem volt ilyen kifinomult, és mégis könnyen fogyasztható előadó a fülemben), a nagyon várt ane brun pedig kimondottan borzasztó bár a parasztvakítós előadás úgy tűnik rajtam kívül mindenkinek tetszett; a lone-n kint cigizett a toldi előtt az összes hipszter, az igen impozáns felhozatallal operáló trafós electrify pedig hiába volt nagyon hangulatos, a későbbi interjúk maradtak a legemlékezetesebbek az estéről (főleg ez), így aztán a legjobb koncertélmény menthetetlenül a márciusi kid koala volt, de arról amúgy is egy kész kisregényt találhat az, aki a linkre kattint, így ezzel kapcsolatban enough said.
az egész kígyó évvel kapcsolatban is bőven enough, már csak annyi said maradt, hogy a feldolgozásokat szeretném megemlíteni, és ezzel akkor három legyet ütök egy csapásra, a feldolgozások mellett egy kis mókát, és a hazaiakat is; merthogy részemről a legjobb magyar formáció (!) is ez volt, hiába nagyszerű lemez a most már lassan a budapesti jófejséghez szervesen hozzátartozó farbweschsel kiadó ultrakúl elektronikája, és kiss imre kétségkívül kellemes éjszakai hullámai, de én vénségemre mégis leginkább egy x faktort (!) megjárt énekes, gál csaba 'boogie' 'créme de la pop' nevet kapott formációjától estem hanyatt, akik meglovagolva a mostanában oly divatos (és legtöbbször oly egysíkúan unalmas) swing és nosztalgia hullámot, a harmincas évek füstös szoknyarebesgető stílusában adnak elő régi, tulajdonképpen irtózatosan ciki, de pont ezért nagyon jó magyar slágereket; ez így leírva is borzasztóan hangzik, de ehhez képest ezt nézd meg:
és van itt még tankcsapda (mi atyánk ki vagy a mennyekbe / mond meg van-e ennél kínosabb rím a magyar zenébe'), vagy carpe diem, meg a sing sing, mindez tök görcsmentesen, semmi gagyi elektroswinges próbálkozás, semmi túlreklámozás vagy sztárolás, és ráadásul még ingyenes is, így bármennyire is ciki, nekem ők voltak a legszimpatikusabb hazánk fiai közül ebben a sokat emlegetett tizenháromban, amiről egyébként el lehetne mondani hogy részemről sok minden volt, de leginkább semmilyen, igazából nem változott semmi, de nem is maradt meg semmi úgy ahogy volt, el is kezdődött valami, meg nem is, tönkre is mentek a dolgok, meg nem is, semmi teátrális hőbörgés, az útkeresés lassú, és néha kimondottan unalmas éve volt ez; néha attól tartok pont azt kaptam megint, amit akartam, az isten mentsen meg ettől minket kétezertizennégyben!
szarul indult, arra emlékszem. egyedül hintáztam éjfél után a naphegy tetején, a várat néztem, és legszívesebben eltűntem volna. aztán eszembe jutott, hogy azt a hintát amin ülök még D tette oda (megígértem, hogy nem mondom el senkinek, hogy ő volt az, pedig a két kis kezével csinálta, valami barkácsmagazinból nézte ki, hogyan kell összerakni, és olyan büszke voltam rá, amikor odaállított vele, hogy hozzam a létrát, és tegyük fel.)
szóval ez volt. haza akartam menni, utálom a szilvesztereket amúgy is. de volt nálam egy kántor péter kötet, tulajdonképpen elvoltam. épp a hogyan magyarázzam meg neked-et olvastam, ami azóta a kedvencem lett, és amit fel is olvastam félrészegen a tilosban a költészet napján, talán itt lenne az első kapcsolódási pont zeneileg: M ugyanis csinált egy verses mixet aznapra, tök sokat és sokan dolgoztunk rajta, hogy úgy összeálljon, ahogy van, és amikor lement élőadásban, mi L-el éppen otthon feküdtünk az ágyon, és hallgattuk egy órán keresztül, amíg vége nem volt, csak hallgattuk, egy szót sem szóltunk, és nagyon boldogok voltunk. L azóta elment Berlinbe, magával vitt egy pici darabot belőlem, de megtanított arra, hogyha bármikor is szomorú lennék, csak énekeljem el a popeye song-ot:
a popeye nem mindig jön össze, viszont előfordul (sokszor) hogy éjjelente M-el egy biciklin suhanunk haza, éppen ki tudja honnan, ő vezet, én meg csinálom a hangulatot, mondjuk úgy, hogy épp a milkshake-et éneklem borzasztó hamisan, és a csengetős részeknél megnyomom a csengőt a biciklijén, de azt hiszem, a log jam-ből is elég jól utánozom már a farkasvonítást. (a farkas vonít, a róka vajon mit mond? igen, a hülyeség sajnos ragadós... bár ha már ylvisről van szó, akkor nekem már inkább a zseniális dupstep paródiája)
no. de fordítsuk komolyra a szót. mert most végülis ilyen összegzés-félét kellene írnom, hogy mi is volt nekem a 2013 zeneileg.
azt hiszem, a koncerteket tekintve elég nagy csalódás. ami tényleg élmény volt, az a kid koala buli az akváriumban, bár be kell vallanom, az első 5-10 percben még jócskán fel voltam háborodva, hogy micsoda kommersz showman-megoldásokkal próbálnak itt parasztvakítani, aztán mégis azt vettem észre, hogy már én is visítva fújom a közönségbe dobálódott kazoo-kat.
na azért a kid koala mellé biggyesszük még oda a manoyát, akit már régóta szerettem volna hallani élőben, és nem okozott csalódást, illetve floex barátunkat is, aki végre eljutott budapestre, és hozta magával john lemkét és a hidden orchestrából már ismert poppy ackroyd-ot is.
ami szar volt koncertileg: a low leaf az akváriumban (minden egzotikussága ellenére) eléggé gáz volt, az ane brun is a hajón (ilyen sokan egyszerre még nem kaptak ingyen jegyet a hajóra szerintem...), de talán még ezt is űbereli a pascal pinon a toldiban, ami inkább emlékeztetett egy iskolai kimittudon bénázó aranyos testvérpárra, mint egy normális koncertre. (tegyük hozzá, a magyar közönség azért ismét bizonyította, hogy bunkó módon hangosak tudnak lenni koncert közben, pedig ettől már soap&skin is kiborult) nagyon sajnáltam a pascal pinont, főleg mert tudnak ilyenek is lenni, márpedig ez valami olyan, ami miatt érdemes lenne kiköltözni izlandra:
a másik ilyen az amiina, akiket eddig is sokat hallgattam már, idén jött ki a lighthouse ep-jük, rajta a hillivel, amire nagyon jó álmos hétfő reggeleken az egyetemre biciklizni, valami ilyesmit érezve:
a roger waters meg, hát... lehet koncertnek nevezni egy olyan előadást, amin több tűzijátékot lőnek ki, mint augusztus huszadikán? mindegy, végül jó élmény volt, sajnos vagy szerencsére, ebben az évben rászoktam arra, hogy kedvességből elkísérjem a szeretteimet koncertrekre, amik nem érdekelnek, így keveredtem el anyukámmal makámra, apával meg pál utcai fiúkra, mindkettőjükkel meg a roger watersre. talán ütős kis újévi fogadalom lenne, hogy ezentúl csak akkor megyek el egy koncertre, hogyha zeneileg is érdekelt vagyok benne.
szelídülök zeneileg egyre jobban, azt hiszem. már nem kell a darálás, inkább a finomságok. ezt biztos jól mutatja az is, amikor nemrég megérkezve az éjszaka közepén nyíregyházára beszálltam egy taxiba, és amikor a sofőr jófejeskedve megkérdezte, hogy melyik rádiót szeretném hallgatni, rávágtam, hogy a bartókot (aztán az egész - körülbelül 10 perces, fuvolaáriákkal megtűzdelt - úton nem szólt hozzám, és láttam rajta, hogy már nagyon bánja, hogy egyáltalán eszébe jutott megkérdezni ezt a rádiódolgot...) meg talán az is, hogy az a38 helyett szívesebben járok inkább zenei antikváriumba, például a bősze ádámba, ahogy a padlótól plafonig tornyosuló kottahalmok közepette lehet kávézni.
felfedezések.
ahogy az lenni szokott, ebben az évben is jó sok új zenét ismertem meg. mármint persze nem újak, csak nekem. az egyik ilyen nagy kedvenc alina orlova lett, de szívesen hallgattam sok berry weight-ot is, sőt, a last.fm azt mondja, hogy mikael lind, johan söderquist, a little people, the boats, amatorski és arve henriksen is idesorolható, meg julia holter is, de őt már előtte ma kedves halfnelson kolléga. és ha az eddigiekből még nem derült volna ki, hogy az elmúlt 365 napot leginkább csilingelések hallgatásával töltöttem, akkor jöjjön nagy kedvencem még, a detektivbyrån nattöppet-je:
Végigpörgettem jó pár ezotér-, horoszkóp-, asztro-oldalt, és megtudtam, hogy ez a Kígyó éve volt. Azaz, ez még mindig a kígyó éve, mert a kínai naptár szerint január végéig trónol a csúszómászó. De hogyan jön ez ide? Tüstént elmagyarázom. Gondolom már megfigyeltétek, de ezeket az általában jóslásra koncentráló oldalakat az teszi igazán imádnivalóvá, hogy teljesen ellentmondanak egymásnak. De pont ez a jó az egészben, hiszen most könnyen kiragadhatok egyetlen jóslást vagy jellemzést az elmúlt évre vonatkozólag. Például:
"Ez az év főként a csendesebb, nyugodtabb tevékenységeknek, elmélyülésnek és az önismeretnek kedvez. Sokan fognak valamiféle spirituális cél felé fordulni, még többen megbékülnek haragosaikkal, vagy gyümölcsöző új barátságokat kötnek." - hát nem csodálatos? A második mondat konkrétan egy egész életre elegendő teendőt sorol fel, de gyorsan tegyük túl magunkat ezen az apróságon, a jóslás az általánosítás művészete. Koncentráljunk inkább az első mondatra, mert ezúttal erre fogom építeni visszatekintésemet. Már lehet kitaláltátok, de egy apró változtatás és máris megkaptuk azt a jelmondatot, amire ki akartam lyukadni:
Ez az év főként a csendesebb, nyugodtabb zenéknek, az elmélyülésnek és az önismeretnek kedvez.
Ez lesz ennek a visszatekintésnek a jelmondata, ezt próbálom majd erőltetni, de persze hamar kiderül, hogy az egésznek semmi értelme, és egyáltalán nem igaz ez az idei zenei történesekre. Szóval ez ilyen horoszkóp-ezotér jellegű írás lesz, az ellentmondásokon kérlek hamar tegyétek túl magatokat.
Még mielőtt a Kígyó színre lépett volna
A Kígyó éve csak február 10-én kezdődött, ezért addig egyáltalán nem a csendes, befelé forduló zenék domináltak. Miért is lett volna így, hiszen az még a Sárkány éve volt! Két igazán emlékezetes dolog történt ebben az időszakban, és mindkét dolog sárkányhoz méltóan izgága lemez volt. Az egyikről már megemlékeztünk itt a blogon, ez volt a Foxygen sokszínű és szinte tökéletes nagylemeze, a We Are The 21st Century Ambassadors of Peace And Magic. Szerepeltek már itt, úgyhogy inkább arról illendő megemlékezni, hogy az együttes egyik dalszerzője, Jonathan Rado idén egy szóló lemezt is megjelentetett, ami ugyan elég hullámzó színvonalú, de szerepelt rajta épp elég jó szám ahhoz, hogy említést érdemeljen. Ráadásul az sokkal inkább "kígyós" album volt, mint a Foxygen lemeze. Ez a szám például elég sokáig rajtaragadt a lejátszómon:
A másik még a Kígyó előtti időszakhoz köthető esemény a Parquet Courts feltűnése. A Stoned & Starving egy szerencsésebb helyzetben és korszakban igazi generációs himnusszá válhatott volna, de volt még azon kívül is sok jó szám a zenekar első nagylemezén, nekem főleg ez volt a kedvencem:
A Kígyó színre lép - mindenki önmagába néz
Februártól aztán ahogy azt ügyesen megjósolták, elindult a befelé forduló zenék éve; senki sem volt képes kivonni magát a Kígyó hatása alól. Jellemző, hogy még a "nagyok", vagy a nagy visszatérők is mennyivel higgadtabb, nehezebben kibontható dolgokkal jelentkeztek. Erre a legjobb példa szerintem a Queens Of The Stone Age idei lemeze, a ...Like Clockwork. Sokáig jó, ha 2 szám tetszett az egészről, aztán fáziskéséssel ugyan, de nagyon megszerettem ezt a halállal és egyéb vidám témákkal feleselő lemezt. Választani nehéz, de ha kell, én ezt az album vége fele érkező darabot favorizálom nagyon:
Mindenki - köztük én is - nagyon bírtam az Arcade FireReflektor-át, kifejezetten azért, amiért nem lettek váltak végleg alternatív Kelly Family-vé, hanem valami olyat csináltak, ami, még a kiszivárgó hírek ellenére is mindenkit meglepett. Általában mindenki szidja a duplalemez második felét, hogy az sokkal unalmasabb, gyengébb stb., mint az első, és elhiszem, hogy 2013-ban nehéz már olyan számra figyelni, amiben 2 percig nem csendül fel a refrén, de ne higgyetek a közmegegyezésnek, érdemes felrakni azt a második lemezt is. Nem olyan ördögtől való, ha egy szám lassan tekergőzve bomlik ki, vagy netán ki se bomlik:
De nem csak a nagyok rukkoltak elő ilyen típusú már-már spirituális vagy önfeltérképező lemezekkel. Volt szó a blogon a Youth Lagoon-ról, a Forest Swords-ről a The Haxan Cloak-ról (alul a képen) és King Krule-ról is, de nem árt még egyszer időt szentelni ezeknek a produkcióknak. Vicces, hogy mind a négy név mögött voltaképp egyetlen ember rejtőzik, akiknek volt merszük különösebb kompromisszum nélkül előállniuk valamivel, ami magasról tesz a jelenlegi trendekre és elvárásokra. Mivel ezekről az előadókról sokat elárulnak az ide vonatkozó posztok, ezért én most csak belinkelem tőlük a saját kedvenceimet.
Youth Lagoon - Attic Doctor - Az én idei első számú kedvencem. Ezt a lemezt egyben érdemes hallgatni, és közben a zenéhez remekül passzoló borítót nézegetni.
King Krule - A Lizard State - Sokakat irritál a hirtelen jött siker és a nagyszabású hype, meg a mindehhez társuló flegmaság, ettől még engem megvett ez a suhanc.
Ebbe a körbe tartozik még két produkció, akikről viszont maximum érintőlegesen, vagy régen volt szó a blogon. Az egyik Nicolas Jaar Dave Harrington-nal közös projektje a nagyon aprólékosan kimunkált, és nagyon agyas DARKSIDE lemez, a Psychic, illetve a mindig valami fejbekólintóan meglepővel előrukkoló These New Puritans, akik most a törzsi ritmusok helyett a portugál fado műfajba ásták bele magukat. Az eredmény - szerintem - vegyes, de mivel remekül passzol a visszatekintés jelmondatához, ezért idebiggyesztem az album tán legjobban sikerült számát.
Kígyó ide-oda, ez a nők éve volt
És eljött a pillanat amikor félre kell dobnom felszínes koncepciómat, mert ez az év nemcsak búval bélelt, lassan kibontakozó, nehezebben emészthető zenékről szólt. Ezt pedig főleg a női előadóknak köszönhetjük, mert ebben az évben inkább ők hozták a mókát és a huncutságot a zenébe.
La Luz - Sure As Spring - Év végén súlyos balesetet szenvedtek a turnébusszal, így a felszerelésük nagy része teljesen odaveszett. Remélhetőleg ez sem szegi kedvüket, az idei debütáló nagylemezük egészen kiváló
Cate Le Bon - Are You With Me Now? - Szertelen, olykor már majdnem idegesítő megoldások, mégis, vagy épp ezért nehéz volt ennek a lemeznek ellenállni.
Beaches - Out Of Mind (a képen) - A zenekar neve szánsájn-csajpop bandát sejtet, pedig egész másról van itt szó. Milyen az, ha a 70-es évek krautrock-ja és a psych zenéi lányokat fertőznek meg? Elbűvölő.
Utolsó kommentek