köszönjük!
az elmúlt öt évet, meg mindent.
reméljük, tetszett azért.
mi most egy kicsit el. meg abba.
legyen akkor keretes. meg szerkezet.
aztánhogy
lesz-e folytatás? lesz. sőt! lesz.
másutt meg máshogy.
már csak a türelem kell hozzá.
de jelentkezünk hamarost.
addig is, aki vágyik rá, fülezgessen a blogra ágyazott ezernyolcszázakárhány zenéből.
Laci:
1. Mouse on the Keys
2. Children of the Mushroom
3. Dead Meadow
4. Softmotel
5. ide még kell egy ötödik, mert a Can már szerepel Déliánál
Az idézett 6 sor tanulsága szerint tehát erről az öt számokról kellene írnom. Legalábbis ez szerepel az egyzene blog szerkesztőségi Facebook oldalán. Jó, annyira igazából nem nagy a meglepetés, mert én válogattam össze őket tegnap. Meg igazából nem is öt, csak négy, mert amint látjátok pszichedélia lenyúlta a Moonshake-et. Először arra gondoltam, hogy jó, akkor válaszok egy másikat a Tengereczkitől, de a Silly Sally is foglalt volt, henrik_ is elvitte a Hideg Roncsot, így lett az, hogy végül majdnem a Will There be Enough Water mellett döntöttem… de aztán…
Szóval Mouse on the Keys. Ez ment kapásból. Ha álmomból felkeltenének, hogy mondjak egy posztot az egyzenéről ez ugrana be először. Még az is lehet, hogy van ennél jobb darab, ahogy persze az is lehet, hogy nincs. Ezen igazából most nem tervezek morfondírozni, de az biztos, hogy Bé első posztja annyira beleégett az emlékezetembe, hogy az azt követő 1822 poszt (durva mi?) egyikének sem sikerült felülmúlnia. Gratulálok Balázs, nagyon szép kezdés!
Itt egyébként látható, hogy élőben is el tudják játszani. (drum+piano project színvonalán, ehhez képest már csak az emelhet, ha a dobost körpeberdítik így).
Apróbetűsrész azt írja a You Can't Erase A Mirror posztjában, hogy “A beszédesnek tűnő név ellenére a Children Of The Mushroom állítólag nem köthető oly szorosan a pszichedelikus drogokhoz, mint amennyire gondolná az ember”. Szerintem ez hülyeség. Hallgassátok csak:
5 évvel ezelőtt úgy alakultak a dolgok, hogy volt egy lyukasóránk az irodában, és aprobetűsrésszel eldöntöttük, hogy spanjainkkal majd nyomjuk a zenét, és közösen összehülyéskedtük ezt az írományt.
Az induló blog mottójául pedig hasraütés-szerűen a mérsékelten humoros, és azóta már “fülzsír”-ra cserélt “beletekerni nemér”-t sikerült választani. Utólag visszagondolva, hasraütés közben valamelyest befolyásolhatott bennünket a tény, hogy az első poszt alapanyagaként szolgáló Sleepy Silver Doors valóban beletekerés nélkül az igazi. Ezt tartsátok észben.
Most pedig egy rendszeresen előkerülő darab következik. Gyurma sem tette, én sem szaporítom a szót:
Na, igen és akkor az ötödik.
A blog indítását még csak fontolgattuk, de abban már megyegyeztünk, hogy a Krekcnek mindenképpen helye van itt. Aztán úgy alakult, hogy az elmult öt év minden napja közül egyiknek sem lett ez a zenéje. A mai lett az első megfelelőnek tűnő és egyébként valószínűleg az utolsó alkalom is arra, hogy pótolhassam az elmaradást. Úgyhogy íme, egy egész korszakot összefoglaló zene, uszkve 3 egyzeneblognyival korábbról, amikor még csak barátkoztunk azzal, hogy kettessel kezdődik az évszám. Az igazán kitartóak kontextusba helyezve is meghallgathatják, a valaha készült legtökéletesebb ipari technóalbum 17. percétől.
Szevasztok!
'akkor még négy éves voltam!' mentegetőzik a pisti amikor a szerelmi afférjairól kérdezik (12:54-nél), de most már persze minden más, hiszen 'hát már múltam egyszer öt ' (8:42-nél)
eljön az idő, amikor ezt egyszer mindannyian elmondhatjuk majd magunkról, ahogy most például épp az egyzene is.
amivel egyébként elég ambivalens viszonyom mostanában, de a régi szép időkben pont azt szerettem a legjobban, hogy akkor is érdemes volt elolvasnom a bejegyzést, ha már messziről is látszott, hogy nem fog tetszeni a zene; a hamiskásan éneklő (valaki szerint ez a szexepilje) szesztay dávid zenekara, az alterpoppal kacérkodó dav még akkor is borzasztó, ha egyébként egy félreértés miatt valahol a cédéim között ott lapul a point of view című debüt lemezük, de retinaturnernek mindent meg lehet bocsátani, az ilyen, már-már pintér bélás mondatok miatt, minthogyasszondja:
'Hát, mici néni, ha megbetegszem, pont most, amikor már csak két karnyújtásnyira van az a szép, frissen meszelt ház, most, amikor épp minden jóra fordul, most, hogy megvan a lottóhatos, most, hogy szerelmes vagyok abba a tehénbe, és ő is viszontszeret, hát, Mici néni, nem ajánlom kendnek, hogy ágynak essek, netalán megdegeljek, mert bármit kevert ebbe a fűszerbe, fölállok én onnét, és úgy fejbebaszom magát egy ásóval, hogy a falafel adja a másikat.'
ez volt az egyik kedvenc mondatom az egyzenében.
zeneileg a legnagyobb felfedezést itt a blogon henriknek köszönhetem, ő mutatta rodriguez jr siempré siempréjét, ami azóta is az egyik kedvenc csilingelős tételem, aphex twin nanoujának a párja, karácsony, hó, gyerekkor, csupa olyan dolog ami már múlt (egyszer öt!). ő akkor nem szolgált háttér infóval, azóta sincs nagyon mivel, talán csak annyit érdemes tudni, hogy az iszonyú hülye című (megasoft office), de amúgy zseniális f-communications downtempo válogatás sorozatának első részén jelent meg.
nagyon sokat köszönhetek gyurmapóknak, többek között azt hogy idekerültem - ez a folyamat nagyrészt a világ egyik leginkább alulértékelt szexi hipszterjének (de tényleg lányok, nézzetek már utána!) louis aguilarnak a six feet under című számával kezdődött. ez számomra azóta is az egyik legbrutálisabb szomorúság adag, amit a fülemen keresztül magamba tolhatok, ami pedig amúgy is veszélyes anyag, mert '(...) hogy a bánat árkokat váj ám az emberi szívben, s ezek aztán megkövetelik a magukét, s meg akarnak telni megint. a bánatot követelik. s így nem találja némely ember a nyugságát soha többé, és semmiben a világon.' - mondta füst milán. 'legszebb pillanataimban hallgatva is úgy érzem, mintha egy éles késsel vésnék fel a szívemre a kottát és dalszöveget hangról hangra.' mondta gyurmapók. 'hét perces, gitárhúrok közötti zuhanás, lépésben tartott lovakkal a szakadék felé' - mondtam én.
'that's all: having fun!' mondja közben ő.
és ha már születésnap, egy kis ajándék, abból kiindulva, hogy hátha van olyan búslakodófüggő, mint én, akinek például ebből a számból sose elég; íme egy rövidebb verzió, amire kishazánk egyik legjobb gitárosa, kardos dániel próbálgatja az újdonsült gibsonját:
aztán úgy alakult, hogy míg én egyre ritkábban írtam ide, addig több számomra nagyon kedves ember viszont szerencsére egyre gyakrabban, közülük is leginkább plank.tone bejegyzései voltak azok, amik közül szinte mindegyikre úgy éreztem, hogy a fülemből vette ki őket, egyik jobb volt mint a másik, zeneileg úgy tűnik hasonló a hangolásunk. tőle több (ha a lájkok számítanak akkor szinte mind bosszantóan alulértékelt) zenei csemegét mondhatnék (pl a barrio lindo, akik mit ad isten, pont annál a kiadónál vannak, akikről a tavalyi szülinapi posztot írtam, vagy az egyik kedvenc scratchem - igen tudom, ez elég hülyén hangzik, de ugye én amúgy is gyűjtöm a hülye kedvenceket - berry weighttől, aztán ott a zseniális török bagázs, az imam baildi, akiktől mondjuk pont nem a kedvencemet írta meg, ezért máris itt egy újabb indok zenét hallgatni:)
de a sok nagyon jó poszt közül talán mégiscsak a tor drum therapyjáról szóló bejegyzését választom, még akkor is, ha arról már egy évvel hamarabb én is írtam az akkori évértékelőben, és persze csupa jókat. leginkább érzelmileg fontos ez a bejegyzése a többi közül (mégicsak egy gyógyulás egyik állomása), de az is mellette szól, hogy elrejtette benne tor zseniális downtempo mixét is, és így a figyelmes olvasó akár egy órányira is elrepülhet a monitortól - és jobb pillanataiban ez volt a másik, amit én nagyon szerettem (volna) az egyzenében, hogy hiába az egy zenés koncepció, ha csak egy zenén keresztül is, de abból út nyílhat további jobbnál jobb dolgok felé, akkor attól csak több lehet az olvasó. ha meg nem, és már az az egy is sok, akkor nem, hála istennek semmi nem muszáj, de nem kattintatni úgy, hogy van hova, még mindig jobb, mint ha valaki kattintani akar, de nincs mire - aztán az is lehet, hogy mint annyi mindenben, ebben is tévedek.
és az egyzene egy időben nekem azért is fontos volt, mert részemről volt egyfajta családias hangulata, már csak azért is, mert juanitalenteja most is épp itt értelmetlenkedik mellettem, ahelyett hogy aludna. így fordulhatott elő, hogy voltak olyan bejegyzései, amiket én írtam meg helyette (például), meg olyan is, amiket ő írt meg helyettem (például), és mindez rettenetesen romantikus, de nekem a legkedvesebb posztom ezektől függetlenül is pont egy olyan, amihez speciel semmi közöm nincs (és még csak a zenét se én mutattam neki, ami a mi kapcsolatunkban elvileg teljes képtelenség), viszont nagyon sokat köszönhetek én is ennek a bejegyzésnek:
ez volt a szláv sorozatának (nyelvész lévén sajnos vannak ilyen perverziói, itt az egyzenén se bírt magával, próbálkozott oroszokkal, illetve a mirrel közös lengyel zenéket bemutató, külön profilt kapó polishyourearssal, ami azért megélhetett volna több bejegyzést is) a floexet bemutató posztja, amit aztán floex kirakott a facebook oldalára is, bár egy mukkot nem értett belőle, viszont ezen keresztül elkezdtek levelezni, majd a vége az lett, hogy meghívott minket magához, és ebből egy azóta is tartó barátság született, ami részemről zeneileg is nagyon fontos, rengeteget köszönhetek neki, többek között ennek a hangjátéknak a legjobb pillanatait is - nagy titok hogy ebben kiadatlan, illetve félkész floex darabok is bujkálnak, ráadásul a samorost első részének a szkeccseiből is, amiért sok rajongó bármit megadna - és itt a jó hír, hogy tényleg jön a harmadik rész is, aminek persze ismét zseniális lesz a zenéje, hiszen például itt is thomas klarinétozik (és - de pszt, ez is titok - ő is aki nyüszít;)
és immár részemről kész a leltár. nagyon köszönet mindenkinek, aki életbe tartotta eddig is ezt a blogot, elképesztő kincsek halmozódtak itt fel. ahogy én is öregszem (bár még csak egyszer múltam öt!), egyre hálásabb vagyok az olyan pillanatokért, amikor az ember tudja hogy valaminek vége, de így legalább van ideje elmondani vagy megtenni azt, amit még el vagy meg kellene - hány és hány olyan dolog volt már az életemben, amiről bezzeg ezt nem mondhatom el, és ezek aztán bennem maradtak, felkúsztak a gerincemen, és néha nyomnak éjjelente, mint valami kavicsok. kihasználva ezt a lehetőséget, és ilyenformán hű maradva azon idegesítő szokásomhoz, hogy mindig túl sokat írok (most is csak ötöt kellene ugye), itt a plusz egy, a bónusz, az a túlzás, ami talán már nem kellene, az ötös listán a hatodik; annyi mindenkiről írtam már egyzenét, de pont róluk nem, és már hónapok óta nyom, hogy ezt még meg kellene, ők se maradjanak ki, ha már a többiek nem, szóval itt van ez a zene, az én utolsó egyzeném, még akkor is, ha ezt a drámázást is ellőttem már egyszer (és egyébként kissé másképp de tulajdonképp előtte is, amiben külön poén, hogy az arcihve épp most, az egyzene születésnapján lépett fel a hajón):
ők egy koppenhágai duó, az antenne, ami két magányos ember együttzenélése, egy multiinstrumentalista zsenié, aki a bimbózó produceri karrierjét félbehagyva elkezdett egyre befordulósabb, önmaguknak szóló alapokat gyártani, és közben szebbnél szebb történeteket kitalálni egy nemlétező férfiről, aki a fókákba szerelmes (és ami egyébként dániában könyv formájában is megjelent), meg egy sokat megélt nőé, aki világéletben énekes akart lenni, de ehelyett inkább családanya lett, aztán az egész családját elvesztette egy balesetben, és utána negyvenévesen elkezdett újra énekelni; és ebből lett az antenne. eddig három lemezük volt, egyik jobb mint a másik, a szomorúság elegáns tökélyre fejlesztése volt az övék, aztán elhallgattak, és már évek óta ezt csinálják, de elvileg most mégiscsak van mit mondani, mert ígéretük szerint készül a negyedik. koppenhágában amúgy is nagyon durva kikötők vannak, (emlegettük is már őket) de úgy sétálni a kivilágítatlan nordhavnen magukba süllyedő hajói között, hogy közben ezt hallgatod, az egy nagyon erős megtapasztalása annak a grönlandi módszernek, amit az egyik kedvenc könyvem így ír le:
sokféle módon próbálkozhatunk depressziónk leplezésével. hallgathatunk bach-orgonaműveket a mi urunk megváltónk-templomban. egy zsilettpenge segítségével kirakhatunk zsebtükrünkre fehér porból egy csíknyi jó hangulatot, és beszívhatjuk szívószálon. segítségért is kiálthatunk. legjobb telefonon keresztül, akkor mindjárt arról is gondoskodhatunk, ki legyen az aki meghallja.
ez az európai módszer. abba reménykedni, hogy ha tesz valamit az ember, ki tud mászni a bajból.
én a grönlandi módszert választom. ez abból áll, hogy az ember belesüpped fekete hangulatába, mikroszkóp alá helyezi vereségét, és elidőz a látványnál.
nem tudom hányan vagyunk, akik ilyennel szórakoznak, de remélem hogy nem vagyok egyedül, aki olykor látja, hogy ez a vereség, ez, ez tulajdonképpen szép, a picsába is. mikroszkóp és vereség függő, de néha már-már gyönyörű.
és nekem valami ilyesmi volt az egyzene is.
Ide azért szerettem jönni, mert ha valamit épp nagyon meguntam a lejátszómon, vagy a posztjaimban pihenő zenékben, akkor itt jó eséllyel belefutottam valami homlokegyenest ellenkezőbe. Itt ki lehetett zökkenni a szokásos körökből.
Ezért ma megpróbáltam azokból a kedvenc bejegyzéseimből válogatni, amik pont nagyon emlékezetes módon kólintottak fejbe.
"Alig vártam, hogy megosszam veletek" - jeeh félmondata meg ez a szám is egy nagyon lusta, terméketlen délutánon talált meg. Ahogy lement a szám, alig vártam, hogy várhassam ezt a türelmetlen, izgága időszakot, amit csak az érezhet, aki tudja, hogy kiváló zene birtokában van.
The Gaslamp Killer - In the Dark
dagmaat és jeeh hágai különítményének több okból is nagyon örültem, de leginkább azért, mert beigazolódott az, amit magamon is megéreztem néhány gazdasági elvándorlásom során. A bejegyzéseik ugyanis palackba zárt üzenetek (is) voltak haza, és a rejtjelekkel, pardon, kottával írt feladványt mindig izgalommal fejtegettem. Ebbe a Gaslamp Killer audiovizuál-orgiába a térdem is beleremegett.
Night Beats - The Seven Poison Wonders
apróbetűsrész hippis/kábítós/virágszirmos posztja olyannyira meghozta a kedvem, hogy rögvest megnéztem magamnak ezt a mihaszna bandát, és akkor ott szó szerint majd' beszakadt alattuk a színpad. Egy viszonylag szürkébb időszakban pofán vert ez a vehemencia, meg az is, hogy valaki kimondta a varázsigét, hogy semmi okunk a panaszra.
Uncle Acid & the Deadbeats - Poison Apple
Ezt jól odadörzsölted a fülemhez bé. Sav bácsi és a halottütemek - minél többször mondom ki ezt a zenekarnevet, annál jobban tetszik. Adósságunk azonban van még Sav papáék felé: illene élőben is odahízelegni magunkat a savas bödönhöz.
Hot Chip - How Do You Do? (Todd Terje remix)
gyurmapok egy házibuli felhőtlen zárásához kötötte ezt a remixet, én meg azóta is arra a bulira várok, ahol ez a szám hozza el a katarzist. Még nem történt ilyen, de lehet, hogy jobb is, hogy ez a vágyam egyelőre csak a gondolataimban valósult meg. Ott ugyanis közel tökéletes volt minden alkalommal.
öt év.
öt zene. hét zene.
öt szénatomos cukormolekula. hétfejű sáfrány.
White Noise - Love Without Sound
20130701
ez a lemez legalább annyira különös és remek, mint gyurmapok neve.
(úgy szereztem be anno lemezen, mint a huss)
The Chameleons - The Fan And The Bellows
20130714
azok a szemek...
az a baba...
ez a zene...
hiába kerestek a ʞk-n csomót.
nem találtok.
Laid Back - Bakerman
20100331
D-moll Hill. Laid Back. Lars Von Trier.
Micsoda hármas!
Golden Animals - You Don't Hear Me Now
20130730
apróbetűsnek köszönhető, az egyik legtöbb éjt-átdudorászott nappallá tévő melódia.
a javából!
én is szeretlek!
Sweet Smoke - Silly Sally
20100430
ez nemcsak 40 évvel ezelőtt okozhatott agyömléseket, hanem 2010. április 30-án is amikor kikerült ide, illetve most is miközben firkálom ezt a sort. A poszt élesítése -mármint az eredeti Tengereczkis verzió- után szinte azonnal beszereztem vinylen. Ja, és nem egyszer volt 16 és fél percem.
I.
II.
La Femme - Nous Étions Deux
20130417
ez a half nelson-nak köszönhető nem is tudom mi, egész lemeznyi hanganyagával annyiszor lement az elejétől a végéig, mint a kedvenc korongjaim.
Geniale Monsieur!
The Dandy Warhols - Sleep
20150316
végül.
a sajátom.
amit mostanáig tartogattam.
sziasztok.
A bejegyzés címe alapján most valami török, de legalább finn dolgonak kellene következni, viszont nem. Koncepció van, eszerint meg itt az öt. Az én trükköm, hüpp-hüpp, hogy öt szerzőtől aranyosan egyet, azok viszont kedvencek a maguk nemében, ezért vagy azért mindenképpen, de lehetnek másért is, így vagy úgy, talán.
2010.05.08. 09:00 - pszichedélia
Elvetettem a citromos hasonlatom, örök rejtély marad, de az nem, hogy a Coilért minden alkalommal a szívem tekeredik oda meg vissza,legalább úgy, mint a zenéjükben a minden.
2011.11.29. 09:00 - apróbetűsrész
Jól tudta az apróbetűsrészével már itt is, hogy "tajtékos égen ring a hold", ez pedig úgy pont kábé maga a hangulat.
2013.10.02. 09:03 - half nelson
Sokat köszönhetek a blognak, a "tisztelem, becsülöm" szófordulatot mindenképpen. Ez csak azért fontos, mert half nelson KOLLEGA munkásságát igazán tisztelem, becsülöm. Ahogy természetesen őt is. Egyébként pedig áldja az ég az olyan bejegyzésekért, mint ez itt, mert ha egyszer nagy lennék és blogra írnék, hm, akkor így lenne érdemes. Ez a poszt akkora ötös, hogy hatos!
2012.08.15. 19:01 - bé.
Ez a szám úgy volt hibátlan, ahogy. Ott és akkor, aszerint meg pláne. Most szintén. Ez a legrosszabb tökéletes időzítés mindig. Csak meg ne fájduljon.
2013.12.08. 08:58 - ʞk
Pont ezzel a dallal indult és ért körbe. Megint? Meg((ér))int. Ha lennének szavak, becsszóra leírnám. Ja, már megtettem.
Chinawoman - Lovers Are Strangers
Amikor eldőlt a blog születésnapi koncepciója, a másodperc ezredrésze alatt ugrott be a Lovers Are Strangers. Egyetlen másik zenét sem hallgattam meg annyiszor a blogról, mint ezt, illetve egyetlen másik előadót/bandát sem hallgattam annyit az újonnan megismertek közül, mint a Chinawoman-t. Érdekes módon én először elmentem mellette egy hallgatással, majd a barátnőmnél figyeltem fel rá, hogy te jó ég, mit hallgatsz?
Lehet, hogy nem pont a Mile End kerülne be egy nagyon alapos válogatás után az öt kedvenc posztom közé, de a töménytelen jó zene mellett amik miatt anno mindig nagyon vártam még az újabb egyzenéket, azok apróbetűsrész szabad asszociációs írásai voltak. Ráadásul erről a számról mindig eszembe jut a Trainspotting és az annak köszönhető olvasás-őrületem, a Back to mine topik a soundhead fórumon (és úgy általában a fórumozós korszakom), a szigetes Pulp koncert, ahol bár nem hallottam ezt, de életem egyik legemlékezetesebb zenei élménye volt, és most már az öt éves egyzene.blog.hu is.
United Future Organization - Poetry and All That Jazz
Hasonló a helyzet, mint a Mile End-nél, csak Tengereczky kollégánál a kulturális utalások voltak azok, amikkel nem tudtam betelni. Sajnálom, hogy nem csináltunk egy alternatív blogot, ahova könyvek, filmek és minden egyéb mehetett volna. A Poetry and All That Jazz pedig már csak a fordítás miatt is megérdemli, hogy megint előkerüljön.
Nekem mondjuk a Goodnight Morton vagy a Bassick Element a kedvenc Radioactive Man számom, de ez teljesen felesleges, mert ebben a bejegyzésben annyi minden össze van foglalva rólam is - leszámítva a focit és a kábeleket -, hogy nehéz elhinni, hogy nem én írtam. Idén tényleg előszedem már azokat a rohadt vinyókat!
Az öt év alatt aki nincs az egyetlen, aki rajtam keresztül került a csapatba, de ezt természetesen nem azért választottam be, illetve nem is azért, mert ebben a bejegyzésben valóban sikerült a koncepciónak megfelelően egyetlen számot beszúrni nyolc helyett. Sem a poszthoz, sem a zenéhez nem tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen muszáj újraolvasni/hallgatni.
Ötletnek általában úgy érzem híján vagyok, na most pont az ellenkezője történt, ötlet van bőven elég, hogy kiválasszak öt kedvencet. Elég nehéz döntés volt, de végül az alapján döntöttem, hogy kik azok az előadók, akiknek ronggyá hallgattam az albumait - ha még analóg formában hallgatnám a zenéket, tuti tényleg tönkrementek volna, annyira kedvencek. A szülinapi ötösfogat a zséniál Kid Koala, az imádnivaló Berry Weight, az eszméletlenül jó Chinese Man, a fantasztikus Long Arm, és a hihetetlen Hidden Orchestra.
Soha nem voltam jó a listákban, úgyhogy ezért is készítek most el egy listát. De már tudom, hogy most sem kellene: szinte fizikai fájdalmat okoz az összes többi kedvencek kihagyása, mert hát sokkal többen vannak, mint ahányan végül beférhetnek egy ilyen könyörtelen rangsorba.
De nem szemrehányás ez ötüknek, hiszen legalább ők itt lehetnek.
Na jó, persze, hogy túl krézi vagyok, és nem bírok magammal: lesz +1 zene is, csak nem mondom meg, melyik az. Őrület.
Hüsker Dü - Pink Turns To Blue
2013 márciliusából
ʞk ezzel kezdett be annak idején, úgyhogy könnyű dolgom van, ha én is be akarok kezdeni. Csak fel kell csapni a metálumlautot, és kürvára rendben lesz minden, azon nyomban. Bár a szavakkal meg az umlauttal úgysem tudok úgy bánni, ahogyan ő.
Crisis - White Youth
2013 ápriliusából
Szerintem senkitől nem tanultam annyit a zenéről, mint bé-től, és nem csak azért, mert ő is öt éve osztja meg itt a csodákat hűségesen, hanem mert engem még azon felül további öt éven át (kiszámoltam: tehát tíz éve) nevelgetett, formálgatott mindenféle muzsikák mutogatásával, lelkesen, fáradhatatlanul. Félek, hogy túlszentimentáliskodom, de ezt az elmúlt fél évtizedben már annyiszor le akartam ide írni, hogy most úgy érzem, azonnal le kell. Szóval köszönöm meg minden. Biztos, hogy nem ugyanaz az ember lennék nélküle (persze kötelező tréfaként itt meghagyom az olvasói szabadságot annak eldöntése kapcsán, hogy akkor ez most jó-e vagy rossz). De a Crisis ugyanúgy rongyosra hallgatódott, ahogy soktucat másik.
Timber Timbre - Magic Arrow
2013 novusztusából
Egyre inkább megkopó elmémnek kétségkívül vannak nehézségei, és talán ennek tudható be, amit most mondani fogok, de persze azért bízom benne, hogy mégsem. Szóval: nem emlékszem olyan alkalomra a Magic Arrow-val kapcsolatos nemisszámolomhány élményem közül, amikor nem azt gondoltam volna, hogy ez a világ legjobb zenéje. Persze biztos elfogult vagyok, merthogy Breaking Bad meg ilyenek, nadeakkoris. half nelson szerdáit mindig imádtam, éppen az ilyenek meg az olyanok miatt.
Boards of Canada - Dayvan Cowboy
2010 máriliusából
Akik egy kicsit jobban ismernek és/vagy néha olvasgatták, amiket ideharákoltam, tudhatják, hogy jómagam igen nagy rajongója vagyok a sztratoszférának, illetve a magasabb rétegeknek is, mondjuk úgy egészen addig a vonalig, amit Observable Universe-nek szokás tudományosan nevezni. De valószínűleg azon túl is nagy rajongója lennék a dolgoknak, ha fel tudnám őket fogni. Egyelőre viszont csak az emlegetett sztratoszférából merülünk alá, D-moll Hill barátom gyűjtése nyomán. Ő volt az, akivel ezt az egész blogoldát öt esztendővel ezelőtt nekiindítottuk. Akkor ez a kifinomult oldal volt a kiindulópont. Nehéz lenne elvitatni a jelentőségét.
Azóta pontosan 5-ször kerültük meg a Napot.
Egy kis intermezzo: tessék, ez már nem sztratoszféra, de így néz ki, amikor békésen visszatér a Szojuz-Союз:
Buzz Kull - I Disappear
2014 ápruárjából
Eleve milyen már saját posztok közül csemegézni. Gondolom, ilyen. Mert hát mindegyik közel áll a szívemhez, különben nem lennének itt. Meg én se lennék itt. Nem lettem volna itt ennyi időn át. Úgyhogy egyet kénytelen voltam. Stílszerű, aktuális meg ilyenek. Sajnos. Meg azért tényleg eléggé szeretem.
Deer Tick - Friday XIII
2010 augusztárjából
Mert ahol lehet hétfő 16, ott kell lennie egy péntek 13-nak is. Ezért e zene. De csak egyrészt.
Másrészt azért, mert.
Sőt, valószínűleg harmadrészt is azért, mert.
Negyedrészt viszont: mert ez még a kis oldalunk indulásának hajnaláról származik, pszichedélia eme posztjához nem is számolom, hányszor visszatértem az évek során a sétálóbasszusért, meg némi instant táncraperdülésért itthon, a lakásnadrágomban; mert hát ez azonnal garantálódott, csak a play-gombot kellett noszogatni hozzá, lehetőleg újra meg újra.
Így megy ez.
Na, hát most ugye az van, hogy ötévesek lettünk (hip-hip), ezért jól visszanézünk, és kiválogatunk 5-5 zeneszámot a régiek közül. Kivéve azok, akik hatot, vagy hetet.
Az enyémek ezek lettek:
2. Hideg Roncs - Ritual No. XVII
4. Ed Rush & Optical - The Medicine
Szeretettel hallgassátok!
Utolsó kommentek